Annyira megszoktam, hogy átlag kétnaponta összeütök mondjuk egy halom klubszendvicset a röpiseknek, és olyannyira belemerültem a korai kelés miatti kómásságba, hogy eszembe se jutott, nem lesz edzésük. Mivel már úgyis megbeszéltem az atyával, hogy suli előtt találkozunk, úgy döntöttem, a megalkotott szendvicseket nem hagyom veszni, a felét itt hagyom a gyerekeknek, a másik felét megkapja az atya. Ha már úgyis a segítségemre készült lenni, ennyivel igazán kedveskedhettem neki.

Mire kiértem, a kemény tél lassan megtörni látszott, a tavasz bátortalan sugarait éreztem magamon. Az elmém is ébredezett, míg egyensúlyoztam a két tálcával, átgondoltam, mennyi minden változott.

Már nem féltem, hogy a barátomnak csak a szexre kellek vagy hogy a legjobb barátnőm elárulna. Hogy senkinek nem számítok. Elfogadtam, hogy egy furcsa réteg furcsa tagja vagyok kivételes emberekkel körülvéve, és hogy még vannak befoltozandó helyek. A gyenge napsütésben ezen elmélkedve sétálni nem is volt olyan nagy dolog.

Az atya mosollyal fogadott.

- Romy – köszöntött, majd nagyot nézett a tálcák láttán.

- Gondoltam hozok egy kis apróságot. Nővér, esetleg? – kínáltam az egyik tálcát a jelen lévő novícia felé. Köszönettel és az atya jóváhagyásával átvette.

- Ez nagyon kedves tőled – nézett végig az atya a lefóliázott szendvicseken.

Azt hiszem, komolyan meghatotta, hogy minden jel szerint én halmoztam a szeleteket egymásra, majd tűztem meg őket pálcikával. Az a helyzet, annyira nem is volt rossz ezzel bíbelődni. Ha a spagetti mesterévé nem is váltam, a salátalevelek háromszögre vagdosása határozott örömmel töltött el, már-már megértettem Destinék szakácsának reggeli buzgólkodását. Bár azt továbbra se értettem, mi baja van velünk.

- Ha nem bánod – nézett rám az atya kiskutya szemekkel.

- Önnek hoztam őket, atyám – nyújtottam felé a tálcát.

- Nem éppen illendő, de talán barátságosabb lesz emellett beszélgetni – mondta, miközben vezetett egy félreeső sarok felé.

Ebbe beletalált, valóban könnyebb volt úgy leülnöm vele szemben, és elővenni a magammal hozott levelet, hogy megbontotta a fóliát, és leemelt a tálcáról egy szendvicset. Unszolt, én is egyek, ezért egy fél eltüntetése után kanyarodtunk rá arra, amiért jöttem. Merthogy ezúttal ő önkénteskedett értem.

- Mégiscsak elmentem. Már harmadik alkalommal – vontam fel a szemöldökömet, magamon is meglepődtem.

- Nagyon helyes – bólogatott az atya, nem csoda, ő volt az, aki beajánlotta a pszichológus bácsit. Miután helyeselt, nagyot harapott a szendvicsbe.

- Megbeszéltük, nincs abban semmi furcsa, hogy nem bírok bemenni az apámhoz, hogy túl sok lenne. Ő vetette fel a levél lehetőségét. Ezt se akartam... de segített benne, és azt hiszem, ennél jobbat sehogy se tudtam volna összehozni.

Széthajtottam a levelet. Az atya megtörölte a száját, aztán előrébb helyezkedett, ezzel is jelezve, hallgat.

- Ez egy ezt várom el tőled levél – halogattam a felolvasását. – Eddig az én akaratom mindig háttérben volt, most ezt sűrítettem bele. Elviekben jó ötlet.

- Hallgatlak.

Valóban hallgatott. Nagy levegőt vettem, és olvasni kezdtem az egymás alá felrótt sorokat.

- „Elvárom, hogy kérj bocsánatot Maddytől és tőlem. Kérj bocsánatot azért is, mert eddig nem derült ki, hogy nem vállaltad fel a tetteid következményeit.”

Nyeltem. Az atya nem sürgetett, ezért egy idő után összeszedtem magam, és tovább olvastam.

- „Kérj bocsánatot, amiért nem figyeltél oda, és egyáltalán megszülethettem. Nem érdekel, mit érzel efelől, kérj bocsánatot. Kérj bocsánatot, amiért nem segítettél Maddynek, nem figyeltél jobban rá. Kérj bocsánatot azért, amiért anyánkat választottad. Kérj bocsánatot, amiért kedves voltál velem, hogy „levezekeld” a bűnödet. Elvárom, hogy írj vissza.” – Felnéztem rá, olyan gyorsan hajtogatva össze a kézzel írott levelet, amilyen gyorsan csak tudtam. – Ezt a legutóbbit legszívesebben kihúznám. Nem akarok tőle választ erre. Ezt a pszichológus umm... bácsinak is elmondtam, aki elmagyarázta, hogy ez milyen fontos, és hogy azért fáj, mert éppen ez az, ahol még probléma van.

Olyan hévvel beszéltem, hogy az atya azt hitte, folytatom, majd mikor egyszer csak abbahagytam, megértően intett a fél szendvicsem felé. Magamhoz vettem, és enni kezdtem, addig se kelljen beszélnem. Beszélt ő.

- Nem kell beleírnod, ha nem akarod. Ha úgy érzed, időre van szükséged, megadják neked.

