Minden izmom megfeszült, és hosszan fújtam ki a levegőt, nehogy elkezdjem kapkodni, ahogy Sarah segített a nyújtásban, erősen hátratolva a lábamat. Karomat előrefeszítve koncentráltam.

A testmozgás mindig is segített levezetni a feszültséget, és most, hogy többé nem aggódtam észesen amiatt, mi lesz, ha robbanásszerűen előtör, szabadjára engedhettem energiáimat, mindent beleadva a futásba. Griffin edző nem véletlenül válogatott be a havi vegyes váltófutás versenybe. Nem. Bosszúból, mert addig visszafogtam a teljesítményemet. Amikor nem piszkálódtam, és rendesen edzettem, megenyhült, és kijárta Billnél, egyik legjobb atlétikásaként ne kelljen más csapatnál segédkeznem, így a röpisek nélkülem voltam kénytelenek boldogulni.

Nem tudtam tökéletesen ráhangolódni a versenyre, mert Destin és a haverjai már megérkeztek, és ők is bemelegítettek, mégpedig a nekem való szurkolásra. Tudtam, nem szívatni akarnak, komolyan bevágódtam náluk, miután egy baseballmeccsen a nagy rohanás után olyan szépen csúsztam bele a célba, egyedül Destin fricskázott oda nekem egyet azzal, majd ők megmutatják, hogyan kell szurkolni, ha Alyssha szerint nekem ehhez nem volt nagy érzékem, majd megtanítanak rá. A versenyem közepette. Láttam, ahogy Bella Destin és Jake között állva ütögeti a vállukat, fejezzék be, mert a végén annyira röhögni fogok, hogy elrontom a versenyt. Nem kellett volna így törnie magát, nem szándékoztam a srácok miatt kikapni – ma nem.

Ennek még csak nem is az igen lelkes csapat vagy az edző volt az oka, hanem az ellenfél. Nem más képviselte magát a további négy csapat között, mint a sítúrás Ralph, aki azóta se írt egy bocsánatkérő sort se Bellának, naná, hogy le akartam nyomni.

- Kezdjük – tapsolt Griffin edző, mire mind felkeltünk a földről, kiráztuk végtagjainkat, és a start vonal mögé álltunk.

A többi induló kiesett a bemelegítés üteméből, azt hitték, kezdünk, csak nekik senki se szólt. Tévedtek, amire egy percen belül rájöttek, de addig se az ízületeikkel foglalkoztak, ami jó hír volt. Demi állóhelyzetben bokakörzéseket csinált, míg figyelt. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy az egyik szomszédos csapat döntötte magába a vizet, nem törődve a túlhidratálással. Mi törődtünk. Jók voltunk.

Griffin edző végignézett rajtunk.

- Nézzünk egy startot – mondta, mint a versenyek előtt. Szerette, ha rutinban vagyunk, és nem kap el minket a versenyláz.

Hamarosan a második legjobbként kaptam ki Harmony kezéből a rudat, és iramodtam el vele. Ekkorra megszűnt körülöttem a külvilág, ahogy rohantam, minden egymásba mosódott, a fák, az ég, a szurkolók tömege, nem volt Destin se, még én se, csak a homályos világ és biztos lábaim. Eltűnt Ralph is, és vele a bosszúvágy, a bizonyosság maradt. Sarah se jelent meg, mint a csapatom utolsó tagja, egy folt volt, amihez el kellett juttatnom a rudat. Hogy megvolt a cél, könnyedén végigcsináltam a hosszt. Átadtam a rudat, majd még futottam egy keveset, ne terheljem magam hirtelen fékezéssel, utána álltam vissza a többiekhez elfogadva egy törölközőt, és figyeltem, Sarah hogyan sprinteli le a távot.

Amikor befutott, legyőzve a mezőnyt, nem ölelkeztünk össze, miután ittunk pár korty vizet, a szurkolók kiabálását nemigen méltatva fordultunk az edzőhöz. Mindenkihez szólt pár szót, ahol hibát talált, említette, majd elmondta, azért vagyunk a legjobbak, mert mi vagyunk a legjobbak. Mivel ebben sose találtunk logikát, kiengedtünk, és elkezdtük a verseny utáni nyújtást.

Csak a nyújtás után volt az érmek átadása, ameddig Destinék úgy kifárasztották magukat, ahogy mi mondjuk nem. Míg vártam, ránk kerüljön a sor a második helyezet után, Destinre mosolyogtam, mire Jake vadul integetni kezdett felém. Óriási tapsvihart kaptunk, majd az edző elbocsátott minket, mehettünk iskolatársainkhoz.

- Buli ma? – kocogott mellénk Destin, ahogy nyugodtan mentünk feléjük.

Gyanakodva néztem rá, és mi tagadás, a többiek se voltak túl lelkesek.

- Ma? – kérdezte Demi.

- Most az egyszer – mosolyodott el Bella turpiskodva.

Fokozatosan érett mosolyom, majd a végére már vigyorogtam.

- Áááá! – ugrottam Sarah-hoz, aki épp nem foglalkozott a valószínűségekkel, örömködve ölelt át, majd minket a többi atlétikás, úgy ugrándoztunk nagy körben, azon örvendezve, végre nem mi leszünk másnap bajban az edzésen kimerültség, másnaposság, egyebek miatt.

Sarah még azért kiszólt.

- Nagy buli lesz? – mérte végig a skacokat.

- Amilyen nagyot akartok – ajánlotta be Theo.

- Győztünk, győztünk – skandáltuk jóval atlétikai győzelmünk után, persze, mert egy jóval ölesebb diadalt éltettünk. – Vancouver, Vancouver, Vancouver!

A mellettünk elhaladók olykor furcsálló, máskor nevető pillantásokat vetettek ránk, de kicsit se foglalkoztunk vele. Én például nemsokára odamentem Destinhez, adtam neki egy hálás ölelést, majd Bella lett a soros.

- Én vagyok cselgáncsos, mégis erősebb vagy nálam – súgta oda nekem elismerően, mire még inkább mosolyogtam. Értettem, mire gondol.

Hangoskodva, énekelve indultunk el a kocsikhoz.

- Még hogy nem tudsz szurkolni – horkantott fel Destin engem hallgatva.

- Igaz, magamnak tudok – hagytam abba, és fordultam hozzá.

- Ugyanezt csináld, csak velem.

- Most azért megy, mert nagyon feldobódtam – mosolyogtam fel rá, közben kicsit ugrálva. A fejét csóválta, miközben visszamosolygott.

Az apró győzelmek éltetik az embert, tanultam meg az utóbbi napokban, minthogy nem muszáj pszichológushoz járnom. Igaz, attól tartok, maga a pszichológus bácsi akarta velem ezt az örömérzetet megtapasztaltatni, azért ajánlotta fel, kezdjük el a terápiát akkor, amikor akarom, akár húsz évesen, akár negyven évesen jövök rá, nekem erre feltétlenül szükségem avagy igényem van. Maddy, aki leszervezte nekem, ugyan nem lett boldog a ténytől, hogy nem szeretném máris átbeszélni életem ügyes-bajos dolgait, de a bácsi kérte, legyen türelemmel, és azzal volt. Mindenféle értelemben.

A pszichológus egy dolgot ajánlott, egy konzultációs alkalmat, amikor nem is nagyon kellett beszélnem. Azzal kezdte, nem kell megbocsátanom a szüleimnek. Szerinte sokan bebeszélik maguknak, különféle dolgokat meg kell bocsátaniuk a szüleiknek, mikor az elengedés, az elfelejtés és a megbocsátás egyáltalán nem ugyanaz. Mivel én nem gondoltam, hogy így kéne lennem, hamar egy hullámhosszra kerültünk. Mellesleg nem csak a titoktartás miatt beszélhettem nyíltan neki, az ügy valóban elévült, jogi értelemben többé nem volt büntethető, ha igen könnyen bizonyítható is lett volna.

Úgy vettem észre, nem volt kedvesebb vagy megengedőbb velem, mint lett volna mással. Ha a helyzet megkövetelte, képes volt halálosan komolyan beszélni, máskor humorizált. Már-már azon gondolkoztam, hogy pár éven belül esetleg őt keresem fel, hacsak addig meg nem hal. Ahogy a bíró, ő is szimpatikussá vált a végére.

Életem többi szereplője se változott radikálisan, Destin például a buliban azzal húzta a többiek agyát, milyen új becenevet talált ki nekem, mire egy est erejére mindenki fekete barikának kezdett szólítani.

A buli csodásan alakult, egy beach klubba mentünk, ahol a kinti hideg ellenére is jó idő uralkodott, nyugodtan levehettük a csizmákat, hogy a homokozott táncparketten átsétálva az egyik lugas alá beüljünk falatkákat rendelni. Nagyobb befőttes üvegekbe rakott égők meg lampionok világították be sejtelmesen a terepet. Mindenki élvezte az estét, csak Phil nem, egész végig Destin mellett ült, és duzzogott.

- Mondjad már – lökte meg Destin a karját, mikor ezt észrevette, az este harmadjára.

Phil majdnem lesodorta a halászhálóval leborított asztalról a középre helyezett nyers répa-chips kombót, majd visszanyerve egyensúlyát ezúttal ő lökte meg.

- Előbb kérek tanácsot Elle-től, mint tőle!

Kezdett egy kicsit elegem lenni parttalan civódásukból. Mivel Jaxon már megint elkezdte a barikázást, elfordultam a hülyülőktől, és Philre néztem.

- Ne kérj tanácsot, csak mondd, mi van – repítettem a számba egy szelet sajtot.

- Milo itt jön – morogta közbe Destin átpillantva a homokos tánctérre, aki amennyire élvezte Phil heccelését, annyira nem állhatta Milo Phil felé közeledését. – Zavarjam el?

Phil arcán látszott, hezitál, mire felfigyeltem rá. Különben elszámították magukat, Milo se volt hülye, eszében se lett volna addig jönni, míg Destin ennyire ellene van, messziről is eléggé zavarba hozta Philt, ment volna tovább, amikor felpattantam, és odaszaladtam hozzá. Már nem is hallottam Phil kiáltását, beleveszett a halkan doromboló zenébe.

- Á, Rom – villantott rám egy mosolyt, mire átgondoltam, minek is állok szóba vele.

- Mi a helyzet? – érdeklődtem, mert a Phil és közte alakuló dolog inkább volt ínyencfalat, mint egy besértődés lett volna.

- Nem sok – pillantott el Philék irányába.

- Hozd el Pankrátort, hátha Phil beijed, és hagyja magát – nevettem el magam.

- Itt még el is férne – gondolt a természetes helyszínre, mire visszakoztam. Komolyan tartottam attól a kutyától. Mikor ezt látta, ő nevetett. Intettek neki a barátai, ezért ment.

Gyorsan odamentem Destinhez.

- Lépjünk le a homokra.

- Ne menjetek! – kaptak el minket a fiúk, akik újabban azt ötlötték ki, ivójátékot rendeznek, aminek a lényege, akkor kell inni, ha Destin becézget engem. Azt meg ugye nélkülünk nehéz.

- De megyünk – húztam magammal Destint.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte, mikor meglátta a vadul táncolókat.

- Röpihez soha – mutattam a világító füzérekből megalkotott röplabda hálót, ahol páran már csapkodták a labdát.

Valójában nem akartam röpizni, bár tudtam, mint mindenki más a sulimban. Ha már a másik sztársport, a hoki túl sok lesérüléssel járt volna, erre tanítottak meg minket. Menő volt nálunk, már csak azért is, mert a legrosszabb játékosaink is képesek lettek volna nyerni egy-egy másik iskolai szezont. Én talán éppen ezért nem becsültem annyira a csapatunkat elért eredményeik ellenére sem, futni rajtunk kívül szinte senki nem tudott igazán.

Destinnel félreálltunk.

- Jól bírod – markolt a hajamba, simogatva eresztette le, mire fél percre lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

- Ezután jön csak a neheze. Nagyon fáradt vagyok, és nem a verseny miatt. Azon kapom magam, egyik pillanatban minden rendben, visszabillent időlegesen a világ, amíg bioszon ülök vagy sorsot húzunk, a pizzériában vagy az ételbárban együnk, Bellával este sorozatot nézünk, aztán elönt az a fajta fáradtság, amit korábban hírből se ismertem. Az élni sincs kedvem, de megnyuvasztani se magam fajta, amikor jobb esetben ülök, és nézek ki a fejemből, de legszívesebben lefeküdnék valahova, és ott maradnék.

- Sok minden volt ma, ez is közrejátszik – emlékeztetett finoman, ne okoljam a kimerültséget egyedül a korábban történtekért -, és az is, hogy a tárgyalásig mintha felhúztak volna, úgy rohangáltál ide-oda. Ehhez hozzájönnek a rendszeres testnevelés órák és edzések, persze, hogy elfáradtál.

- Csak nem szeretnék éppen Maddy gyerekei előtt kikészülni.

- Akkor ma hamar hazamegyünk.

Senki nem zavartatta magát, Bella és Jake se, akik még maradtak, Destinnel mi se, akik már mentünk, Bella szülei se, akik a nappalijukban takarítottak így késő este Bella kishúgai után, amikor befutottunk. Mindenkinek teljesen természetes volt, hogy ott vagyok, és hogy Destin is olykor átjár, valami, ami korábban kevésbé volt jellemző.

A rémálmoknak már annyira nem örültem. Korábban is voltak zagyva, ostoba álmaim, de sose ébredtem verejtékezve, ledobva magamról a takarót, nem törődve azzal, hogy a kint tomboló hidegtől lehűlő szobában így én is fázok. Megtörölköztem, felfogtam a hajam, és átmentem Bellához.

A szobájában égett a villany. Az egyik húga se tudott aludni, őt vigasztalta, hogy előbb-utóbb menni fog, senki nem maradt még véglegesen alvás nélkül, a kiscsaj lenyugtatásába beszállt a laptop képernyőjén látható Jake is, akivel Bella gondolom késő éjjelig beszélgetett.

Azonnal megnyugtatott ez a jelenet, az pedig különösen jólesett, amikor a húga megörült nekem, és kérte, üljek melléjük az ágyra, így közénk kuckózta magát. Utána együtt nevettünk Jake össze-vissza meredező haján, az ágyban fetrengve röhöghettek Bellával, ha ilyen lett a végeredmény. Nagy ásítások közepette meséltünk el a húgának egy-egy rövid mesét, majd elköszönt tőlünk, szaladt aludni.

- Szép álmokat – mosolygott Jake Bellára, ahogy a húga kiment, biccentett nekem, és megszakította a videóhívást.

- Veled mi van? – kérdezte Bella, és már majdnem jót derültem azon, ahogy sorra veszi, így éjszaka kiket kell ispátolnia.

- Másféle álmok jöttek – feleltem.

Kivárta, amíg magamtól beszélni tudtam róla. nehezen ment, mert még mindig a szobájában voltunk, ahol az imént a húga a lábamnak dőlve követelte, mondjam el, mi lett végül a nagy királylánnyal, a szobában, ami meleg narancsszínt és pirosat ontott mindenfelől. Mintha az iménti jelenet nem is lett volna valós, és nem ott lennék, ahol, omlott rám a sötétség.

- Átjössz hozzám? – kérdeztem halkan.

Bólintott, és jött, már ketten ültünk az ágyamon hátunkat a falnak vetve. A sötétben könnyebb volt szabadjára engednem a borzalmakat.

- Azt álmodtam, a börtönben megölik apát, mert pedofil gyerekbántalmazó. Pedig tudom, hogy az elzárt részen van a többi hasonlóval, akik nem valószínű, hogy bántanák, de ott kell lennie! – fakadtam ki. – Azok között a gusztustalan mocskok között! Nem olyan, mint ők.

Ebben nem lehettem biztos, de azért csak ezt állítottam. Azóta nem láttam apámat, hogy Destin felajánlotta, elkísér, nem bírtam bemenni hozzá. Egyáltalán nem beszéltünk, mióta beismerte a bűnösségét.

- Tudom – mondta Bella minden meggyőződés nélkül, tisztán, hogy megnyugtasson.

- Nagyobb az esélye, hogy az egyik ellenlábasa felbérel valakit, az csinálja ki – mondtam egy fokkal tárgyilagosabban, de csak hogy visszaessek az őrületbe. – Nem akarom, hogy meghaljon...

Bella átölelt, és azt mondogatta, nem fogják megölni. Nem tudhattuk biztosan, de nagyon nem volt más választása, ez volt az egyetlen, amitől akár csak részlegesen megnyugodtam. A kép, ahogy álmomban apámat megkéselik, majd ott marad vérbe fagyva, ott maradt elmém hátsó sarkában akkor is, amikor tíz perccel később elengedtem Bellát, és visszafeküdtem aludni. Jól betakaróztam a takaró másik felével, onnan lestem a szoba sötétjét.

*

Ahhoz képest, milyen pazar éjszakám volt, egészen magamnál voltam kora reggel, és viszonylagos nyugalommal indultam el. Arra a döntésre jutottunk, Ben a városban bérelt kis házában találkozunk, nem apámnál vagy anyámnál. Hogy a gyerekek ne sejtsék meg, mi történt a nagyapjukkal, az általuk felszínesen ismert Alysshát hívtuk el, biztosítsa a hátteret. Maddy ezért nem volt annyira oda, én azonban igen, megnyugtatott, hogy ott lesz még valaki, aki semmiről nem tudott, és megviselték az események.

Még viszonylag sötét volt, amikor odaértem. Ben egy régimódi házat bérelt, aminek sötét fából voltak az ablakai és kicsi szobákat rejtett. Bár ritkán töltöttek el itt pár napot, például karácsonykor, amikor Maddy nem akart az anyáméknál aludni, rend volt, sőt egy gyertyát is kikészítettek az ablakba, ami hívogatóan tessékelt be.

A gyerekek már a kandalló előtt ücsörögtek pizsamájukban, a kemény kőre tett bögréiket melegítve. Mikor az ajtónyitódás miatt észrevettek, egy pillanatra felcsillant a szemük, majd óvatosabbak lettek, amivel eszembe juttatták, legalább olyan érzéketlen voltam velük a találkozásaink javában, mint Bella testvéreivel. Akkoriban valahol féltékeny voltam rájuk, most meg a szívemet húzta le a pillantásuk.

- Sziasztok – csikartam ki magamból egy kis mosolyt. – Iszonyú hideg van kint.

- Gyere ide, ülj le! – invitált maguk közé a kisebbik gyerek, Jared. Négy évével még nagyon befogadó volt, és tetszett neki, hogy jövök, törökülésben pattogott, majdnem felborítva a bögréjét.

A nővére, Rosie rászólt, majd szégyellősen figyelte szeme sarkából, hogyan veszem le kabátomat, csizmámat, és ülök le közéjük.

- Teát? Forró csokit? – kérdezte az ajtóban megjelenő Ben tőlem olyan természetesen, mint mindig.

- Forró csokit! – kurjantotta el magát Jared, borzas szőke haja repkedett.

- Te már kaptál, hékás – nevetett Ben, és felém nézett. Mikor bólintottam, mosolyogva ment ki a konyhába.

Jared jókedvűen vigyorgott rám, majd bentebb tolta a bögréjét, jobban érje a tűz melege. Nagyon aranyos kissrác volt, örültem, hogy ilyen felszabadult, inkább Rosie miatt aggódtam. Volt olyan feszélyezett, mint én, nem nézett rám. Külsőre nem hasonlított rám vagy Jaredre, Ben vörösesbarna haját örökölte és árnyalatnyival barnább színét, amitől mindig gyönyörűen lesültnek tűnt. A természete azonban úgy tűnt, közelítette az enyémet, nem tudott mit kezdeni a hirtelen váltással. Én se igen tudtam, ügyetlenül szólítottam meg.

- Mi újság van, nagylány?

- Maradunk még egy picit – nézett féloldalasan felém -, aztán megnézzük, milyen iskolák vannak Svájcban.

- Tetszeni fog Svájc, nagyon szép, és csodálatos az oktatás – mondtam neki.

- Igen? – nézett fel rám félszegen.

Ahogy néztem, immár, mint féltestvéremet, éreztem először igazán, mennyi kimaradt az életemből: az első éveik. Legjobb esetben távolságtartó voltam velük, olykor,  még ha nem is mindig vették észre, undok. Egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint egy normális nagynéni, úgy meg pláne nem, ahogy egy nővér. Maddy sokkalta jobb nővérem volt.

Ekkor gondoltam bele, Maddy pontosan így érezhet felőlem. Bár nem az ő hibája a történtek, ahogy részben nem az én hibám a viselkedésem, hiszen nem tudhattam, kik is ők pontosan, a lényeg a rettentő nagy hiányérzet. Ezért kellett megacéloznom magam, és nem engedni, hogy további hónapok, évek eltűnjenek, ha furcsának lát Rosie, ha nem, igazán foglalkozni akarok velük.

- Svájc remek hely – feleltem. - Örülök, hogy mentek, még ha hiányozni is fogtok.

Rosie erre fordult teljesen felém, tágra nyílt szemmel bámult, míg Jared észre se vette, miről beszélünk, elhintázott magának a szőnyegen.

- Korán keltél – lépdelt le az emeletről levezető lépcsőről Maddy. Kimerültnek tűnt. – Ha a gyerekek nem vernek fel minket hajnalok hajnalán, még aludnánk.

- Akkor nem tudtuk volna beengedni Romyt! – pattant fel Jared, és Maddyhez rohant. Megrángatta a szoknyáját. – Akkor mi lett volna? Mi? Mi?

- Nem történt meg – simította meg Maddy Jared fejét.

- De mi lett volna? Micsoda? Mi?

Ben erre tért vissza a forró csokimmal. Maddy felvette Jaredet, és visszahozta a kandalló elé, ő is leült, és leültette a kisfiát. Ben átnyújtotta nekem a bögre forró csokit.

- Köszönöm – fogadtam el, és hozzájuk hasonlóan a kandalló elé tettem, mire Jared kuncogni kezdett.

- Meséltél Romynak az iskolákról, kicsim? – hajolt le Ben Rosie-hoz.

- Ne, apu – biggyesztette el ő a száját. – Ne hívj így!

- Bocsánat – mosolyodott el Ben, és cinkosan Maddyre nézett.

Eddig döbbenten figyeltem, milyen egyszerűen és melegen fogadnak be a családi körbe, ezért nem tudtam igazán figyelni, de amikor Maddy átnézett rám, megrezzentem.

- Hm?

- Igazán semmi – mondta Ben, a tiltakozó Rosie-val nem törődve -, csak Rosie újabban nem engedi, hogy „unalmas” beceneveken szólítsuk, de néha még megfeledkezünk róla.

- Apuuu! – durcáskodott Rosie, mire Maddy vette át a szót.

- Rosie azt szeretné, ha úgy hívnánk őt, mint Destin téged karácsonykor. Mindenféle furcsa néven – nevetett a közepébe. – Mi is volt ott? Éjfélmadár?

Pont úgy kezdtem el durcálni erre, mint az előbb Rosie.

- Destin képtelen volt visszafogni magát, direkt élvezte, hogy előttetek cukkol. Különben pedig mi már leálltunk a fölösleges becézgetéssel – vallottam be. – Úgy döntött, Bellával egységesen Romnak szólít.

- Rom – nevetett Maddy és Jared.

- De ne! – kapott felém Rosie, megfeledkezve a sértődéséről. – Azok a becenevek olyan jók voltak!

- Szerintem is, most már így utólag úgy látom, de nem hajlandó többet ilyet csinálni. Mondjuk lehet, neked szívesen kitalál újakat.

Rosie szeme megcsillant, megtetszett neki az ötlet. Aztán halkan odasúgta.

- Ti is hiányozni fogtok. – Mint aki restelli, hogy bevallotta ezt, kiáltott fel rögtön utána. – Gyújtsunk még több gyertyát!

- Nem is halt meg senki – mondta Jared.

- Nem kell, hogy meghaljanak hozzá – okította a nővére.

Én meg ott ültem, és pukkadoztam a nevetéstől, miközben átjárt annak a melege, hogy Rosie már karácsonykor is gondolt rám, és hogy egyiküket se idegenítettem el magamtól túlságosan. Ez több volt, mint amit vártam volna.

- Reggeli, mert lassan itt lesz Alyssha néni – rendelte el Maddy további negyedórás forró csokis, heccelős pihengetés után.

- Alyssha néni! – ugrott fel Jared, aki szerintem mindenkinek örült.

- Lassabban, öcsi – szóltam oda neki, mikor majdnem elesett a szőnyegben. Oda se figyeltem, mit mondok, azonnal Maddyre is villant a tekintetem. Nyugodt maradt, megpaskolta Jared hátsóját.

- Mi legyen a reggeli, fiatalember?

Jared már rávágta volna, mit kér, majd nagy tépelődés közepette fordult felém. Olyan ennivaló volt, ahogy gondolkodott, hogy nem értettem, korábban hogyhogy nem láttam így.

- Romy mondja meg – bökte ki végül.

- Franciapirítós fahéjas-mézes szósszal – vágtam rá a megilletődöttségtől nem túlságosan gondolkodva. – Rakott palacsinta. Csokis banános zabkása.

- Romy – szólt rám Maddy, amikor kezdtem túlteljesíteni a keretet.

- Úgy értem, válasszatok – mormoltam.

Jared nekidurálta magát, pattogni kezdett.

- De mind kell!

- Jared! – szólt Maddy Jaredre sokkal erőteljesebben, mint rám.

Hiába igyekezett rendet vágni, Rosie egy szempillantás alatt az öccse mellé állt. Apjától örökölt lélegzetelállító világoskék szemével nézett fel Maddyre.

- Romy most van itt velünk, utána kiköltözünk Svájcba.

- Ez nem egészen van így... de most az egyszer legyen – sóhajtott bele Maddy a mondatba, miközben feltápászkodott.

Miközben a gyerekek ujjongva rohantak ki a konyhába, Ben meg utánuk, nehogy maguk álljanak neki a reggeli készítésnek, én is felálltam, és Maddyhez fordultam.

- Kicsit elszámítottam magam, bocsánat – húzgáltam le kézfejemre felsőm ujját.

- Ugyan már, a srácok előtt parádéztam, hogy érezzék a kereteket, meg jobban élvezzék, mikor sikerül kiharcolniuk, amit akarnak. – Átkarolt, ahogy mentünk a konyhába. Suttogóra váltott. – Rosie olyan, mint te, sose szerettétek, ha kicsimnek szólítottalak titeket.

- Már nem zavarna – mondtam ki, amire azóta gondoltam, hogy előjöttek a becenevek.

Maddy mosolygott.

- Akkor legalább az egyik lányom engedi, hogy így szólítsam.

A reggeli kicsit elnyúlt a bőséges választéknak köszönhetően, közkívánságra újabb pirítós sült, amikor Alyssha megérkezett. Maddyt úgy láttam, eléggé feszélyezi a jelenléte, mégis apámhoz kötődött, Alysshán azonban semmi se látszott, egy pillanatra nem nézett különösen Maddy felé. Jared nem is nagyon adott ilyesmire lehetőséget, ahogy észrevette, már ment is hozzá.

- Alyssha néni, csináltam neked bagyut – mutatta a saját reggelijeiből lecsalt és szalvétába rejtett falatkákat.

Alyssha arca felragyogott, egyből megköszönte a batyut, majd gratulált Rosie-nak, amiért olyan jól sikerült a zabkása. Jó gusztustalan lehetett mondjuk szalvétából enni, de erre is képes volt. Jared örömmel csüccsent vissza a helyére, majd szétnézett.

- Nagyapa?

Nagy szerencse, hogy a gyerekek Alysshát figyelték, nem Maddyvel minket, mert egyből levették volna, valami gond van. Meg voltam lőve, fogalmam se volt, merre forduljak meg, észre ne vegyék arckifejezésemet. Alyssha ehhez képest jól oldotta meg a dolgot.

- Nem mesélte anyukátok, hogy sok a dolga? Állandóan be van táblázva – mondta, és tulajdonképpen nem is hazudott, a börtönben valóban elég tömött táblázat szerint éltek az elítéltek.

A gyerekek azért annyira nem hiányolták apámat, megelégedtek Alysshával, egyébként is megszokottnak tűnt a számukra, hogy nagyobb ünnepek kivételével nem látják a nagyapjukat. Ben tovább terelte figyelmüket, mikor Alysshát megkínálta forró karamellás itallal, amiből ők is ki akarták venni a részüket.

Reggeli után a gyerekek azt találgatták, mikor lehet már kimenni, közben elmesélték, akarnak egy kutyát. A borongós idő miatt elég sötét maradt, még ha valamennyit világosodott is, ezért Maddy régimódi, rézből készült négyoldalas gyertyatartót adott nekik. Míg ezzel szórakoztak, beszélhettem pár szót Alysshával.

- Hogy viseled? – kérdezte, miközben a Jaredtől kiutalt utolsó szelet palacsintát szeletelte.

- Mindenki szerint jól. Úgy látom, te is valahogy úgy.

- Még nem tudom, mi legyen. De azt hiszem, nem is kell tudnunk egyelőre.

- Alyssha, beszéltél már vele? – tettem fel a kérdést, ami miatt valószínű összeálmodtam annyi borzalmat az éjjel.

- Igen – lehelte, majd hallgatott. Nem volt benne biztos, hallani akarom-e, mit tudott meg.

Csöndben maradtam egy kicsit, szórakozottságomban megittam Rosie otthagyott karamellás italának a maradék pár kortyát. Mikor rájöttem, gyorsan újratöltöttem bele egy kicsit.

- Khm – köszörültem meg a torkom. – Jól van?

Bármilyen furcsa is volt a kérdés, Alyssha nem lepődött meg rajta. Azt hiszem, őt is ez hajtotta elsődlegesen, hogy meglátogassa, nem az igazság.

- Elviseli. Nem láttam rajta, hogy bármiért bárkit is okolna. Még anyádat se. Ne haragudj – ráncolta a homlokát. – Ezt a témát nem akartam előhozni.

Nos, én sem.

- Akkor nem bántják.

- Nem. Emiatt ne aggódj. A kapcsolatai mindenhova elérnek, nem fogják bántani. Az egész olyan borzasztó, de nem az, ami vele történt, hanem ami veletek. És nézd meg. Maddynek ilyen családja van. Neked ilyen családod van.

- Nekem is furcsa – ismertem be, ahogy elpillantottam a nappali felé. A gyerekek ott zajongtak nagy vidáman.

- Sose gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. De hát sose tudhatjuk, mit hoz az élet. Én szerető szülőkkel nőttem fel, és mi lettem? Egy szerető – nevette el magát a dolog groteszkségén. – Ők pedig egy családként működnek olyan természetesen, ahogy azt sehol senkitől nem láthatta Maddy. Miket nem gondoltam róla – eresztett ki egy sóhajt. – Hogy hálátlan, így elszigeteli magát az apjától... ez is mutatja, mekkorát lehet tévedni. De ha már egyszer tévedtünk, és elénk tárult az igazság, nyitottnak kell lennünk az újra. Szívesen jöttem ma el ide.

Elhittem neki, olyan vidáman vezetgette a gyerekeket a havas hátsó kertben, miközben én mögöttük sétáltam. Jared szaladt néha hátra hozzám, hogy elmondja, pontosan milyen kutyát szeretne, vagy hogy megmutassa, hova másztak fel egyszer régen. Nem zavart, szívesen figyeltem rá, közben mégis egészen máshol jártak a gondolataim. Nem az apámnál, nem az anyámnál, nem a bent maradó Maddynél és Bennél, akik éppen nehéz pillanatokat élhettek át, bármennyire is tettették, minden rendben. A kislányra gondoltam, aki valamikor voltam, és arra, milyen szívesen sétált volna velük idekint a hóban.

- Rom! – hívott Rosie maguk után.

Mikor délután hazaértem, csendes volt a ház, Bella kivételével mind elmentek családi sétára, ő is csak azért maradt, mert engem várt. Belegondoltam, hányszor hívtak, menjek én is, és hányszor passzoltam ezt le. Könnyes szemmel mentem be a nappaliban körömlakkot lemosó Bellához. Rajta gyakoroltak korábban a húgai, most igyekezett eltüntetni a végeredményt.

- Elköltöznek – szólaltam meg.

Csak ekkor vett észre. Lepakolta a vattát, és odajött hozzám.

- Romy...

- Mégis olyan, mintha lenne családom – folytak a könnyeim.

Bella a szája elé kapta a kezét, de már ő is sírt.

- Tudom – bólintott rá, és először esett le, mennyire sajnált mindvégig azért, amiért nincs olyan családom, mint neki.

Megfogtam a kezét, és együtt sírtunk tovább. Még az se érdekelt, mennyit sírtam mostanában, végre valahára jól esett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés