A péntekem sokkal rosszabb is lehetett volna. A sulis része messze jobb volt, mint hetek óta bármelyik nap.

Al állta Destinnek tett ígéretét, sütött nekünk egy óriási sajtos, pepperonis pizzát. Destinnel, Jake-kel és Bellával körülültük, és koccintani kezdtünk a szeletekkel. Olyan hangzavar lett a hokisok megjelenésével, hogy az a két nádszálka, aki megtisztelte a pizzériát jelenlétével, nyávogva távozott, mondván nem hagyják őket a mindfulnessre koncentrálni. Közben az iskolavezetőség megjelent azzal, engedjék-e, hogy a jövőhéttel az alkoholmentes sör is a kínálat része legyen, vagy sem, lett is balhé, én meg örültem, hogy ezúttal nem körülöttem.

Tanítás után most nem volt olyan nyűgös a röplabdások edzésére mennem.

- Még három nyitás – vezényelte le Elle az utolsó pár perc aktív edzést, a végén nyújtottak.

Mivel tudtam, ezután mind elvonul zuhanyozni, megelőztem őket, és felrakosgattam a zuhanyzó külső falára a rózsás egyentörölközőket. Még nem végeztem, mikor Elle megjelent.

Meglepődtem, mert általában utolsónak hagyta abba a nyújtást, ezzel mutatva példát a csapattagoknak, milyen fontos az alapos levezetés, most mégis ott állt nem sokra mellettem csapzottan, kicsit zihálva.

- A jó és a rossz oldal – mondta minden felvezető nélkül.

- Én vagyok a jó, te vagy a rossz – feleltem élből, mielőtt komolyabban elgondolkodhattam volna szándékain. Így, hogy egy óra múlva kezdődött a tárgyalás, nem az Elle-lel való csevej volt az eszemben.

Kétkedőn ráncolta homlokát, majd megrázta a fejét, nem tiltakozóan, hanem mint aki ki akarja tisztítani a fejét.

- Lépjünk tovább. Tudod, mit jelent kábszeres szlengen az, hogy Darth Vader? – Megráztam fejem. Ilyeneket szerintem még a drogprevenciót tartók se tudtak. – Heroin. És az, hogy jedi?

- Marihuána – találgattam.

- Heroin.

- George Lucas utálná a drogosokat – vontam le a tanulságot. Halványan elmosolyodott, mire visszatértem az eredeti témára. – Mire célzol ezzel?

- Arra hogy nincs jó és rossz, drog van.

- Így jelented be, hogy kipróbáltad? – húztam az időt elfordulva. Megigazítottam a törölköző sarkát.

- Ne add a hülyét, nagyon jól tudod, mire gondolok. Jobbak a megérzéseid, mint bárkinek, akit ismerek. – Frusztrált kis sóhajt hallatott. - Te jó ég, komolyan azt akarod, hogy kimondjam?

- Nem – feleltem sebesen. – Így is jó lesz.

Bólintott, majd mint aki csupán ennyit akart közölni, sietett vissza a csapathoz, és szólt rájuk, két levezető kör még hátravan. Sose hittem volna, hogy egyszer elnézést kér tőlem, ha a maga módján is teszi. Én nem kértem tőle bocsánatot, amiért se füle, se farka módon megszakítottam a barátságunkat. Az is igaz, ő se kérdezett rá, mégis mi bajom, hagyta, hogy ejtsem őt meg a többieket.

Megszorítottam a törölközőt. Ezen nem állhattam le töprengeni, mennem kellett szétosztogatni a natúr joghurtokat.

Amint meglettem eme fontos feladatommal, kint vártam meg Bellát. Öt danosként feleannyira se zihált, mint Elle, pedig sokkal megterhelőbb edzésen volt túl. Csak hosszan fújta ki a levegőt.

- Ma az eséseket gyakoroltuk – magyarázta, mikor megbámultam néhány utána lajhármódjára kilépőt. – Megviselte őket.

- Szegények – élveztem egy pillanatig, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb, még valami tünékeny együttérzést is tapasztaltam magamon, mikor Bella intett, pattanjak, indulunk.

Bellának nem kellett két perc, már átlátott rajtam, így tudta, önfegyelmem nem a legtartósabb. Bár még lett volna negyedóránk a kényelmes indulásig, elvezényelt a taxisok pihenőhelyéig, és ott beültetett egy taxiba. Miután megadta a címet, igyekezett elterelni a figyelmemet.

- Tudod, mi lenne most érdekes? – kérdezte lehalkított hangon. - Ha ez a pasas egy emberrabló lenne.

- Akkor inkább már terrorista.

- Na, jó, érdekesnek tényleg érdekesebb lenne a terrorista – ismerte el, majd előrehajolt. - Bocs, sofőr úr. Nem gond, hogy nem kapcsoljuk be az öveket? Muszáj kinyújtóztatnom lábam az edzés után, és ahhoz teljesen hátra kell dőlnöm.

- Nem gond – felelt a taxis az úton tartva szemét.

- Tényleg nem lehet emberrabló – mormolta Bella. – Akkor jobban vigyázna az árura.

Elfojtottam a mosolyt, és innentől kezdve csak Bellára koncentráltam. Sokat segített abban, hogy ne parázzak be, és mikor megérkeztünk, ne keressek ismeretlen autókat a bíróság épülete előtti pakolóban. Odabent úgyis javában állt a bál, az elegánsabb felek ismerkedtek egymással, mert ugye mikor máskor, mint tárgyalás előtt. Miss Felixet nem láttam, viszont Mr. Kalib azonnal odajött hozzánk. Már Bella szülei is ott voltak, Mr. Kalibbal együtt eltakartak minket a kíváncsiskodók elől.

Bella átölelt, úgy nézelődött szülei válla fölött. Tudta, mennyire stresszelek, és ezen az se javított, hogy Destin nem lehetett itt. A családja miatt nem javasolta Mr. Kalib, hogy részt vegyen a tárgyaláson, vagy akár idekint megvárjon. Nem kellett volna, hogy számítson, így is azt gyakoroltam, amit az este megbeszéltünk, hogyan fogok egész végig szinte csak az ő szemébe nézni.

Bella apja a beszélgetésük kellős közepén félrelépett, utat adva a bírónak, mire ő meglepő fürgeséggel lépett hozzám.

- Örülök, hogy jó egészségben találom – húzta mosolyra a száját.

- Én is örülök, hogy mégse halt még meg – halkítottam le a hangomat, hátha Mr. Kalib így nem hallja meg, de meghallotta, és felvonta szemöldökét. Mikor a bíró bátorítóan bólintott, és elment egy általunk nem használható szobába felkészülni, Mr. Kalib kérdőn nézett rám. – Két szót se beszéltem vele.

- Az jó – nézett még mindig erősen. – Nem akarjuk, hogy azt gondolja bárki is, a bíró le van fizetve, akár maga által, értettük egymást?

- Igen.

Mr. Kalib nem fújta fel az ügyet, ezzel részéről vége volt, most már csak Bella ne mocorgott volna annyit, jelezve, érkeznek az ügyben szereplők. Az apám. Az anyám. Maddy.

A bevonulásnál mindenki egyszerre sereglett be, csak mi maradtunk kint. Mélyeket lélegeztem. Bella megsimította a vállamat.

- Minden rendben lesz.

- Tudom. Mindjárt jövök – köszöntem el röviden tőle meg a szüleitől, akik kérésem szerint kint vártak meg. Kettesben indultam befelé Mr. Kalibbal. Az ajtók zárultak.

A bíró ismertette a periratot, bemutatta a vád képviseletében Edith Felixet, valamint apám két ügyvédjét, azután figyelmeztetett mindenkit, nem tűri a rendbontást. Ezután hátradőlt, mint idős bácsi a kályha mellett, és biccentett az ügyésznek. Miss Felix máris felállt.

- Szólítom a vád első tanúját.

Aki én voltam.

Gondosan ügyelve arra, ne nézzek se jobbra, se balra, mentem ki az emelvényhez. Mr. Kalib az első sorban szerzett magának helyet, közvetlenül az esküdtszék mellett, mert mint megbeszéltük, ha nem is akarok majd mindenfelé nézni, főleg nem anyámék felé, az esküdtszékre akkor is rá kell néznem, különben elég különösnek fog festeni a vallomásom. Ahogy rájuk pillantottam, amíg azt vártam, hozzák a Bibliát, észrevettem mellettük ülni két fiatalt. Ügyvédbojtárok lehettek, és komoly képpel jegyzeteltek. Hát ezt nem hiszem el, fojtottam el egy sóhajt. Persze, hogy egy izgalmasabb tárgyalásra ültek be.

Miután megesküdtem, hogy nem fogok hazudni, egyeztették a személyi adatokat, majd elkezdődött a tárgyalás lényegi része. Miss Felix volt az első, és a Mr. Kalibbal egyeztetettek szerint ő tette fel a kényesebb kérdéseket, ne apám ügyvédje nyerészkedjen rajtuk. Ahogy az apámra gondoltam, parancsolnom kellett magamnak, ne homályosuljon el a látóterem. Oda kellett figyelnem.

Közben ott dobolt bennem, mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek. Mr. Kalibbal csak a formai dolgokat beszéltük át, nem a tartalmat. Nem tudtam, mi legyen, juttassam az apámat börtönbe? Vagy bízzam rá a bírói összefoglalóra és az esküdtszékre a döntést? De hát ki akarna szembeszállni egy olyan emberrel, mint ő, ha nincsenek meg a sziklaszilárd bizonyítékok?

- Miss Hapeford, az első kérdés, ami megfordult a fejemben, az volt, miért nem jött el ön is az édesanyjával, amikor a feljelentés megtörtént, és perre vitték a dolgot. Se a rendőrségre nem ment el, se utána hozzám. Megtudná indokolni?

- Az anyám mindig is kímélni akarta a gyerekeit – válaszoltam neki, majd Mr. Kalibra néztem. Rezzenéstelen tekintettel nézett, de láttam arcán, rendben volt a válaszom. – Nem akarta, hogy a kelleténél több traumát ki kelljen állnom.

- Szóval ki kellett állnia traumákat. Pontosan melyek is voltak ezek?

- Az anyám szerint az apám bántott engem. Az, hogy ilyet állít, önmagában traumatizál – mondtam az igazságot.

- Az anyja ilyet állít – ismételte meg, amit mondtam. – Miért kellene elhinnünk?

Maga is elhitte, mondtam volna a legszívesebben, de magamba fojtottam a szót. Átnéztem Mr. Kalibra.

- Ne haragudjon, Miss Hapeford, miért néz mindig Mr. Kalibra? – ráncolta a homlokát Miss Felix, mintha tényleg zavarná.

- Kiskorú tanúnál célszerű eljárás arra, hogy a válaszadásban ne befolyásolja a szülők jelenléte – koppintott kalapácsával a kérdés közbe a bíró. – Haladjunk, Miss Felix! Miss Hapeford, a kérdés fel lett téve, lesz szíves válaszolni.

- Az anyám rossz ember, de még ő se állítana ilyen durvát senkiről, ha az nem állná a helyét – emeltem meg a hangom. – Nem kell neki az apám pénze. Az igazát akarja.

Úristen, csilingelt bennem egy csengőcske. Az anyám oldalára álltam. Az apámat el fogják...

- Volt másik lánygyermek is abban a házban – hallottam meg gondolataim hangosodó vonulata közül Miss Felix hangját. – Önt bántotta, őt pedig bántotta?

- Tiltakozok! – szólalt fel apám egyik ügyvédje. – A kérdés nem tartozik a per tárgyához!

- Nem adok helyet – mondta a bíró. – Logikus kérdés. Miss Hapeford, válaszoljon a legjobb tudása szerint.

A legjobb tudásom szerint? Miért nem az igazságnak megfelelően? Talán a bíró úr is tudja?... Megembereltem magam. Nem folyhattam szét a tanúk padján, pláne, hogy Maddyről volt szó. Maddy sose akarta, hogy itt legyek. Nem bánná, hogyha kisétálnék az ajtón, és apánkat nem ítélnék el. Ennyire sokat jelentek neki. Ő mennyit jelent nekem?

- Nem éltem akkoriban – feleltem hangosan -, semmit se láttam, se nem hallottam.

Még mindig nem hazudtam, és nem adtam nekik többet, mint bármikor ezelőtt. Azonban, mikor átnéztem Mr. Kalibra, egy pillanatra az esküdtekre villant a tekintetem. Nem mind figyelt, volt egy, aki összehajolt az egyik ügyvédbojtárral, és volt, aki írogatott, a legtöbben mégis észrevették, hogy rájuk néztem.

Miss Felix odébb lépett az emelvény előtti helyéről.

- Tehát nem emlékszik a bántalmazásra – foglalta össze a helyzetet -, és nem tud róla, hogy a nővérét bántotta volna az édesapjuk. Viszont az anyja vallomását hihetőnek tartja. Jól mondom?

- Igen – mondtam halkan.

- Nincs további kérdésem – pillantott a bíró úr felé.

Apám egyik ügyvédje emelkedett fel, és indult meg felém. Megállt, és csak aztán mondta.

- Nincs kérdésem.

Az apám hagyhatta meg neki, engem ne faggasson, inkább az anyámat állítsa pellengérre, a gondolattól újra elöntöttek az érzések. Az apám szeretett. Maddy is. De akkor mit...?

Nem volt mit tenni, az ügyész meg az ügyvéd is végeztek velem, nem volt több kérdés, a következő tanú jött, én pedig kimehettem Mr. Kalibbal. Úgy éreztem, mindjárt kiborulok, aztán megpillantottam a borús tekintetű Bellát.

- Mehetünk? – kérdezte rekedtes hangon.

Nem esett nehezemre kitalálni, mi lehetett a baja. A tárgyalóteremben ugyan nem lehetett hallani, mert odébb ült egy padra, de ahogy kijöttem, és nem öntötték el az agyamat önvádak, már én is ki tudtam venni a zokogást. Alyssha úgy sírt ott, mintha most dőlne össze a világa, az a barátságos, meleg kandallós hely, amelyet olyan nehezen épített fel, amiről nem tanította ki senki. Bellát ő nem hagyta nyugodni, legszívesebben odament volna hozzá, hogy megrázza, ne merjen előttem bőgni.

Mozdultam, hogy elmenjek Belláékkal, minél hamarabb náluk lehessek, még véletlenül se tudjak meg semmit a tárgyalás menetéről, amikor újra megrohantak a kételyek, gyorsabban vert a szívem, és késztetést éreztem, hogy visszarohanjak, és megvédjem az apámat. Vagy hogy bevalljam, Maddyt bántotta. Hogy elmondjam, engem. Hogy össze-vissza hazudjak, amíg a lélegzetem tart. Vettem a nagy levegőt, majd sírásban törtem ki.

Bella anyja átölelte a karjával, és szelíden húzott, menjek ki velük az épületből, de csak a fejemet ráztam. Mr. Kalib a tárgyalóterem ajtajába állt, ne tudjak visszamenni. Eszemben se volt, az ellenkező irányba mozdultam, Alyssha felé.

Alyssha már észrevett, bőszen törölgetve könnyeit, ugyanakkor tovább zokogva kelt fel, és botorkált felém. Látta az arcunkat, beszélhetett apámmal, és semmit, de semmit nem értett, mégis az volt az első, hogy megöleljen.

- Ne sírj – kérte olyan szánalmasan, hogy visszaöleltem.

Abban a pillanatban jöttem rá, ha valakinek jogában áll megtudni az igazságot Bellán meg Destinen kívül, az Alyssha. Ő él apámmal, és ő van most kitéve a tárgyalásnak. Bármi is lesz az ítélet, vele senki se foglalkozik, nem lesz, aki megsúgja neki, igaz vagy hamis a vád, ő pedig nem fog tudni együtt élni ezzel. Otthagyhatja apámat, találhat egy másik pénzes férfit, valahogy, ahogy a karomban zokogott, mégis az a benyomásom támadt, ez az utolsó gondolata. Azt akarta megtudni, mi az igazság az apámat illetően. Talán – talán szerette.

Elszállt minden félelmem. Nem tartottam attól, ha elárulom neki az igazságot, bármit lép a folyamatban lévő per ellen. Ebben a különös pillanatban közelebb éreztem magamhoz, mint a szüleimhez.

- Menjünk haza – találtam meg Bella kezét, közel maradva Alysshához. – Beszélni akarok veletek.

Belláéknál Mr. Kalib és Bella szülei elvonultak, a telefont várták, amit én annyira odáztam volna. De még ennél is nehezebb volt odaülni Destinhez, Bellához és Alysshához, majd elmondani az igazat. Alyssha már nem sírt.

- Erősnek kell lennünk Romy miatt – mondta Destinnek, aki nagy levegőket vett, és még véletlenül se nézett ránk. Azt hiszem, másképp nem tudta fékezni magát.

- Oké, persze – mondogatta Destin szürke hangon. – Oké.

- Destin – szólt rá Bella úgy, hogy tudtam, abban a nyoma sincs az iránta érzett egykori szerelemnek, csupán a fenyegetésnek, ne merészeljen előttem dühöngeni.

- Oda kellett volna mennem – kezdett fel-alá járkálni Destin. Feltámadt bennem a gondolat, talán temperamentuma miatt se akarta Mr. Kalib, hogy jelen legyen a bíróság épületében. – Azt kellett volna mondanom, hogy nem voltál szűz, amikor lefeküdtünk.

- Nem hazudtál volna. Akkorra már együtt voltam John-nal – vettem el egy barackot, és kettéválasztottam. Kicsit kába voltam a gyorsan pergő eseményektől.

- Destin – szólt rá Alyssha megint. Meglepett, mostanra mennyire összeszedte magát. Nem azonnal, mikor elárultam neki, mit csinált az apám, először a szemére szorította a kezét, úgy sírt, de mikor Destin agya elborult, magára talált, és őt kezdte figyelni. – Légy eszednél.

- Akkor kellett volna megvernem – pörgette magát még mindig Destin, ezúttal a múlton.

Felnéztem rá, és kinyújtottam a kezem, benne a fél őszibarackkal.

- Ó...csoda? – szólítottam valaha volt kedvenc becézésemen.

Nem hinném, hogy emiatt billent vissza, inkább, mert szólítottam. Mintha évek óta gyűjtötte volna a szomorúságát, úgy engedte most ki, ahogy felém lépett, és elém térdelt. Megsimította fedetlen karomat.

- Nem engem bántott – mondtam.

- Tudom – suttogta a karomat simogatva. Életemben nem láttam még ilyennek.

Egyikük se rezzent meg, mikor Maddy jött be. Azt feltételeztem, a jelenléte katalizálni fog még valami eddigieknél is rosszabbat, de mind tartották magukat. Destin felállt, és kiment velük.

Maddy leült mellém. Nekiadtam a barackomat.

- Hogy bírod? – ölelt át azonnal.

A nagy semmiből sírtam el magam, remegtem, annyira jöttek a könnyek.

- Elszúrtam, igaz? Le kellene, hogy ültessék, és miattam nem fogják. Hazudhattam volna.

- Romy – súgta egészen magához húzva. – Nem kellett, hogy hazudj, minden rendben van.

- De most ki fog jönni... pedig bántott téged...

Úgy ringatott, mintha nem is őt erőszakolta volna meg apám akár többször is. Többször... erre eddig nem is gondoltam. Valami azt súgta, az ép elmém megőrzése érdekében nem is most kell ezzel foglalkoznom. Így is úgy sírtam, hogy alig kaptam levegőt, amikor mégis, Maddy illatát lélegeztem be, annyira szorosan bújtam hozzá.

- Semmi baj – mondta el újra meg újra.

Öt vagy tíz perc múltán éreztem, hogy egy centinyit mozdulna el mellőlem, ösztönösen nyöszörögtem, ő pedig mellettem maradt. Szorosan nekidőlve hagytam, hogy elfolyjanak mellettünk a percek.

Hallottam nyílni az ajtót, mire mély lélegzetet vettem, és olyan hangosan engedtem ki, nehogy meghalljam a sustorgást. Máris csukódott az ajtó. Maddy testtartása és testtónusa nem változott, csupán megnyugtatóan simogatni kezdte a hátamat.

- Mi lett? – kérdeztem, amikor meg bírtam szólalni komolyabb sírás nélkül. – Már döntöttek is?

- Nem volt szükség időre. Mérlegelés nélkül tudtak dönteni.

- Az... mit jelent?

- Nincs feltételes szabadláb – suttogta Maddy. – Mindkét vádpontban bűnös.

Csak ültem az oldalán, és nem bírtam megszólalni.

- Nem amiatt, amit mondtál a bíróság előtt. Ő maga tett beismerő vallomást.

- Micsoda? – Az elképedés erőt adott, elhúzódtam Maddytől, hogy a szemébe nézzek. Még mindig tiszta volt a tekintete, nem könnyezett. – De miért?

Láttam, hogy mérlegelne, és nem engedtem neki. Annyi éven át olyan sok mindent elhallgattak előlem, nem volt rendben, hogy ebben a pillanatban ezen gondolkodott. Megragadtam a kezét, és elfeledve az amiatti finomkodást, hogy ő az anyám, szorítottam meg jó erősen, mint egykor a nővéremét.

- Mondd meg!

- Megmondom – engedett nekem pár másodpercre rá. – Behallatszódott a sírásod, ő is hallotta. Úgy döntött, megteszi a vallomását.

Ismét eltakartam a kezeimmel arcomat, ahogy megadtam magam az elkeseredésnek. Képtelen voltam felülemelkedni egymást ostromló érzéseimnek. Maddy komoly hangon szólalt meg.

- Oké, hogyha sírsz. Oké, hogyha bánt.

- Nagyon fáj – mondtam az igazat, és csakis az igazat.

- Tudom. Tudom. Tudom.

Mikor kezdtek apadni érzelmeim, és sírásom is csendesedett, Maddy még mindig a hajamat simogatta.

- Az ilyen embereknek nem kell gyerek – mondta egykedvűen. – Engem is csak azért akartak, hogy legyen egy gyerekük.

- Te sokkal jobb vagy. Még jó, hogy te vagy a szülőm – mondtam az igazság hangján.

Maddy eddig tartotta magát, ne szökjön ki az arcán semmi fölösleges érzelem, most azonban képtelen volt elfojtani egy kis mosolyt. Adott egy puszit. Ebben az elcseszett helyzetben is tudtam örülni neki. Utána képes voltam nyugodtan beszélgetni.

- Maradhatok? – tettem fel legfontosabb kérdésemet.

- Folyamatban van a gondviselőségem, az esetre való tekintettel gyorsított az eljárás, de még így sem ért véget. Viszont nem hinném, hogy anyánkat bármennyire is zavarná, ha itt aludnál.

Szorítást éreztem a gyomromban.

- Olyan furcsa – mondtam színtelen hangon. – Még mindig jobban szeretem apát, mint anyát.

- Nekem is furcsa – fulladt le a hangja egy pillanatra, hogy utána normálisan folytassa -, valahol mégis megértem. – Lenézett rám, hirtelen magához szorított. – Jobb is, hogy apánk rácsok mögé kerül. Nem tenné zsebre, amit Destintől kapna.

Rátenyereltem a lábára, úgy néztem el.

- Ben nem akarta...? Tudod. – Megölni apánkat. – Vagyis tud róla?

- Igen.

Sose érdekelt Ben, se a véleménye, se akármi vele kapcsolatban, most mégis óriásit nyomott latba, mit gondol az egészről. Maddy elárulta.

- Szerette volna, ha már korábban elindítom a gondviselőséged iránti kérelmet – mosolyodott el zavartan -, de én eddig nem akartam, hogy... kérdések merüljenek fel...

- A gyerekeid, ők ugye nem tudják?

- Nem – nyugtatott meg azonnal.

Elnéztem.

- Megérdemelnék, hogy ne ilyen testvér-nagynénjük legyen.

- Szerintem egy szavaddal is beérnék – mondta komolyan.

- Tényleg?

- Persze. Nagyon büszkék rád. Mint én.

- Te ragasztottad rájuk?

- Lehet – csillant meg a szeme. Kicsit közelebb ült hozzám, miközben a táskájához nyúlt. Azon kaptam magam, hogy tőlem szokatlan, nosztalgikus módon újabb adag spagettiben reménykedek, de a kihalászott papírokra kiesett a fejemből minden étellel kapcsolatos gondolat. Felém nyújtotta őket. – Ezt neked hoztam.

Nem vettem el őket, csak néztem rá.

- Nem muszáj elolvasnod ezeket – tette le elénk a kávézóasztalra, fejjel lefelé. – Nem fogom erőltetni. Egy részem mindig is meg akarta mutatni őket, most mégis csak azért hoztam el, hogy eltereljem a figyelmedet velük.

- Nincs benne újabb szörnyűség? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

Eddig a haját simogatta hátra, most megállt a mozdulatban, egy pillanatra úgy nézett ki, mint akit most ért fatális ütés. Majd két másodperc múlva lerázta magáról a dolgot, komolyan pillantott arcomba.

- Nem olyan, amit ne tudnál elviselni. A neked címzett leveleim – bökött feléjük.

- Levelet írtál... nekem? – kérdeztem döbbenten. Soha még egy e-mailt nem küldött, mindig telefonált, nemhogy kézzel írt volna bármit is. Eljött az újabb döbbenet ideje, ami újfent megmutatta, mennyire nem ugyanaz a nő ül mellettem, akit a nővéremnek hittem.

- A születésnapjaidon minden nehezebb volt. Főleg, mert Rosie majdnem ugyanakkor született, mint te, és... képtelen voltam anélkül megszervezni egy születésnapi buliját, hogy tudjam, a tiédet nem én szervezem, sőt általában távol maradok. Amikor a kislányom nevető arcát néztem, Benre hagytam a gyerekeket, és bejöttem írni. Viszont nem akkor kezdtem el írni őket. Tizenhárom éves voltam, egy kislány, és pont olyat írtam, amit egy kislány írna az épp megszületett kisbabájának, aki talán soha nem tudja meg, hogy az övé. Ne várj tőlük túl sokat – visszakozott zavartan, ahogy csak a levelekért nyúltam.

Ebben a pillanatban jelzett a mobilja, ami jó alibi volt számára ahhoz, hogy magamra hagyjon. Magamhoz vettem az első levelet. Régi volt, egy füzetből kitépett lap, rajta pár sorral.

„Azt mondják, ha a fiú előtt állok, aki tetszik, nem merem majd kimondani, hogy szeretem. Fogalmam sincs. Nincs olyan fiú az életemben, akivel kapcsolatban így érzek, se olyan élő ember rajtad kívül, aki előtt alig merem ezt kimondani – csak te. Mert bármennyire szeretlek, és bármennyire tudom, hogy még nem értesz semmit, alig merem odasuttogni neked, pedig annyira szeretlek. Annyira. Te vagy a világom közepe, és ezen nem változtathat semmi. Boldog születésed napját.”

Döbbenten néztem le a sorokra. Képes volt valahogy megszülni, valószínű a kínok kínjával, és rögtön utána ilyet írt nekem? Még fel se fogtam, sőt szerintem azért vettem el a következőt, egy összehajtogatott papírt, hogy ne bírjam felfogni, azért olvastam el gyorsan.

„Boldog első születésnapot, Romy! Eddig nem sokat adtam neked. Igazából semmit, mindent anyáék biztosítanak, de legalább a nevedet én választhattam ki. Anya nem normális... de ezt miért írom meg neked így a születésnapodon? Talán, mert tudnod kell, és sose leszek olyan anyád, mint nekem ő.

Megszültelek téged, távol kellett maradnom, és a neveden gondolkodott, állítása szerint, mert ők nem adnának ilyet neked. Mások miatt aggódott, ki ne derüljön, de hogy derülhetne ki ilyen egy szép név miatt? Anya szerint lehettél volna Rosemary, de én éppen ezt nem akartam. Azt szerettem volna, legyen valami, amit csak én adok neked, és amiről csak én tudok. A Rosemary túl feltűnő lett volna, az emlékezés jelképe, ennek a rövidítése miatt lettél Romy. És mert annyira tetszik.”

És jött a következő.

„Boldog születésnapot, Romy!

Ez az iskola a legjobb. Ha anya nem aggályoskodott volna, hogy hét évesen idejöjjek... tényleg csodálatos. Minden reggel többféle választék van a kantinban, megannyi szakkör, a vezető tanárok zseniálisak. Pont olyan, mint egy börtön, most, hogy nem vagy itt. Senkinek nem mesélhetek rólad, még a legjobb barátnőmnek se. Minden nevetésem hamis, amikor mégse, rád gondolok, te hogy nevethetsz otthon, és legszívesebben hazáig szaladnék. Megtalálom a módját, hogy együtt lehessünk.”

Már nem is vagyok én, csak a levelek. Egyiket a másik után veszem kézbe.

„Drága Romy! Nem bírok teljes szívből boldog születésnapot kívánni, pedig három éves lettél, ami akkora szó! Én viszont mostanra jöttem rá, micsoda csapdába léptem. Tizenhat évesen semmit nem tehetek azért, hogy több időt tölthessek veled, mint azt a pár nyári szünetet, és azt is anya társaságában. Mintha nem tudnék figyelni egy kisgyerekre, aki ráadásul az enyém... képtelen vagyok írni. Gyenge vagyok. Bárcsak... bárcsak erősebb lennék.

Azzal biztatom magam, erős, egészséges gyerek vagy, pont mint a többi korodbeli, és úgy látszik, anya nem ront el nagyon. Csak ne rohangálna annyit veled mindenféle helyre, amikről azt hiszi, nem tudok, pedig annyira nyilvánvaló, hogy okos vagy, mégis hogyne lennél, mikor már egyévesen olyan trükkjeid voltak... sajnálom, kicsim, csak nem tudok boldog születésnapot kívánni. Akkor lenne boldog, ha olyan lenne, mint az álmomban, amiben a születésnapodra lufit fújtam neked, és te nagy szemekkel csodáltál érte.”

„Panaszkodhatnék, mint az előző leveleimben, magyarázkodhatnák, mint gondolatban elalvás előtt a sötét szobában, de nem számítana. Az számít, hogy szeretlek, jobban, mint bármikor.”

„Nagykorú lettem, és nem tudlak magamhoz venni. Senki nem tud róla, valójában mi történt, és te értenéd a legkevésbé, mi történik, nem mellettem nevelkedtél, hirtelen szakítanálak ki a környezetedből. Pedig esküszöm, elrabolnálak, ha nem sírnál utána anya és apa után, de... már azt hiszed... nem tudom, mit hiszek. Lemaradtam rólad. De bár fogalmam sincs, éppen mi a kedvenc ételed a csokiz müzlis időszakod után, elmondhatatlanul szeretlek. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen szeretet, és fogalmam sincs, valaha is képes leszek-e így szeretni bárkit is rajtad kívül.”

Leeresztettem a leveleket. Lett még volna mellettük más is, de nem bírtam őket lélekkel. Mikor kopogtattak, és Bella bejött, hogy odaadja a narancslevelet és a tányér zabkását, már visszatettem mindet az asztalra.

- Elle pont ma mondta, hogy milyen jól kiismerem az embereket – suttogtam oda neki, ahogy letette mellém a hozott dolgokat. – Most mégse úgy tűnik.

- Az őrületen nem igazodsz ki – válaszolt halkan Bella, majd mivel Maddy befejezte a telefonálást, meg szerintem a szemének a törölgetését, visszaért, magunkra hagyott minket.

Úgy voltam, a levelek miatt nem fogok tudni Maddyre nézni, de ellenkezőleg történt. Ő viszont mintha nem azok miatt lett volna már felzaklatva.

- Mi történt? – kérdeztem rá azonnal.

- Anya keresett – állt meg az ajtóban. Leengedte a vállát, mint aki kiereszti a fáradt gőzt, mert nem képes tovább bent tartani. – Elárulta, miért rángatott bele téged az ügybe.

A hangja elárulta, az életben ezt meg nem bocsátja az anyjának, akkor se, ha apánk végül börtönbe vonul a történtek kimeneteleként.

- Miért? – érdeklődtem úgy, mint aki már csak megszokásból teszi fel a kérdést.

- Mivel kiskorú voltam, amikor apa bántott, tizennyolc éves koromban is feljelenthettem volna, ez kitolódott öt évvel az elévülés miatt, azonban huszonhárom éves koromban az ügy megszűnt élni. Te tizenhét éves vagy. Nálad nem szűnt meg.

- Ismeri a jogszabályokat – jelentettem ki azzal a fásultsággal, amit szerintem ő is érzett jelenleg.

- Na igen. Mint a családunk minden tagja. Kenik-vágják, csak a saját életükben nem képesek egy minimális rendet tartani. – Még mindig feszült volt, úgy tűnt, képtelen lenne leülni, helyette közelebb jött. A levelekre nézett. – Sok volt így együtt?

- Igen – vallottam be -, de ha nem bánod, megtartanám őket.

- A tieid – mondta, majd bizonytalan mosolyt vetett rám, mint aki nem tudja, hova tovább. Az imént még képes volt mellettem ülni, és vigasztalni, biztatni, mintha az anyám lenne, az anyja hívása után feltűnően félszeg lett, mint aki retteg a visszautasítástól és nem tudja, hogyan közelítsen.

- Maddy – szólítottam meg.

- Igen? – kérdezte lágyabban.

- Maradsz még?

- Lehetne, hogy csináljunk spagettit? Bella és az anyukája sokat főznek együtt a konyhában, én meg nézem őket, szóval még egy buggyantott tojást se tudok rendesen összeütni...

- Persze, hogy – élénkült fel attól, hogy valamit tehet értem, és már igazából mosolygott.

A leveleket magamhoz vettem, és mind a zsebembe gyűrtem őket, ami nem volt túl gyengéd mozdulat, de nem akartam őket máshol tárolni, és azt se akartam, hogy összekenődjenek valamivel a konyhában. Mikor ezzel megvoltam, kimentünk, megkerestük Bellát meg az anyukáját, aztán miközben ettem a zabkását, figyeltem, hárman hogy látnak hozzá a főzésnek. Mikor Maddy észrevette, nem is segítek, hanem eszek, egy idő után odahívott, keverjem össze az általa előszeletelt fűszereket a Bella által megalkotott szósszal, ami nem volt egy nagy művészet, de szívesen elkevergettem a fakanállal.

- Destin merre van? – kérdeztem meg Bellát, aki hatalmas adag tészta körül tüsténkedett. Míg az anyukája és Maddy úgy döntött, elkészítik a kedvenc desszertjeinket is, tovább simítgattam a fakanállal a kész szószt.

- Leült a húgommal kifestőzni. Épp feketére színezték valakinek a szemét, amikor eljöttem onnan – árulta el.

- Nehogy már traumatizálja a húgodat.

- Ez nem történhet meg... – kezdte Bella, és igaza volt, a húgai ugyanis ekkorra rájöttek, főzőcskézünk, és viharosan szökdöstek be hozzánk.

Miközben az egyik húga tapiskolva nézte, hogyan kavargatom a „szószomat”, a kislányról eszembe villant Rosie neve. Rosemary, Romy – Rosie. Lehet, hogy utánam nevezte el Maddy a lányát? Vagy...

Nehezebben kezdtem lélegezni, ami nem volt szerencsés dolog, főleg mert annyi mindenki sertepertélt körülöttem, aki észrevehette volna, ezért a mosogatásra koncentráltam.

A távozni készülő Alyssha sietett ekkor be táskájával a vállán, gondolom elbúcsúzni, de amikor észrevette a szószt, odasietett.

- Ezt nem szabad csak úgy a gázon hagyni – vette le, majd odébb vitte.

Ha ezután két perccel el is köszönt, és Bella egyik húga sírásban tört ki, amiért nem próbálhatta ki a készlet legnagyobb kését, akkor is csodálatos volt ott állni közöttük. Furcsa, de csodálatos.

Este kimerülten ültem az ágyamon a szobámban, gondosan elraktározva Maddy leveleit, amikor Destin bejött. Leült mellém.

- Itt nem tudunk az ágy két szélén aludni – célzott arra, ez az ágy arra nem volt alkalmas.

- Aludjunk ülve – dőltem neki rögvest.

- Phil hívott – kerülte a témát pont úgy hülyéskedve, ahogy én hülyéskedtem vele az imént. – Kérdezte, mi van veled.

- És megmondtad neki?

- Meg. De az új becenevedet nem árultam el.

- Új becenevem van? – nyitottam tágra a szemem tettetett meglepetésemmel. – Aztán mi?

- Nem az én találmányom – nyugodott bele a vereségbe Destin. – Rom.

- Dehogynem! – mutattam rá. – Te írtad az sms-ben!

- Tényleg – jutott az eszébe. – Nahát – vigyorgott, és átkarolt. – Mégis az enyém akkor.

- Nem tetszik – mondtam gyorsan. – A korábbi becézéseidet akarom.

Egy pillanatig elnézett, majd közelebb hajolt, és megcsókolta az arcomat. A fejemnek döntötte a sajátját.

- Tényleg kidöglöttünk.

- Tudom – húzódtam el tőle, és feküdtem be az ágy belső részére. – Tiéd a fele.

- Nem zavar majd, hogy esetleg összeérünk?

- Valahogy majd csak túlélem – helyezkedtem el.

Miután lefeküdt, és leoltotta a lámpát, megkerestem a kezemmel a kezét.

- Destin. Olyan furán érzem magam.

- Határozottan örülök – mondta normál hangján. – Az lenne a rossz jel, ha mindezek után semmit nem mutatnál. – Hallgatott egy keveset, majd csendesebben kérdezett rá. – Mivel kapcsolatban?

- Hiányzik apa. Eddig sose hiányzott. Sose – emeltem a hangom, mintha magamat vádolnám. – De most nagyon hiányzik.

- Az apád.

- De anyám meg az anyám, jó, nem úgy, de ő nevelt... hogy lehet, hogy őt annyira nem szeretem?

- Apád valamiben más volt. Láttam, hogy omlott össze, mikor meggyanúsítottam, hogy bántott téged. Nem tudom, mi mehetett végbe a fejébe, de azt tudom, hogy kétségbeesetten bizonygatta neked, nem ő volt az. Egy rohadék, persze, de... Romy, nem azért akarta, hogy el hidd, nem nyúlt hozzád, mert el akarta kerülni a tárgyalást, hanem mert megtört a gondolatra, hogy egy pillanatra is felmerül benned, bármi efféle mocskosat tett.

Felziháltam a sötétben.

- De hát miért nem tette? Nem igaz, hogy azért, mert anyám nem adott neki lehetőséget. Vagy azért? Egyébként megtette volna?

Destin gondolkodás nélkül szorított magához.

- Nem tudom. Te se tudhatod. Talán sose tudjuk meg. Talán Maddy se kérdezett rá nála soha, miért bántotta őt, mit gondolt felőled. Mindenkinek vannak ezzel kapcsolatos kérdései, azt hiszed, én nem gondolkodtam rajta? Phil nem gondolt-e rá? Kiskorod óta ismerünk mind a ketten, és nem vettünk észre semmit... de nem a mi hibánk, Romy, ahogy nem is a tiéd. Nincs épeszű ember, aki bármi effélét belevizionál dolgokba. Ha tudni akarod, mit gondolt, kérdezd meg apádat. Elkísérlek.

- Bántani fogod – futott át rajtam remegés.

- Én aztán nem. Nem mintha nem érdemelné meg, de Maddy férje százszoros joggal verné szét a képét, és látod, nem tette, mert Maddy neki a legfontosabb. Sose kockáztatta volna, hogy egy ennyire totálkáros család még inkább szétzilálódjon.

- Ő nem. Az anyámnak már nem voltak ilyen fenntartásai – szűnt meg remegésem. Dühös voltam, olyan dühös, mint apámra egyetlen pillanatban sem a per során. – Ő tussolta el, és most ő hozakodott elő egy változatával, persze úgy, hogy őt lehetőleg ne hurcolhassák meg érte, legalábbis nem annyira, mintha egy vértfertőzésből származó kisbaba léte napvilágra került volna.

Destin belerezzent abba, hogy nem finomkodtam el a dolgot, én nem. Egyáltalán nem érdekelt már ez a része. Csak a további.

- Maddy elárulta, azt hitte, az anyánk mással akarja büntetni apámat. Úgy gondolta, azt mondja majd, őt erőszakolta meg számtalanszor, Mary, aki valamennyit sejthetett abból, mi történt Maddyvel, legalább egy részét, és szintén nem szólt, hamisan tanúzott volna, ha ezzel apámat büntetheti. De nem, az anyám...

- A nagyanyád – mondta Destin.

- Ha nekem egyszer gyerekem lesz, soha nem engedem a közelébe. Ez holtbiztos. Magasról tett rám. Nem voltam a gyereke, igaz, de az unokája voltam, az unokája! Cseppet sem hatotta meg. Én szeretném az unokámat. Én sose... nem büntetném azért, mert van – küzdöttem a sírással ma már ki tudja, hanyadszorra.

- Jobb vagy náluk – szorította meg a kezem Destin.

- Igen – mondtam szinte döbbenten. Erre még sose gondoltam. Az apám és az anyám sose volt igazi példakép a számomra, de az erejüket elismertem, hiszen rajtam is hogy át tudtak gázolni, ha épp kedvük tartotta. Az, hogy jobb voltam náluk, idegen és jóleső gondolat volt.

Odahajtottam a fejem Destin vállához.

- Jobb – suttogtam, és végre képes voltam elengedni a gondolatokat. – Destin? Te miért szeretsz?

- Nem is tudom – felelt őszintén. – Csak úgy jött. Természetes, minthogy te szereted az apádat. Igen. Pontosan olyan. Bármi történhet, szeretni foglak, és ebben nincs semmi bűnös, semmi rossz.

Hozzábújtam, és álomba sírtam magam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.