- Már írt – szóltam el magam, egy pillanatra lehunyva a szemem. Utána legalább gyönyörű szendvicsemet nézegethettem. – Odaadtam Destinnek, nehogy hozzáférjek, és véletlenül elolvassam. Remélem nem égeti el.

- Nem fogja – mondta meggyőződéssel. – Azok a levelek, amiket neked ír, annyira nem fontosak, mint az, amit te készülsz neki. Ha ebben arra biztatod, sőt azt várod el tőle, válaszoljon, úgy fogja gondolni, elolvastad, amit írt, és ennek a fényében írsz vagy nem írsz újra.

- Tudom, de olyan nehéz... - szorítottam meg szendvicsem végét, majd inkább letettem, mert kibuggyant belőle a paradicsom. – Attól félek, borzalmas dolgokat árulna el. Részleteket. Újabb titkokat, amikről csak ő tud. Maddy annyira kicsi volt...

A plébános higgadtan figyelt, majd félretette a tálcát, félrerakta a levelet, és megszorította a kezemet, csak egy pillanatra, érezzem, tudja, milyen nehéz most nekem.

- Az apád rossz ember, de nem tébolyult. A sírásod megviselte annyira, hogy elfogadja, szabadságvesztésre fogják ítélni, és maga ismerte be a vádakat. Nem akar sírni látni vagy hallani, fáj neki a fájdalmad. A leveledben nem kéred, magyarázza meg, mi történt, se, hogy írja le, hogyan zajlott a... cselekménye. Csak azt, hogy írjon vissza. Ez azt is jelentheti, írja vissza, hogy bocsánatot kér, őszintén sajnálja, hogy bűnhődni fog, amiért téged fájdalom ért.

Összeszorítottam a számat. Még mindig nem győzött meg.

- A félelmeidet megértem, de nem biztos, hogy a legrosszabbra kell gondolni minden egyes esetben – mondta aztán. – Nézd meg a nővéredet. Ami vele történt, bárkit egy életre megnyomorítana lelkileg, ő pedig családanya lett, méghozzá törődő anya, aki nem csak a két gyerekét neveli, hanem rád is gondot fordított. Mindezt úgy tudta elérni, hogy megtanult bízni. Romy, nem arra kérlek, hogy bízz meg az apádban, hanem abban, hogy tudd, nem akarunk tönkretenni, mint ahogy apád nevelőtisztje se akar. A leveleket ellenőrzik.

Elsápadtam.

- De... akkor tudni fogják... ha ő írja megvagy én...

Az atya ismét megcsillogtatta logikai vénáját, elvette levelemet, és átnézte. Megcsóválta a fejét.

- A te leveled, amennyire látom, nem tartalmaz semmi konkrétumot vagy terhelőt, egyszerűen azt fogják gondolni, rosszul bánt Maddyvel vagy esetleg hozzányúlt, de az ügy elévült. Ezzel nem tudnak mit kezdeni. Az apád nagyon jól tudja, hogy ellenőrzik a levelezését, sose adna ki semmi terhelőt a kezéből.

Kellett pár perc, mire megnyugodtam, és átgondoltam, hogy is legyen. Végül hátradőltem.

- Megpróbálom – ütöttem össze két térdemet a keskeny padközben. Felnéztem az atyára. – Azt akarom, hogy sírjon miatta. Mostanában sokat sírtam.

- Nos, az...

Nem vártam be, amíg válaszol, folytattam az engem fojtogató gondolattal.

- Talán ő fog. Talán. Az anyám biztosan nem.

Még én is éreztem a hangomból sütő utálatot és mérget, és éreztem, ahogy a bensőm szinte fortyog, kitöréssel fenyeget.

- A pszichológus bácsi szerint nem kell megbocsánatom nekik – igazoltam magam, mielőtt az atya szóhoz jutott volna. – Nem is akarok.

- Nem kell – mondta óvatosan az atya. – De ha feszít belülről, azt nem jó úgy hagyni. Ne bocsáss meg, de kezdj vele valamit.

- Valamit? De mit? – nevettem fel idegesen. – Most, hogy a szerződések apám bűntette miatt semmissé váltak, Maddyvel miénk minden, amit ránk hagyott, ha én a nagykorúságomig nem is kapom kézhez, hanem addig Maddy kezeli az egészet. De mit kellene tennem? Amint tizennyolc lettem, zsigereljem ki az anyámat pénzügyileg? Vásároljam fel az esküvői ruha szalonját, és járassam le? Híreszteljem el, az apámnak pontosan hány szeretője akadt mellette? Nem érzem, hogy bármi is fájna neki, egyszerűen csak meglepődne.

A vége olyan keserűre sikerült, hogy csodáltam, még mindig a szendvics kellemes ízét éreztem a számban.

- Romy. Maddy elmondta, nem fogja engedni, hogy az anyja találkozzon a gyermekeivel. Beszéltünk arról, az anyai nagyszülőkkel való váratlan kapcsolatmegszakadás milyen lehet a gyermekek szemszögéből, de igen, erre jutott, és én támogatom. Lehet, úgy érzed, ez mit sem jelent, az anyádat miért érdekelné, de én úgy gondolom, fogja. Idővel mindenképpen. Végig a lányáért harcolt, amilyen eszközökkel tette, amilyen érzelmi intenzitással. Az unokái a lányától vannak, az, hogy Maddy kizárta minden lehetőségét, hogy megvalósuljon a kapcsolattartás, pusztító hatással lesz rá. Az is igaz, hogy ez nem azonnali bekövetkezésű, de én azt tanácsolom, ne foglalkozz vele. Vágj el minden szálat vele kapcsolatban, csak mint Maddy. Ne pocsékold a pénzed lejáratásra, esküvői szalonra, ami nem kell. Tedd, amit Maddy javasolt, hagyd hátat mögött a múltat. Te elmehetsz, ők nem tudnak. Te vétlen voltál, ők nem. Ha nem ebben az életben, egyszer a mindenségben vége lesz – váltott suttogóba az utolsó mondatok erejéig. Félretette vallása kereteit, úgy folytatta. – Egy másik életben? – vonta meg a vállát. – Talán. De egykor biztosan.

- Játszhatnánk azt, hogy kiátkozza? – vettem én is suttogóra a hangom.

- Drága gyermekem, mit gondolsz, mit tettem vele évekkel ezelőtt? A kiátkozás enyhe formája annak, amit az Istenemmel közöltem róla.

Azt, hogy ezt ilyen tisztán kimondta arra a kérdésemre, amire az én elgondolásom szerint dorgálás járt volna, megkönnyebbüléssel töltött el. Még mindig szomjaztam a bosszút, és azt akartam, anyám sírjon, ordítson fájdalmában. Ha az atya szerint nyolcvan éves korában esetleg bekövetkezhetett ez, az adott valamit, még ha ebben a minutumban is vártam volna el.

- Neki írtál levelet? – kérdezett rá a plébános, amikor úgy látta, valamennyire megnyugodtam.

- Még nem. Fogok, de nem küldöm el. Igaz, szerintem lesz vagy kétsoros...

Bólintott egy párat, majd megjelent a szája sarkában egy kis mosoly.

- Jól van. Nagyon jól csinálod, gyermekem.

- Még nem köszöntem meg, amiért segített Maddynek. – Éreztem, hogy melegem lesz. – Tudom, hogy beszélgetett vele néha. Hálás vagyok érte.

- Tettem, amit tehettem. Ő volt az, aki megtisztelt a bizalmával, örültem, hogy csekély vigaszt nyújthattam neki a nehéz időkben.

Ez jólesett. Szívesen esett egy kicsit még vele üldögélni. Visszavettem szendvicsemet, és megettem a végét. Az atya egy másikat kezdett benyomni, amikor úgy döntöttem, ideje iskolába mennem.

Az órák nagy részén az anyámnak szánt levélen gondolkoztam. Mit írhattam volna neki? Hogy kösz a nagy semmit? Tőle semmit nem vártam, maximum hogy nyuvadjon meg, de azt szerintem levél nélkül is könnyedén kitalálta.

Az utolsó órán, informatikán alig bírtam megülni a fenekemen Bella mellett. Igazán hálás voltam azért, amiért az iskolai gépeken nem a szokásos kezdőoldal futott, ami most aztán harsogta volna az apámról szóló rémhíreket, de nem tudtam igazán semmire figyelni. Unottan néztem ki a fejemből, egyenesen ötvenes számtech tanárnőnk felé.

- Mint észrevehettétek – szólt ő hozzánk -, az iskolai fórum előbb zárlat, majd javarészt törlés alá került. Tulajdonképpen a szülőknek szóló formális topicokon kívül nem maradt semmi érdemleges, így ajánlatos lenne újjáalkotni a fórumot. Azonban mivel nem tervezem estéimet sportgimnazisták érdeklődési köreinek bogarászásával tölteni, az órai feladat a következő: a tesztváltozatba alkossanak meg egy korosztályt érintő, érdekes és komoly topicot. A bohóckodásért a havi dolgozathoz automatikus mínusz jegy jár.

Kezdhettem feléledezni, ahogy a többiek is. Míg Bella elkezdett más iskolás fórumokon kutakodni, mások posztolták a feladatot, vagy csak rákanyarodtak az aktuális tavasszal robbanó fesztiválokra. Nekem egyedül a levél járt a fejemben, majd mivel ezzel fárasztottam magam, és nem jutottam semmire, hagytam az egészet, és megalkottam topicom vázát.

A témájára csak az óra utolsó perceiben bukkantam rá, amikor Bella már egészen kinyúlt mellettem. Cselgáncs előtt néha volt így, az töltötte fel energiával. Belegondoltam, milyen szívesen elmondanám neki, mennyire hálás vagyok, amiért mellettem maradt, pedig sokszor görény voltam vele, de valahogy nem illett a pillanathoz, a helyszínhez, meg aztán nem is annyira akarództak számra jönni a szavak. Túl sok erőteljes esemény történt mostanában ahhoz, hogy lejöjjön szavaim igazi jelentése.

Ez adta az ihletet, aminek alapján pillanatok alatt felhúztam a topicot. Miután megtettem, rögtön zároltam is az első bejegyzést, majd kiléptem a tesztfórumról, és magamhoz vettem a táskámat.

- Csak érjek oda – ásítozott az alacsony energiaszinttől Bella.

- Ha akarod, viszem a táskád – mosolyodtam el a magával hurcolt tolltartótól. A táskáját mai állapota miatt inkább otthon hagyta.

Nem volt ereje nevetni, még azon csodálkozni se, amikor a számtech tanárnő utánam szólt.

- Miss Hapeford! Ha van egy perce.

Máskor flegmáskodtam volna - rendben, még mindig csináltam, múlt héten úgy pattintottam le a matektanárt, hogy azt hitte, Bill várja üdvözülten az igazgatóiban -, de engem is úgy lemerített a nap, jobban mondva a levelen tépelődés, hogy visszafordultam. A többiek erre nem bagózva lökdösődtek kifelé.

A tanárnő még a böngészésében volt, mikor odaértem mellé. Fel se nézett, úgy nézte át az adminisztátori jogával topicomat.

- Nagyon ötletes. Egyesével zárolható?

- Nem lehet tudni, mikor írják őket, ezért van jobb oldalt a visszaszámlálás. Egy hónapra állítottam be, szerintem az éppen elég lesz – mutattam a jobb sarokban lévő visszaszámlálóra. Még jó kevés perc telt le belőle. Az ördög se gondolta volna, hogy már majdnem ekkora idősáv telt el, mióta elkezdődött velem az egész förgeteg, még ha innen nézve rengetegnek is tűnt.

A tanárnő biccentett, majd átnézett rám.

 - Miért pont egy hónap?

- Abba sok minden belefér. Lehetnek becsapások, árulások, derülhetnek ki dolgok. Akkor igazán érdekes megnézni, egy hónappal ezelőtt mit akarhattak üzenni az illetőnek. Talán megtöri a jeget – gondoltam apám leveleire. – Talán nem. Mindenképp egy új lehetőség.

A tanárnő vizslató pillantást vetett rám, majd átkalandozott a topic leírásához a felső részbe.

- Titkosítaná a küldő személyét is?

- Csak amíg lejár az egy hónap. Magas a kockázata, hogy különben poénból kiszedik belőle, mi áll a levélben, akár az, akinek küldte, akár más, és akkor elmúlik a varázsa.

- Úgy látom, egy bejegyzés már van – vitte rá a kurzort arra, ami mellett ketyegett az egy hónapos dátum.

Amikor nem feleltem, rám nézett. Elmosolyodtam, mire felvonta a szemöldökét. Aztán anélkül, hogy megnyitotta volna a bejegyzést, a topicot, úgy, ahogy volt, áthúzta az iskolai fórumba.

- Egy plusz jegy, Miss Hapeford. Talán ezzel egy kicsit fejleszthetünk a tanulói türelmen és egymás felé forduláson.

Mivel nem volt több mondandója, kijöhettem. Valahogy felderültem a gondolatra, hogy a Bellának szánt levelem lesz az első, ami leketyeg. Ki tudja, hol leszünk már akkor? Abban biztos voltam, bármi is lesz, sose felejtem el, miket meg nem tett értem.

Odakint az éledező Bella mellett ott találtam Jake-et és Destint, ők élénkítették fel. Destin, ahogy észrevett, nevetett, és Bellára nézett.

- Úgy látom, csak megkerült a fekete barikánk.

- Hagyjál már ezzel – lódítottam vállamra a táskámat.

Átkarolt.

- Illik rád. A családod fekete báránya vagy, igaz, ők nem feketék, inkább a pokol bugyrából jötten kátrányosak. Olvadoznak, bűzölögnek meg minden...

- Ne már – hessegettem volna el, nem bírva visszatartani a nevetést.

- Te is forró vagy, de legalább téged jó ölelgetni – szorított magához erősen Destin.

Miss Sonnetnek már megint ekkor kellett jönnie. Mondjuk annyira nem is volt rossz az időzítés, mert Destin tényleg nagyon erősen fogott.

- Destin Bury, ez egyáltalán nem illendő! – szólt rá hangosan.

- Bezzeg a kápolnában az esküvőt követően szinte elvárás – vigyorgott rá Destin.

- Fejezze már be!

- Nem tehetek róla, hozzáragadtam.

- Most beszéltük meg, hogy én nem vagyok kátrányos – löktem el magamtól, és mivel Miss Sonnetre figyelt, engedte magát. Bella meg csak nevetett. Rámutattam. – Hé, az előbb még bealudni készültél!

Így is nagy hanggal voltunk, Destin meg Bella röhögése erre még egy lapáttal rátett, továbbra is a barikás dologgal jöttek, mire előrezavartam őket. Jake megilletődötten jött mellettem, azt hittem, mert rájött, velem maradt, de nem. A skacok után bámult.

- Ugye milyen durván jó Destin? – fordult hirtelen felém.

Döbbenten meredtem rá.

- Ugye nem azért jársz Bellával, mert meleg vagy és így akarsz Destinhez közel maradni? – kérdeztem.

Jake vette a bátorságot, és meglökött. Mivel volt benne ennyi, nem bántam, csak néztem rá.

- Ne mondd, hogy nem érzel valamit Destinen – mondta. – Te is menő vagy, de amolyan gyom módon, mármint ha félig lerágnak, akkor is tovább nősz, ami tiszteletreméltó, viszont Destin azzal vonzza magához az embereket, hogy igazságos és hűséges, és...

Még mielőtt litániába kezdett volna róla, közbevágtam.

- Meg néha verekszik.

- Mindenkinek van hibája – rántott egyet vállán.

Észrevettem, hogy Destin és Bella bevárt minket. Elle előtt álltak. Ő karbatett kézzel nézte őket, majd mikor észrevett minket, még inkább mustrálásunkba fogott.

- Ez így nem lesz jó – szólalt meg.

Tudtam, mire gondolt. Úgy, hogy Destinnel újra járni kezdtem, Bella pedig összejött Jake-kel, mi számítottunk a legnépszerűbbnek az iskolában. Gyakran volt velünk Georgine, akit szintén sokan szerettek, meg Phil, akit a kevésbé népszerűek mindig arra biztattak, törjön előre, még ha neki ez esze ágában se volt. Mindenesetre Destin haverjaival kiegészülve sokkal menőbbek voltunk, mint Elle Jaxon nélkül, Aprillal. Mondjuk, ha ők ketten összejöttek volna...

- Nem csak erre van ám termés – mondtam Elle-nek. – Más iskolákból is hullik le emez-amaz.

Elle homlokráncolva figyelt, majd dekódolta, mire gondoltam. Hogy más iskolák menőivel bandázva még népszerűbb lehet, ha ez a szíve vágya. Nekem aztán nem volt, de mit tehettem róla, hogy Destint annyian szerették? Valószínűleg igazuk volt, egy tonnányi jó tulajdonság kellett ahhoz, hogy ne készüljön ki tőlem, és minden ellenére szeressen.

Miután kigondolkozta magát, Elle vállat vont, és elvonult kipróbálni tippemet. Destin és Bella már nem foglalkoztak vele, a közeledő Philt nézték. Elég furán nézett ki a tőle idegennek tetsző rózsaszín croptopban, amihez szokásos farmerját hordta. Majdnem aranyosnak hatott amellett, hogy elég vészjósló tekintettel közelített.

- Mikor először találkoztunk, leribancozott! – tört ki végül.

- Lekurvázott – igazítottam ki, míg a többiek egyelőre bőszen találgatták, miről lehet szó.

Mielőtt Destin nekidurálhatta volna magát, és ráveszi Philt, mondja el, ki beszélt róla csúnyán, átpasszíroztam magam Bella és Destin között, és Phil elé álltam.

- Egy kicsit kurvás voltál, na. Letámadtál engem.

- Igazam volt!

- Az mit se segít a stíluson. Ezzel próbálod amúgy lebeszélni magad róla? Csak mert értésedre adnám, én nem kellettem neki, te kellesz.

- Ha nem vagy Destinnel, belement volna a veled járásba – mondta Phil vonakodva, amiért velem kell beszélnie. A hátam mögött Destin és Jake halkan tárgyalták, már megint a tetves Milo van a dologban. Volt egy olyan érzésem, neki a minimális pimaszkodást nem nézte el olyan könnyen Destin, mint Jake-nek egy velem váltott nyelves csókot.

- Nem. Csak unta magát. Figyelj, Destin már egyszer megverte, tudja, mire képes, érted mégis vállalná újra.

- Újra megverem – dörrente Destin.

- Nem vered meg – szóltam hátra anélkül, hogy odanéztem volna. – Phil dönt.

- Megverhetem tőle függetlenül.

- Destin! – szólt rá Phil is, aztán már nézett is vissza rám. Olyan se volt még, hogy ennyivel letudta volna legjobb fiúbarátját, és engem hallgatott volna meg. Egész meghatódtam.

Megköszörültem a torkom.

- Phillis, lány vagy. Nem csak azért járhatsz valakivel, mert nem akarod, hogy egy kurva lecsapjon rá, hanem csak, mert akarsz. Milo nem rossz srác.

- De nem is túl jó – szólt bele Jake, Destin hű jobb keze.

- Hagyjuk már ezt! Meg se csókolt, értve vagyunk? Nem próbálkozott be, én másztam rá, annyit tett éppen, hogy nem lökött le magáról, úgyis tudta, nem akarok tőle semmi komolyat. Semmi rosszat nem tett, sőt elég erősen az értésemre adta, amíg nem vagyok szabad, maximum mosolyogni fog rám. Phil, veled se csinál semmit, csak néz a távolból, mint egy idióta szerelmes kamasz, mert tart tőle, hogy ráereszted Destint! De mondok valamit: az ő kutyája nagyobbat harap!

Nem törődtem azzal, a többiek mit szóltak kis kifakadásomhoz, Philt figyeltem. Amilyen tanácstalanul nézett, nem gondoltam volna, hogy nyár előtt döntésre jutna.

Még szerencse, hogy erre is volt megoldásom.

- Van egy ötletem, amivel elhúzhatnád a dolgot – léptem mellé, ő meg, mivel ez a lehetőség vonzotta, jött velem. Destinék ezen röhögve jöttek utánunk.

Miután beavattam Philt újonnan nyílt topicom rejtelmébe, és átragasztottam rá a „mégis mit kellene írni” mizériát, elégedetten adtam Destinnek egy csókot. Amikor oldalra akartam lépni, hogy elengedjem csapattársait az öltöző irányába, ő is jött velem, pedig azt hittem, siet. Reuge edző se volt pipogya, oda kellett figyelni a pontosságra, ő mégis inkább engem nézett.

- Jó voltál ma Phillel – súgta.

- Ne már – emeltem meg az állam. – Ne gyere azzal, hogy varázsütésre milyen jól szót tudtam érteni vele. Attól még ugyanaz vagyok aki...

- Tudom.

Egyetlen szavától elhallgattam. Azt hiszem, inkább magam előtt akartam ezt igazolni, mint előtte.

- Akkor is szerettelek, amikor pokróc voltál, miért ne szeretnélek, csak mert részben folytatod ezt a stílust? – kérdezte Destin, mikor még nem készültem fel rá.

Ahogy a csapattársaira sem. Ők is miért nem tudtak bevonulni az öltözőjükbe, és törték magukat az edzésen? Miféle rend van itt?

- Mindjárt elpirul – nógatott Justin.

- Na! – fontam össze karjaimat.

- Már látom – nevetett beállva vele meg Destinnel egy sorba Theo.

- Utálom a hokicsapatot – fújtam rájuk.

- Romilda – hallottam meg Griffin edzőt, aki nyilván konspirálni tévedt erre -, a fiúk hányadik helyen állnak?

- A kétszázadikon – forgattam meg a szemem, majd megpördültem felé, mikor felfogtam, hogy szólított. – Nem vagyok Romilda!

- Mostantól leszel, ha nem viseled magad.

- Mit csináltam? – néztem utána, miközben a fél hokicsapat rajtam röhögött. Destin nem bírt szólni a nevetéstől, úgyhogy helyette mondtam ki, amit gondolt. – Oké, egy újabb becenév, ami tulajdonképpen teljes név, remek. Ne törjétek ki a nyakatokat.

Ezzel szépen eljöttem. Azt terveztem, ahelyett, hogy anyámnak írnék levelet, míg Destint és Bellát várom, kikérek magamnak a pizzériából egy olyan finom töltött pizzát, amiért mindig fél órát kell várni, azért hiába nyáladzunk rá, csak a korán ideérő alacsonyabb évfolyamok kebelezhetik be, majd megvárom, míg végeznek az edzéssel, és előttük eszem meg.

Miután leadtam Alnak a rendelést, hívtak a mobilomon. A pultnak dőlve vettem fel.

- Szia! – köszöntem Maddyre.

- Boldog mindjárt születésnapot. Van számodra egy ajándékom. Személyesen akartam elmondani, de nem bírtam magammal.

- Igen? Mi az? – gyürkésztem izgalmamban a szoknyám fodrát.

- Távoltartási végzést kértem anyára mindkettőnk részéről. Azt is intéztem, hogy ne kezdeményezhessen láthatást Rosie-ra és Jaredre.

Tátva maradt a szám, ahogy hallgattam. Gondviselőmként ezt megtehette, és meg is volt rá minden alapja, anyánkat épphogy csak le nem ültették, amiért nem vette észre, hogy miket művelnek ”velem”, egy ilyen anya egyikünk javára se vált volna, és veszélyeztethette volna a gyerekeket.

Meglódult a fantáziám, ezért nem szóltam. Maddy kezdett szólongatni.

- Romy? Ott vagy még?

- Ja, igen, csak rájöttem, így már biztosan nem lenne fura, ha helyette te lennél az örömanya, ha valamikor hozzámegyek valakihez – árultam el morfondírozásom tárgyát.

Hangosan nevetett. Ezt nem várta, meg tudtam lepni.

Még beszéltünk pár percet, majd miközben elkezdtem bevágni a pizzát – megfeledkeztem a bosszúról -, kedvet kaptam az álmodozásra. Így, hogy anyám kikerült a képből, sok kapu megnyílt a számomra. Nem volt több kötelező éttermi vacsora, ahonnan csak nagy kínnal és a biztonsági őrök lefizetésével lehetett ellógni, se az esküvői szalonban vállalt fotózások és divatbemutatók felkérésének hárítása. Semmit nem kellett többé csinálnom, amit egész életem során rám erőltettek. Még csak utazgatnom sem kellett vele ősszel, mint eddig minden egyes évben. Nem is telhettek volna édesebben a következő percek.

A másnap nem váratta magát, így a tavasz első – nem hivatalos – napjának délutánján szép ruhában, kis kabátban álltam a barátaim között. Georgine magasra emelte a szénszavas szőlőlevet, és koccintott velem meg Bellával.

- Egészségedre! – mondták most konkrétan rám és születésnapomra, nem csak úgy.

A hideg kertben tartottuk a gyerekzsúrral összekötött bulit, ahol alkohol még nyomokban se volt megtalálható, így a gyöngyöző szőlőlevet irigyelték annyira a gyerekek. Maddy nagyon szigorú volt ebben, ha egyébként mindent meg is tett, hogy így tizennyolc évesen is jól érezzem magam. Így, hogy a húgom születésnapját is most tartottuk, ők meg jobb, hogy nem juthattak alkoholhoz semmilyen formában.

- A Hapeford-örökösre! – cikizett Bella ismét magasra emelve poharát, miután ittunk.

- Gazdag vagyok – mondtam -, bár eddig is az voltam, de mostantól nem lesz több első bálom, ami nem is első, de jól mutat a címlapon, nem kell jótékonykodnom a saját anyám divatszalonjának, senki nem kényszerít idióta szerződésekre. Még lányszakkörre is jártam, pedig azt se tudtam, mi van ott. Attól eltekintve, hogy szoknyában körbeültünk, semmi se volt.

- Éljen a nadrág! – mosolygott Georgine, újfent emelve meg poharát.

Rosie, ha nem ült volna Destin mellett, már biztosan fel lett volna annyira paprikázva, hogy odaszaladjon a túlvégen üldögélő Maddyhez azzal, mégis mennyit iszunk, míg ő semmi ilyet nem kap. Így barátom mellett kuncogott, ő meg folyamatosan beszélt neki.

- Mit beszél ez ennyit? – érdeklődött Georgine, mikor látta, hogy őket nézem.

Szkeptikusan néztem párosukat.

- Elviekben most, hogy le van tiltva a becézésről, és általában Romnak hív, elraktározott vagy egy millió beceneveket, azokat árulja el Rosie-nak. Ez borzasztó lesz. Hallgathatom a Svájcba vezető úton, hogy kutyatáp vagy mit tudom én.

- Destin sose becézett így – nevetett Bella.

- De nem sok hiányzott hozzá.

- Svájc gyönyörű lesz – tért oda mellénk Alyssha, csak hogy megnyugtassa Bella egyik kishúgát, aki sütit akart magának, de nem akármilyet, szivárványosat.

- Csak a tavaszi szünetre megyek – vontam vállat. – Nem hiszem, hogy várost fogunk nézni, azt a két sulit akarjuk, amit Rosie kiválasztott.

- Téged hogy kicsaptak volna egy ilyen helyről – merengett Bella.

- Csak hiszed. Igazi kis hölgy lennék mostanra.

- Ja, persze. Ők meg halottak.

Alyssha csak mosolygott. Jared és pár barátja is ott ugrált mellette, hogy ők meg hagy kóstolják meg a záptojást. Alysshának nem volt egyszerű, mégis állta a strapát. Vicces volt nézni, milyen jól elfogadják a gyerekek. Már Maddyt se zavarta, hogy segédkezett körülöttük, azt hiszem, ő még inkább ráérzett, micsoda arculcsapás az anyánknak, hogy pont egy általa ennyire lenézett nő kajáltathatja most az unokáit. Nekem kimondottan tetszett.

- Alyssha? Egy koktélt? – emeltem meg a csodásan habzó málnás-gránátalmás shakes poharat, mire lett nagy vernyogás.

- Egy sapka bőven elférne – nézte el Bella Jared egyik barátját, aki erre még jobban kiakadt. Mi ezen Georgine-nal jót derültünk, Bella viszont elment megvigasztalni őket, és úgy döntött, lop nekik a „puncsból”.

Georgine nevetve fordult felém.

- Az idei év legjobb bulija – bizonygatta, majd poharát emelte a közelgő Jake felé. – Nem igaz?

- Az egyik kislány azt mondta, én vagyok a hercege – mondta üdvözült arccal Jake.

- Csak mert Destinhez nem lehet odaférni – heccelte Georgine -, mert ő ma csak az ünnepeltekkel foglalkozik.

- Nem azért, de a saját barátom eleddig öt percet beszélt velem a saját félbulimon – tetettem féltékenységet, ahogy ráfordultam a Destin-Rosie párosra. Rosie előre-hátra kezdett hintázni a székén, mikor észrevette, hogy figyelem, és majd megöl az irigység. Fokoztam. – Egy kislány leköröz.

- Talán, mert értékeli Destin becézését – értette félre a dolgot Jake.

Destin is felénk pillantott, és nagyon mosolygott.

- Na, jó, odamegyek – jelentettem ki.

- Ne menj, Romy – próbált megállítani a nevetéstől szaggatottan beszélő Georgine. – Van még pezsgő.

Elmentem a világító csillagokkal díszített arcfestő asztal mellett, és megálltam felettük. Rosie csillogó szemmel nézett fel rám, enyhe félszegségét eddigre levetkőzte. Destin pimasz volt, mint mindig.

- Igen, Rom? – pillantott fel rám. – Mit szeretnél? Mert tudod, fontos megbeszélnivalónk lenne.

Visszafogtam magam, mert egy kicsit kezdtem tényleg féltékeny lenni. El se hittem, hogy ezt képes volt kiváltani belőlem. Azt akartam, hogy velem legyen. Legalább öt percet. Hiányzott.

Egyre furább lettem.

- Igazából semmit, ha ennyi dumálgatnivalótok van – vágtam hátraarcot, mielőtt leleplezhettem volna magam.

- Állj – állt fel lendületből Destin, fogta meg a karom, és húzott le az előttük lévő padra, miközben ő is visszaült Rosie mellé. Rosie viháncolva figyelt minket.

- Mi az? – kérdeztem fensőbbségesen. – Mégis maradjak?

Destin elengedte a karom, figyelt egy darabig, azután a húgomhoz fordult.

- Egy ünnepeltet se hagyhatunk hátra – mondta úgy, mintha minimum a csatatéren lennénk.

Rosie komolyan bólintott.

- Tartsuk magunk mellett égipillét.

Elkámpicsorodott arcot vágtam, nyitottam a számat, hogy ellenálljak, mikor Alyssha odaszólt nekünk.

- Ajándékosztás!

Rosie felpattant, és már rohant is, Destin is felállt, hogy velünk tartson. Ökölbezárt kézzel mentem velük. Egy asztalnál álltunk meg, ami tele volt téve levelekkel. Homlokráncolva néztem le rájuk.

- Nem bírtuk kivárni az egy hónapot – szorította meg Destin a kezem. – Annyira odavoltál a levél-témától, hogy mivel amúgy is megvan mindened, idén leveleket kapsz. Tessék, egy Philtől.

- Philtől? – meredtem ledöbbenve a mutatott levélre.

Mivel én elkezdtem bontogatni az ajándékaimat, Rosie-t áthívta a másik asztalhoz Ben, szintén fogjon hozzá. A gyerekek köré gyűltek. A velem egykorúak és az idősebbek inkább engem figyeltek, és mosolyogtak. Kibontottam Phil levelét.

Milónak akartam írni a topicba, össze is szedtem egy teljes sort, de töröltem. Valahogy úgy éreztem, neked könnyebben írnék. Neked. Hát nem őrület?

Sose kedveltelek, most se kedvellek, mégis érzem már, milyen, amikor valaki különlegesnek lát. Pontosan nem tudom, Destin melyik részedet szereti annyira, de azt pontosan tudom, amikor azért kezdtem el „járni” vele, mert azt akartam, addig se lehessen veled, tökéletesen tudatában volt annak, nem szállt meg hirtelen semmi, téged akarlak távol tartani tőle, és várta, mikor adom fel a dolgot. Feladtam... nem, mert tetszett bárki más. Még csak nem is azért, mert meguntam. Azt okoskodtam ki, minél előbb együtt lesztek, annál előbb szakítotok. Úgy gondoltam, borzasztó vagy, de azt tudtam, hogy valamikor járni fogsz vele. Most pedig újra vele vagy. Nem vagyok meglepve, Destin mindig is szerette a kihívásokat... meg téged.

Hosszan lélegeztem, miközben egy másik levélért nyúltam. Bella levele jó idegnyugtatónak tűnt, és tudtam is, hogy biztosan tőle jött, mert rajta volt a neve. Gyorsan feltéptem. Rövid volt és lényegre törő.

Egyszer régen megcsináltam egy kérdőívet, tudod, egy olyan bénafélét, ami a neten terjed. Választani kellett egy bandát, és a dalszövegeivel válaszolni kellett olyan kérdésekre, mint mi a legnagyobb félelmed, mit mondanál a szerelmednek, mi az, amit irigyelsz, és így tovább. Tudod, mit írtam arra, mit mondanék a legjobb barátomnak?

„Darling, believe me, darling, believe me.”

Szóval mindig is érezte a bizalmatlanságot, és ez ellen harcolt úgy, hogy közben nem mutatta ki felém. Tudnom kellett volna, hogy akkor se kezd járni az exemmel, ha konkrétan majd’ megőrül érte, annak ellenére, hogy tálcán nyújtottam volna át neki. Bízhattam volna benne, hogy soha nem okozna fájdalmat, és nem nézné önmagát, ha én is ott vagyok. Megszorítottam egy kicsit a lapot, ami így meggyűrődött. Nem zavart, tudtam, úgyis elolvasom még egy párszor, akkor meg úgyis meggyűrődik.

- Melyik a tiéd? – kérdeztem Destint, miután félretettem Bella levelét. Érdeklődve mosolygott, mire kitártam karjaimat. – Én se bírok várni egy hónapot – céloztam a sok-sok borítékra.

- Tessék – szedett ki egy szürke borítékosat, és átnyújtotta.

Sose féltem tőled, Romy Hapeford. Tudtam, hiába mondasz nekem olyanokat, minthogy a 200. helyen állok nálad, egy kukk se igaz belőle. Én nem dőltem be neked.

Mikor fogócskázni kezdtél velem öt hónapja, csak mert úgy gondoltad, megunom a veled való hülyéskedést, és lelépek, tudtam, ennél jobban sose volt még rám szükséged, és mivel ennyire nyomott ez az érzés, ritka bunkó voltál velem. Imádtam a pofátlan oldalad után felvillanó pillantást, amivel azt mérlegelted, betelt-e már nálam a pohár, mert azt jelentette, van miatta bűntudatod. Szerettem, ahogy próbáltál kímélni, és hiányodat „pótlandó” csajt keríteni nekem, megszervezni, hogy ott legyenek a haverjaim, hagy vigasztaljanak. Ordított róla, hogy törődsz velem, még ha a magad sajátos sükebóka módján is. Lelepleztelek, és vártam, mikor telik be nálad a pohár. Csak betelt... aztán összeomlott körülötted minden.

Tudtam, ha én megyek hozzád, és megalázó helyzetben érzed magad egy másodpercig is, komolyan megutálsz, ha nincs is rá semmilyen valós okod, valakit végül is utálnod kellett. Utána jöttél. Komolyan azt hitted, melléd állok, és azt hazudom spontán, persze, az apád biztos nem bántott téged? Első körben elborult az agyam, nem is nagyon reagáltam, arra hitted azt, hogy nem állok melletted. Második körben tudni akartam az igazat, csak mint te. Soha nem hagytam volna figyelmen kívül egy ilyen szintű vádat. Azt tudom, hogy a nagyapádon is leverném, ha lenne, ha efféle történt volna. A többi történelem.

Keresgéltem, milyen frappáns névvel írhatnám alá, mint a te hosszabbításod Romilda, de ahelyett, hogy effélét találtam volna, rájöttem, mit jelent a nevem. „Sors, amit elrendeltek neked.” Ez lennék én.

- Ez lennél te – mondtam olyan természetesen, ahogy magamról el se hittem volna, miközben felnéztem Destinre.

- Meglehet – mondta lágyan.

- Hűha, ezt nézzétek! – kurjantotta Rosie.

Azt hittem, általánosságban beszél, de odarongyolt hozzánk, és megfogta a kezem. A szabadon maradót Destin vette el. Miközben mentem tőlük közrefogva, arra gondoltam, talán nem is maradtam le semmiről. Jareddel még szedhettem az ovijában gesztenyét. Elmesélhetem Rosie-nak az Ujjmesét. Ha évekig leszek mellettük, gondolhatnak rám olyan jó szívvel, mintha a nővérük lennék... még ha soha nem is tudják meg. Mert azt nem akartam. Nekik békés életet akartam, és olyan nagyszülőket, mint Ben szülei meg mint Alyssha. Nyugalmat távol a nagy örökségektől, jó iskolákat és szép nyarakat. Akármit, amit nekem nem adtak meg, és bármit, amit csak én adhatok.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés