Az autójába ültünk be. Nem volt a legjobb választás az anyám kocsijában történteket követően, de ez volt az egyedüli lehetőségünk. Étteremben ilyen állapotban nem mentünk, és akármilyen jóban is voltam Bellával, nem terhelhettem őket azzal, hogy az otthonába megyünk.

Úgy ültünk be, ahogy közelebb esett nekünk, nem foglalkozva semmivel, így a volán mögé kerültem. Ahogy hátradőltem, magam előtt a kormánnyal, átvillant az agyamon, hogy ha akarom, ha nem, csendkirályt fogok játszani, kiürült elmével bámultam magam elé, viszont Maddy olyan természetesen dobta hátra a vásárolt ételeket, hogy kevésbé feszélyezetten néztem rá.

Hátrarepítette a sebváltó mellé pakolt palackot, majd befészkelte magát az ülésbe, és rám nézett. Ahogy a szemembe nézett, nem azt láttam rajta, amit vártam, nem azért tette el a cuccokat, hogy addig se kelljen rám néznie. A szégyenteljes fájdalom ellenére ott ragyogott a szemében az öröm, hogy végre igazából beszélhet velem, úgy, ahogy évek óta akart.

- Olyan büszke vagyok rád – kezdett bele.

Sípolva lélegeztem be a levegőt. Elpillantott a másodperc erejéig, úgy nézett vissza, mosollyal leplezve, hogy a sírás határán van. Elég erős volt ahhoz, hogy visszaküzdje magát, és nyugodtabban folytassa. Bár a fejemben eddig ott nyüzsgött millió kérdés, mindent félretettem, hogy meghallgathassam a válaszát. Még soha senki nem volt büszke rám.

- Szinte soha senki nem tett hozzá semmit, magadtól lettél népszerű a népszerűek között. Ez megnyugtatott. Ott voltak neked a csajok meg Destin, és úgy tettél, mintha senki nem hiányozna az életedből. Azzal ámítottam magam, hogy igaz. Felépítetted a magad életét, bejutottál a sportgimnáziumba, elfoglaltad magad a saját dolgoddal, minden arra mutatott, hogy magad mögött hagytad a múltat és a szüleinket. Olyan ügyes voltál – mosolygott még mindig. – A legtöbbet hoztad ki az életből, amit adtunk neked.

- Jól adtam az erős, magabiztos lányt, akinek nincs szüksége a nővérére meg annak a nevenincs gyerekeire. Nem is volt.

- De egy anyára igen.

Tűnődve néztem ki az ablakon, összekulcsolva a kezeimet az ölemben.

- Nem biztos. Úgy megszoktam, hogy nincs, aki tartósan mellettem legyen, egyáltalán nem hiányoztak. Már anya – függött a levegőben a megszólítás.

- Nem akartam, hogy kiderüljön, és valaha is megtudd. Amikor anya előhozta a vádat...

Nem fejezte be a mondatot. A kíváncsiságom minden más érzést felülírt, felé néztem.

- Miért most? Miért velem?

- Nem tudom biztosra. Szerintem azért, mert bejelentettem neki, viszem a gyerekeket, és megyek külföldre. Téged is vinni akartalak – krákogott, mintegy mellékszálként, majd visszatért a főcsapásra. – Anyát az érinthette meg, hogy elmegyünk, úgy érezte, ennyi év után, mikor már majdnem felnőttél, joggal támad apára. Nem volt igaza – lágyult el a hangja. – Csak, mert tizenhét éves lettél, nem volt hozzá joga, hogy szabadabban beszéljen a történtekről.

- De nem beszélt róla szabadabban, Maddy. Azt mondta, apa engem bántott.

- Mert tartott tőle, mélyebbre ásva rád találnának, és összefüggésbe hoznának az ügyemmel. Engem választott... engem mentett. Mint korábban.

Rám pillantott. A tekintetében ezúttal nem volt önvád.

- Amikor kettőnk között kellett választania, sose téged védett, mindig engem választott. Én voltam a gyereke. Te az enyém.

Két tenyerembe vettem az arcom, és rázni kezdtem a fejem. Beszéd közben sem fejeztem be.

- Nem bírom elhinni.

- Tudom. Szeretném, ha nem fognád fel. Ha inkább arról beszélnénk, hogy...

- El kell mondanod, Maddy – bámultam az előttünk lévő villanypóznát. – Ha már az egész életem szétesett, és nem az vagyok, akinek hittem magam, legalább te mondd el, mi történt.

Egy jó percig hallgatott. Fogalmam sincs, mit mérlegelt, aminek eredményekképpen végül engedett nekem.

- Az történt, hogy megszültelek. Anyától kikényszerítettem, hogy ne hagyjon téged magadra. Apánkat rázsaroltam, hogy ne menjen a közeledbe. Ameddig jónak véltem, együtt tartottam őket, aztán amikor azt láttam, elég lesz neked egy szülővel, elválhattak. Mindezt tizenhárom éves koromtól fogva folyamatosan, a mai napig. Az hittem, teljes a kontroll, hát nem volt az – gondolt szárazan arra, anya hogyan keverte össze a dolgokat.

- Te voltál erős tizenhárom évesen – reagáltam halkan.

Maddy hangja aránytalanul hangosan hatott.

- Gyűlöltem az egészet. Elirányíthattam őket, ahogy akartam, és olyan dühös voltam magamra, amiért...

Elnyelte az utolsó pár szót.

- Amiért nem tudtál elvetetni engem – fejeztem be, bele se gondolva, ez mekkora fájdalmat okoz neki.

- Nem akartalak bántani, Romy, amióta megvagy, szeretlek – vigasztalt komolyan. – De utáltam magam azért, amilyen életre kényszerítettelek azzal, hogy megszültelek. Hogy nem lehettél velem, és valamilyen szinten apa közelében maradtál. Akkor azt kívántam, bárcsak akkor lettem volna tökösebb, és megakadályozom az egészet.

Nem érintett meg különösebben, hogy épp létezésem eltörlését taglalja, egyrészt, mert nagy hirtelen nem éreztem semmit, másrészt, mert becsültem, amiért őszinte volt. Legalább tudtam, másban se szépítené az igazságot.

- Most már a pokolba kívánom ezeket az érzéseket, bár megértem az akkori magamat. Ő nem élhette meg a veled való játékot. – Újabb szép mosolyra fakadt, szégyellősen, mintha előttem nem merné felvállalni. – Imádtam veled játszani. Teljesen bevonódtál a játékba. Emlékszel, amikor azt játszottuk, hogy én vagyok az anyukád, te pedig a kislányom? Mondtad nekem, hogy anya, és megsütöttem neked a műanyag pogácsát...

Neki ez egy szép emlék volt, minden kín ellenére, nekem pedig az életem, ami ezzel a néhány mondattal fordult fel véglegesen. Emlékeztem a játékunkra, és az tényleg ő volt, aki most mellettem ülve a kocsiban azt állította, az anyám. Igazából. Komolyan.

Légszomj támadt rám, küszködtem a légzéssel. Nem bírtam olyan kiváló önkontrollal, mint ő, hevesen kaptam felé a fejem. Nem mondtam semmit, szavak nélkül kértem, vonja vissza az előbbit. Mondja azt, hogy az egész nem igaz, és ő a nővérem. Mondja, hogy azért törte el a búgócsigámat.

Tekintetemre visszatért a valóságba, nem a lányát látta bennem, akivel végre elbeszélgethet, hanem egy gyereket, aki kétségbe van esve.

- Nem gondoltam bele, hogy neked ez egy biztonságos emlék volt, és hogy még ezt is elvettem ezzel tőled. Ostoba vagyok – hunyta le a szemét, és reszketősen engedte ki a levegőt.

- Neked ez egy szép emlék volt, ugye? – kérdeztem könnyekkel a szememben. Nem csordultak ki, visszapislogtam őket. – A kevés kellemesek egyike.

Bólintott. Én is bólintottam, ökölbe szorított kézzel fordultam az eszemhez.

- Annyi borzalmat át kellett élned, ennyi apróság kijárt neked, nem? Mármint, hogy veled játszottam, és anyának hívtalak.

Újra bólintottam, megint csak magamnak.

- Ezek a kis pillanatok számítottak igazán, ugye? Mint mikor a ruhámra akart mászni Madzag, az a kis pofátlan, és te odadobtad neki az egyik blúzodat, azt kapja inkább szét, utána meg átöleltél, és úgy mesélted el az Ujjmesét. – Az emlékre halvány mosoly derengett fel az arcán, mindketten imádtuk az ujjmesét. Aztán elkomorult. - Jó nővérem voltál.

- Nem. Semmi nem volt jó – válaszolt jogos indulattal. – Most pedig csak rosszabb lett. Fogalmam sincs, mi legyen. Ha kijönnél velünk...

- Nem lehet. A gyerekeknek fogalmuk se lenne, miért vagyok ott, és ha kárpótolni akarnál a kimaradt időért, még féltékenyek is lennének.

- Nem érdekel.

- A gyerekeid.

- Te is a gyerekem vagy! – kiabált rám.

Mikor lehajtottam a fejem, és elülső tincseim előrehullottak, fogta vissza magát.

- Akkor mi legyen? – kérdezte. – A szüleinkkel nem maradhatsz. Az apánkat eddig se engedtem közel hozzád, és az anyánk sincs a javadra. – Éreztem, mennyire dühös rá. – Még egy pár hónap, mire nagykorú leszel.

- Nem tudom. Az lenne a legjobb, ha nem derülne ki. De akkor nem bűnhődne meg érte...

- Az nem számít – vágta rá, majd közelebb hajolt hozzám. Suttogóra fogta a hangját. – Hidd el. Egyszer majd megbűnhődik miatta, de ez nem kell, hogy tönkretegye az életedet.

Motyogni kezdtem. Magam előtt is szégyelltem, amit mondok, mégis kimondtam.

- Tehetnénk úgy, mintha megtette volna velem egy párszor, akkor már kapna érte valamit.

- Romy, te szereted apánkat. Nem csinálhatsz ilyet – mondta megengedő hangon.

Elkámpicsorodott az arcom, panaszosan mondtam.

- Nem értem, miért csinálta. Akármilyen izé is, szeretem őt.

- Jobban, mint anyát – suttogta a hangja. – Tudom. Nincs vele baj. Apa szeret téged.

- Akkor téged miért...?

Nem folytattam a kérdést, ő pedig nem felelt rá. Adott pár percet, amíg magamhoz tértem a fájdalomból. Anya volt az mindig is, akit kevésbé szerettem, nyilván, mert ő se kötődött hozzám oly nagyon. Miért is tette volna, élő bizonyítéka voltam egy családi tragédiának. Apa, ő szeretett, a maga módján. Hirtelen nagy szükségét éreztem, hogy ezt Maddynek bizonyítsam.

- Apa sose csinált velem semmit – hadartam. – Soha nem nyúlt sehova, ahova...

Belém fúlt a szó. Ugyanazt csináltam, amit Maddy, magamat néztem, és ezzel neki okoztam fájdalmat. Nehéz lehetett neki szembenézni, akárhogy is nézzük, minden védelem ellenére az apánk engem megkímélt – őt nem. Érthetetlen volt, mint annyi minden az életemben.

- Romy – szólított, mikor látta, hogy száguldoznak a gondolataim. Mikor nem figyeltem, újra a nevemen hívott. – Romy. Nem baj. Érted? Nekem ez a legfontosabb.

Riadtan néztem rá. Még nemigen találkoztam azzal, hogy valaki nyíltan fontosabbnak értékel engem, mint saját magát. Maddy, miután valamelyest megnyugodott, ezt tette.

- Nem kerestél – jött belőlem az önző panasz a következő szóra.

- Tudom – felelt úgy, mintha várta volna, hogy egyszer majd felhozom. – Távol akartam tőled maradni, hogy ne viselkedjek úgy, mintha az anyád lennék.

- Miért? Olyan nagy a korkülönbség köztünk, kinéztem volna belőled – húztam össze magam.

- Mert fájt volna, ha úgy kezelsz, mintha az anyád lettem volna.

- De hát megdicsértél Destin miatt.

- Annyi mindenért meg akartalak dicsérni.

Minden előrejelzés nélkül újra összeomlott az egész, megint nem tudtam elhinni, hogy ő lenne az enyém. Odébb húztam a kezem, hogyha akarja, se érje el, úgy dünnyögtem.

- Sajnálom, nekem ez nem megy. Nem tudok úgy tenni, mintha a lányod lennék, vagy...

- Eszedbe se jusson ilyen – szólt rám komolyan. – Sehogy sem kell tenned. Úgy vagy jó, ahogy vagy.

- Félek. Olyan, mintha a világ nem lenne igazi.

Kinyúlt a kezével, és megsimogatta az arcomat. Olyan váratlanul és jólesett kedvessége, hogy visszatettem a kezem. Mikor észrevette, szorosan megfogta, és összekulcsolta az ujjainkat. Nem mondta, hogy ő is érzett így, nem volt rá szükség. Örültem, hogy mellettem van, más nem kellett.

Nem tett fel kérdéseket, további magyarázatokat se adott, várta, hogy mit reagálok, és addig is élvezte, hogy mellettem lehet. A kettőnk közötti különös kapcsolat most nem készített ki, nyugodtabban tudtam venni a levegőt. Pár perc után megfontoltan tettem fel a kérdést.

- Mit meséltél a gesztenyéről?

Kíváncsian fordult hozzám.

- Mire gondolsz?

- Az óvodában voltunk, és a gesztenyéről meséltél nekem. Furcsa volt. Miért?

Elfordult rólam a tekintete, elgondolkodott. Úgy láttam, nem jut eszébe semmi.

- Nem nagyon jut az eszembe. Gesztenyéről? Nem is emlékszem, hogy az óvodádban lettem volna.

- Pedig ott voltál. Leguggoltál mellém, és mondtál valamit.

- Ahogy magamat ismerem, azt akartam kipuhatolni nálad, nem esett-e bajod. Ezzel a hülyeséggel jöttem neked az első pár évben – felelte, bár a konkrét eset nem jutott az eszébe. – Tudtam, hogy nincs rád jó hatással, de muszáj volt tudnom.

- Hogy apa bánt-e?

Szótlanul bólintott. Utána megköszörülte a torkát. Abból, ahogy felém lesett, tudtam, nekem nem tetszőre kell rákérdeznie. Megszorítottam a kezét, mire elmosolyodott, és visszaszorított. Saját térdére átemelve összefont kezeinket kérdezett.

- Miért jöttél el anyától?

Elpillantottam, átgondoljam, mennyit áruljak el belőle. Látta a pillantás sunyiságát, mégse szólt semmit. Úgy döntöttem, megérdemli, hogy megtudja az igazat.

- Hallottam, hogy anya meg akart ölni.

Maddy egy pillanatig tartotta magát, majd a keze az enyémben élettelenné vált, a tekintete pedig megüvegesedett.

- Ó, Jézusom. Jézusom – mondta normál beszédhangon, érzelmek nélkül. Azok valahol elvesztek, talán a szüleim őrületének tengerében.

- Maddy – ráztam meg a kezét.

- Nem is értem, hogy hagyhattalak a közelükben – mondta inkább magának, mint nekem.

- De érted, mit jelent ez? Nem az indította el a lavinát, hogy el akartad vinni az országból a gyerekeket. Ha nem tettél volna semmit, akkor is összevesztek volna, és akkor is meghallom ezt. Így se, úgy se lett volna jó.

Visszatalált hozzám a tekintete.

- Kedves tőled, hogy védesz, de ez nem mentség. Biztos, hogy nem mehetsz vissza oda.

- Nem is akarok. Bella szülei beleegyeztek, hogy náluk lehessek.

- Ez rendes tőlük – csillant fel a tekintetében megint egy árnyalatnyi büszkeség afelett, milyen jó barátnőm van, azután visszatért a realitás talajára. – Bajos lesz. A gyámhatóság így is ránk fog szállni, az, hogy egy barátnődnél húzod meg magad, nem fog tetszeni nekik.

- Mit kellene csinálnom, Maddy? Menjek ki veletek? Hagyjak itt mindent, amit sikerült felépítenem, ha szánalmas, ha nem? Igazad van, kedvelem ezt az iskolát, kevésbé hülyülök bele, mint bármelyik másikba, Bella közel áll hozzám, Destin is, fogalmam sincs, miért, de szeretnek engem. Nem akarok kimenni.

Maddy bólintott, és elgondolkodott. A keze az enyémben maradt, még ha valószínűleg nem is érezte a sok felgyülemlett érzéstől és gondtól. Én viszont éreztem az övének a melegségét, és felbátorított, hogy megszólítsam.

- Igaz az, hogy anya meg akart ölni?

Felém siklott a tekintete, láttam, nem ott jár az esze.

- Nem igaz – mondta azonnal. – Amikor megtudta, hogy mi a helyzet, már késő volt, hogy bármit tegyen. Nem kockáztatott volna.

- Miattad?

Teljes testével fordult felém, másik kezét a kezemre tette, úgy fogta közre. Mélyen a szemembe nézett, úgy bólintott.

- Igen. Miattam nem akarta, hogy bármilyen alternatív módszerrel próbálkozzunk, engem tartott szem előtt. De tudod, nem a botrány miatt akarta, hogy ne szüless meg. Nem is azért, hogy nekem vagy neki könnyebb legyen az élete. Pontosabban nem csak azért.

Lapítottam, de ezt semmivel nem mutattam ki, ugyanolyan tágra nyílt szemmel néztem rá, kezem se rezzent az övében. Nem akartam megbántani, ő máshogy ismerte az anyánkat, mint én, mint ahogy én is egészen mást tartottam igaznak apával szemben, mint ő. Ráérezhetett valamiből, elvágta a saját mondatát.

- Megértem, hogy számodra anya nem szeretetforrás, én is nagyon dühös vagyok rá, de valahol meg tudom érteni most, hogy én is anya lettem, és átérzem, milyen élet járna ki egy gyereknek.

- Persze – néztem továbbra is farkasszemet vele. – Olyan, ahol az apa nem erőszaktevő, az anya pedig nem nagyanya.

Pislogott, hogy eltüntesse a könnyeit.

- Nem erre gondoltam, hanem… tudod, ilyen esetekben megvan az esélye, hogy a kicsi valamilyen szinten károsodik, akár szervileg, értelmileg vagy mentálisan. Anya emiatt rettegett, amíg elég idős lettél ahhoz, hogy biztosan diagnosztizálhatták volna nálad bármilyen zavart. A szakemberek azt hitték, anyára a kései szülés miatt jött rá a hoppáré, azért vitt téged egyik bizottságtól a másikig, de csak biztos akart lenni benne…

- Hogy nem leszek… olyan. – Képtelen voltam kimondani, mire gondolok, de egyre kellett, hogy gondoljunk, azokra a zavarokra, amelyeket a vérfertőzés hív magával. – De ugye nem lehet, hogy nekem is gond lenne a saját gyerekemmel?

- Jaj, nem! – vágta rá olyan magabiztosan, hogy biztos voltam benne, ezerszer átpörgette magában a témát. – Nincs nagyobb esélye annak, hogy hibás géneket adj át. Hacsak nem akarsz összeállni Cary Beth-szel – enyhített valamennyit közlendője élén.

- Nem tervezem – néztem el róla, hátradöntve a fejem a háttámlának.

- Annyira sajnálom – mondta ki Maddy beszélgetésünk kezdete óta először higgadtan azt, amit mindenáron tisztázni akart. – Ezért nem akartam, hogy megtudd, mert felbolydul annyi kérdés, és megüli az életedet. Azt akartam, hogy az olyan, amilyen kamaszkorod után szépen indíts az életben, a hátad mögött hagyva apáékat. Nem gondoltam, hogy zsarolni meg fenyegetni kezdik egymást, és ez lesz a vége.

Percek óta először éreztem úgy, mint aki burokból bújt volna ki, és ismét képes lenne figyelni a világ valós történéseire. Megszorítottam a kezét, majd kihúztam az enyémből, és táskámhoz nyúltam. Innom kellett pár kortyot ezekre a történésekre.

- Hát – mondtam, miután visszacsavartam a kupakot -, már kiderült, úgyhogy nincs lehetőség visszalépni.

- Igazad van. Nincs.

Éreztem, hogy vívódik valamin. Szándékosan nem fordultam felé, nem akartam, hogy kényszerítve érezze magát, döntsön bármi felől is. Rosszabb hírekkel amúgy se igen szolgálhatott volna, mint amilyet az eddigiek adtak.

Végül döntött. Bekapcsolta a biztonsági övét.

- Megígértem valakinek, hogy odaviszlek hozzá, ha bármikor is kipattan a titok – magyarázta.

Rossz előérzetem lett, éreztem, ahogy izzadni kezd a kezem a táskám felett. Nem akartam, hogy bizalmatlannak érezzen, de el se tudtam képzelni, kihez vinne. Egy orvoshoz, aki megerősítené, hogy normális vagyok? Egy sose látott rokonhoz, aki befogadna, így sose kellene többet visszamennem a szüleimhez?

- Ugye nem Maryhez? – kérdeztem halkan.

Egy pillanatig úgy nézett, mintha nem tudná, kiről van szó, majd megvillant a szeme.

- Nem hozzá.

- Ő tudja, mi történt? A történetünket?

- Nem hinném. Anya senkinek nem árulta el, még a legjobb barátnőjének se, nemhogy neki.

- Úgy beszélt hozzám, mintha sejtene valamit – mondtam sebesebben dobogó szívvel.

- Talán megérezte. Sokat voltatok szem előtt, gyakran hallhatta apáék veszekedését, leszűrhetett valamit anya tekintetéből. – Kormányon tartva kezét nézett át rám. – Elhiszed, hogy nem akarlak bántani? Az se fog, akihez viszlek.

- Hát jó – törődtem bele, hogy vigyen, ahova akar.

Azon se lepődhettem volna meg jobban, ha Elle-ék házánál kötünk ki. A plébánia szürke kis épülete előtt parkolt le, majd úgy nézett át a házra, mintha hazaért volna. Mintha mindig is sejtette volna, hogy eljön egyszer ez a pillanat.

Nem mozdult a kezem a biztonsági öv felé.

- Mikor megtudtam, melyik iskolába fogsz járni, megkerestem az egyházi elöljáróját, aki elárulta, melyik paphoz tartoztok majd. Igaz, hogy nálatok nem volt fontos a hittan, sem a templomba járás, tudtam, sokkal szelídebb eszközökkel terelgetnek majd titeket a hithez. Még csak nem is volt fontos, hogy te is hívő legyél.

- Azért kellett neked, mert titoktartással tartozott – súgtam.

- Igen. Így biztonságban volt a titkom, és amilyen jó ember az atya, kétszeresen ügyelt rád. Bill is nagyon rendes volt, mikor aggályaimat fejtettem ki, és kértem, ne feledkezzen meg rólad, de ő sose tudta, mi áll a háttérben. Az atya igen.

- Ő igen – suttogtam, és eszembe jutott, mivel traktáltam nem is olyan sokkal korábban. Hogy mennyi szex a normális.

Mélyen elvörösödtem a szégyenérzettől, majd felocsúdtam. Mennyivel nehezebb lehetett Maddynek leküzdeni a saját szégyenét, csak hogy megbízható ember nézzen rám, ha már nagyon szét vagyok csúszva. Készen álltam bemenni.

Kikapcsoltam a biztonsági övet, és kinyitottam oldalamon a kocsiajtót. Ahogy befelé tartottunk, majd fel, a központi hajóba, megláttam csúnya oltárdíszemet. Még mindig ott volt, ahova tettem. Ez megtartott a valóságban – szóval minden igaz volt, ami eddig elhangzott. Magam se tudom, miért, de furcsa nyugalmat éreztem, mint még soha, ha beléptem ide.

Nyugalmam rövid életű volt. Ahogy Maddy mondta, újabb kérdések merültek fel bennem, fájdalmasabbak, mint bármikor. Nem voltam hívő, mégis szorított a mellkasom, ahogy a plébános elénk sétált. Persze kedvesnek kellett lennie mindenkihez, de hozzám biztosan sokkal nehezebb volt annak lennie, és nem azért, mert olyan gyakran pimaszkodtam vele, hanem mert…

- Atyám – köszöntötte őt halkan Maddy.

- Gyermekeim – fogadott ő így mindkettőnket. Az Istene színe előtt mindketten az Úr gyermekei voltunk.

Ez nem könnyítette meg a helyzetet, éreztem, ahogy egyre jobban szúr a mellkasom. Mereven álltam a tekintetét. Ekkor az atya felém lépett.

- A teremtés lehet bármilyen bűnös, az élet maga sose lesz az – tette vállára a kezem.

Ostobának éreztem magam, amiért az anyagszentegyház állásfoglalása érdekel, mikor a helyzetem, mondhatni, nem túl mindennapi, mégis felengedett valamennyi a mellkasomat szorító jegességből, képes voltam lélegezni. Nyelni már annyira nem.

- Bocsássa meg, atyám, hogy olyan felszínes voltam – mondtam halkan. Hiába álltattam magam, tudtam, Maddy is hallja, mit mondok, de nem számított. Újra beszűkült a világ. – Mikor a szexről kérdeztem…

- Romy – szorította meg a vállamat gyengéden a férfi, aki mindig kedves volt hozzám, és mindig boldogan fogadott, mikor a plébániát választottam az önkéntes munka helyszínéül. – A kérdéseid azt jelentették, úgy viselkedsz, mint a korodbeliek. Nem tehettél volna velük boldogabbá.

Újabban lélegeztem, majd hagytam, hogy Maddy odavigyen a legelső padhoz. Leültem vele, az atya pedig velünk szembe telepedett le, az oltár mellé készített széket húzta oda magának. Maddy a karomat dörzsölve figyelte a plébánost.

- Mit tehetnénk, atyám? – foglalta össze mindkettőnk legégetőbb kérdéseit.

A plébános egyikünkről a másikunkra nézett, majd a józan ész hangján felelt.

- Először Romyt kell biztonságos helyre juttatni. Amint a per elkezdődik, a gyermekjóléti szervek azonnal kutakodni kezdenek jelenlegi helyzete iránt.

- Azt hiszem, az nem vet rám túl jó fényt, hogy a legjobb barátnőmnél lakok… - sütöttem le a szemem.

- Arra gondoltam, kérvényezhetném a gondviselőséget – bukott ki Maddyből. – Nagykorú vagyok, férjem van, két gyermekem, akiket ellátok, saját kereseti forrásból élek.

Az agyam egy rejtett szegletéből sírni kezdett egy hang, hogy három gyereked van, és hogy nem akarok veletek együtt Svájcba költözni, de a nővérem… a Maddy szemében lévő feszült csillogás megállított, tudtam, milyen remegve várja a plébános válaszát. Csak azt nézte most, a közvélemény szemében milyenek lehetünk, semmi mást. Visszanéztem a plébánosra.

- Beválhat – biccentett ő. – Bármi is történt a szülők révén, a testvérek közötti kapcsolat sértetlen. Ezt bizonyíthatom én is, hiszen sokat érdeklődtél tőlem Romy felől, az iskolaigazgató szintén megerősítheti ezt. Nem hagytad hátra.

Nem, valóban nem tett így, annak ellenére, hogy én annyiszor hittem ebben. Azt gondoltam, inkább van a gyerekeivel. Lassan kalandoztak el a gondolataim a féltestvéreim irányába. Hiába küldött róluk Maddy képeket a mobilomra, most fel nem tudtam volna idézni az arcukat, de arra emlékeztem, mikor kisebbek voltak, hogyan tanítottam őket habosra fújni a kólát.

A bűntudattal vegyes emlékezésből Maddy ragadott ki, újra megérintve a kezem.

- Az atya szerint máris kérvényeznem kell a gondviselőséget, a szóban forgó eset miatt talán még gyorsabban meg is adják, így, hogy átmeneti helyet kell neked biztosítani.

- Azt akarják, anyánál legyen majd. Ő nem tett semmi rosszat – mondtam ki a szavakat nagy nehezen.

- Nem. Míg nem igazolódik, mi történt, csak két egymást mocskoló szülőt látnak, és egy majdnem felnőtt lányt. Anya is bele fog menni, soha nem tartana vissza, apa pedig nem akarja, hogy anyánál legyél. Engedni fogják, hogy átvegyelek. Ez nem azt jelenti, hogy velem kell jönnöd külföldre. Ha akarsz, jöhetsz. Ha nem, maradhatsz Belláéknál.

- Amikor megengedték a szülei, még nem tudták, hogy… - fogtam bele félve.

- Azt tudták, miféle per előtt állunk, és hogy a Hapefordok bárkit képesek lennének széttépni, főleg, ha a lányukhoz közel áll, mégis igent mondtak neked. Nem fognak kipártolni mellőled. Ahogy Destin szülei se, bár ők talán feljelentenek majd úgy kábé mindenkit – gondolkodott el.

- Miért? – keltem ki magamból. A hirtelenségbe belerándultam.

- Ami azt illeti, a szülei elég védelmezőek a fiukkal szemben – dünnyögte a plébános. – Ha a fiuk barátnőjét bántják…

- Nem. Nem bántottak. Vagyis nem tudom, hogy... mégis mit... – eresztettem le véglegesen.

- Most az elődleges, amivel törődnünk kell, hogy benyújtjuk a kérvényt. Elmúltál tizenhat, kérvényezheted, hogy te lehess a gondviselőm. Ha egyszerre fut be a kettő, hatásosabb.

- Megbeszélem Mr. Kalibbal.

Maddy óvatosan nézett rám. Nem tudta, hogyan mondja meg, talán intézhetnénk az ő ügyvédjei útján, de ezt nem akartam. Valamiért melegség fogott el, ha Mr. Kalibra gondoltam, talán mert ő volt az egyetlen, aki semmiről se tudott, mégis elvállalt, és mikor ütötte fel a fejét a tűz, akkor se ajánlott maga helyett jobbat, drágábbat. Maddy végül nem mondott rá semmit, csak bólintott.

- Vigyelek most oda hozzá? – kérdezte bizonytalan hangon, ütemesen simogatva a térdét, mintha így akarná megnyugtatni magát.

- Ne. Mára ennyi elég volt – jelentettem ki, és felálltam. A székről feltápászkodó plébánosra néztem. – Köszönök mindent, atyám. A tanácsokat is. Jókor jöttek.

Úgy ragyogott a szeme, mintha sokkal nagyobb dologért mondtam volna köszönetet, igazi mosollyal bólintott felém, majd kísért ki minket. csöndben szálltunk a kocsiba.

Mikor pár perccel később Maddy megállította a kocsit Belláék háza előtt, egyből hozzám fordult.

- Biztosan ne menjek be veled?

- Bella olyan, mintha a testvérem lenne. El tudom neki mondani, mi van.

- Ahogy szeretnéd – mondta, majd hátrahajolt, amennyire a biztonsági öve engedte. – Várj egy pillanatot.

Mocorogtam, amúgy se ugrottam volna ki csak úgy mellőle. Turkált egy keveset, majd előhúzott egy műanyag dobozt.

- Tessék. Ezt neked csináltam – adta a kezembe. – Múltkor annyira akartad, azóta se pótoltuk be.

Meglepetten néztem meg a doboz tartalmát, oldalára döntve azt, majd rájöttem, mi van benne. Spagetti.

- Köszönöm – szorult el a torkom, majd felnéztem rá. Nem tudtam, mi mást mondhatnék.

- A házival most ne törődj, próbálj pihenni. Később hívlak – mondta ő olyan természetesen, mintha mindig is így beszélt volna. Bár, ébredtem rá, gyakran tett így, de azt hittem, ez csak a laza testvér menő szövege, nem az ő aggódása.

- Bella úgyis elkészíti helyettem a házit, úgyhogy… - mormoltam, majd kinyitottam oldalamon az ajtót. – Szia, Maddy.

Ahogy befelé mentem kezemben a spagettis dobozzal, azon kaptam magam, többé nem bírom őt a nővéremnek hívni. Az anyámnak se. Megmarad Maddynek, jutottam erre, majd benyitottam az ajtón.

Épp csak esteledett, így a kislányok éppen társastáncon voltak. A ház csendes volt, mégis hívogatott olyannyira, mint az Alyssha kreálta otthon, a szekrények tetején hatalmas plüssállatok üldögéltek, amiknek máshol nem akadt hely, az egyik falon elegyítve lógtak Bella érmei, a húgai oklevelei, a szüleik szerencsemedáljai, alájuk tűzdelve megannyi családi fotóval. Bár még csak pár hónapja tartottam velük, Bella szülei az én félévi bizonyítványomat is kitették, a húgai pedig felszurkáltak néhány fényképet rólam és Destinről.

Destin fényképének láttán eszembe jutott, mennyire szeretném vele is közölni, amit megtudtam, nem, mert a történet elregélése olyan élvezetes, hanem ahogyan utána megnyugtatna, de Bella miatt nem tehettem, nem akartam, hogy lássa, Destin hogyan ölel át, miközben mesélek. Úgyhogy nem szóltam neki, egyszerűen beültem a konyhába, felmelegítettem a spagettit, és nekiültem megenni.

Miközben ettem, a házról újra Alyssha otthona jutott az eszembe, arról pedig apa. Szerettem, igazán, annak ellenére, hogy szeretőket tartott, és olykor zsarnoki is tudott lenni. Az, hogy egyszer régen bántotta Maddy-t, nem törölte felé való meleg érzéseimet, de azt tudtam, ezt sosem szabad megtudnia. Akárhogy is, de meg kell bűnhődnie azt, amit Maddyvel tett, és itt most nem egy bírósági határozatra gondoltam. Én a családból egyedüliként, nem tudva, mit művelt, szerettem, és azt hiszem, ő is szeretett, jobban, mint Maddyt, ki tudja, miért, szóval nekem is meg kellett mutatnom, a következmények nem maradhatnak el. Soha.

- Szóval mostantól titokban eszel spagettit? – lépett a konyhába Bella. Eddig a fürdőben lehetett, most vizes haját törölgette egy kis rózsaszín törölközővel. – Helyes. A menza ugyanis véd- és dacszövetséget kötött a pizzériával, és úgy döntöttek, csakis alacsony kalóriatartalmú ételeket szolgálnak majd fel. A kis libák már most azon pörögnek, hogy…

Megállt a beszédben, mikor észrevette pillantásomat.

- Mi az? – ült le mellém.

- Semmi. Folytasd – intettem villával -, jó hallgatni.

Így hát elmesélte, mostantól úgy tűnik, a pizzéria szabad hely lesz bárki számára, úgy a fiúk is hiába pártolnának át a menzára, mostantól kezdve ott is csakis egészséges ételeket adnak ki számukra. Jól esett hallgatni az apró-cseprő iskolai történéseket, majdnem mosolyogtam a gondolatra, Elle-ék hogyan hódítják majd meg a pizzériát.

- Te jól vagy? – kérdezett rá Bella. – Itt ücsörögsz, spagettizel, mosolyogsz…

Nem mert rákérdezni, ez mégis mit jelent.

- El kell neked mondanom valamit – fejeztem be a spagettit pont a kellő pillanatban. Vizet töltöttem, úgy ültem vissza mellé. – Rájöttem, mi ez az egész a családommal.

Már épp felvidult volna, mikor észrevett valamit rajtam. Talán túl nyugodt voltam neki, semmi indulat, semmi fájdalom, csak a tudás maga. Pár pillanatig a szemembe nézett, utána pattant fel.

- Hívom Destint – dobta félre a törölközőt, hogy mobiljáért menjen.

- Ne! Bella! – szóltam utána.

Megállt, és hátranézett rám. Komoly volt a tekintete, ahogy újra megindult, még mindig engem nézve.

- De – mondta. Ahogy pillantásunk összekulcsolódott, éreztem újra azt, amit akkor, amikor leült mellém, miután otthagytam Elle-éket, és mindenki azt hitte, bekaptam a legyet, azért számoltam fel mindent. A legjobb barátnőm önzetlenségét. Előrekapta a fejét, hogy menjen telefonálni. – Mindjárt itt vagyok.

Amíg visszavártam, elmosogattam a dobozt. Képtelen voltam visszatartani a mosolyt, ahogy arra gondoltam, Destin nemsokára érkezik. Tudtam, hogy így lesz. Kettőnk viszonylatában nem létezett büszkeség, csak az én hibáim és az ő hülyeségei, amiket kitapogattunk mostanra. Boldog lehettem, hogy ilyen barátom és legjobb barátnőm van.

Talán ez tehette, hogy amint velük ültem szemben, térdemre tett karokkal, képtelen voltam megtörni imént nyert nyugalmamat, és kitálalni nekik családom horrorsztoriját.

Hallgattak egy darabig, majd Bella hátradőlt, Destin pedig átült mellém, és megsimította az államat.

- Semmi baj.

- Bocsi – mondtam azért kettőjüknek.

Destin erre szándékosan nem reagált. Átölelt.

- Holnap nagy nap lesz – kezdte. – Lekenyereztem Alt, megígérte, hogy süt neked egy hamisítatlan sajtos pizzát olyan zsíros sajtból, amilyet csak talál.

Már másodjára mosolyogtam, akkor is, ha a nap logikája szerint nem kellett volna. Bella hasonló lazasággal fordult Destinhez.

- Phil hogy fogadja, hogy Milo rászállt?

- Nem szállt rá – húzta fel szemöldökét Destin rosszallóan. – Akkor kapna. Csak üzeneteket küldözget neki.

- Az nem zaklatás? – huppantam vissza a sima sulis történések szintjére, mint akkor, amikor Bella mesélt nekem a konyhában.

- Azt majd én eldöntöm – mosolygott rám Destin, majd visszanézett Bellára. – Phil ettől még nem fogadja túl jól. Szerintem tart tőle, hogy Romy riválisává válna.

- Nekem nem kell Milo – értetlenkedtem homlokráncolva.

- Nem is úgy. Hanem hogy milyen lenne Milónak utánad vele.

- Még csak meg se csókoltam.

- Tényleg? – kérdezett rá Bella. – Nem úgy volt…

Közbevágtam.

- Csak azért mondtam, hogy Jake-et alázzam.

- Komoly nagylányok vagytok, úgy látom – mormolta Destin, úgy láttam, nagyon is elégedetten, hogy így tudunk hülyülni.

- De még milyen komolyak.

A hangra ketten hátrakaptuk fejünket, Bella pedig előrenézett. Az apja állt mögöttünk, kissé feszülten mosolyogva.

- A komoly nagylányoknak pedig kijár a dolgozószobám teljes körű használata, ha esedékessé válik – folytatta mondandóját.

- Öhm, köszönöm, Patrick – feleltem hümmögve.

Nyilvánvalóvá vált, tud az események fokozódásáról, ha arról nem is, pontosan mi történt, mert eddig sose ajánlotta fel, hogy lehallgathatatlan dolgozószobájában beszéljek bárkivel is. Destin megsimította a derekamat.

- Ha szeretnél menni, nyugodtan hagyj minket magunkra. Meg akarok Bellával vitatni néhány név lehetőséget.

- Minek? – kérdeztem oda se figyelve, Bella távozó apja után nézve.

- Most, hogy ennyi hónap múltán se ejtettél minket, úgy vélem itt az ideje egy egyezményes becenév…

- Destin! – kaptam észbe. – Meg akarod tanítani Bellát az egyik idióta becézésedre?

- Meg esetleg Georgine-t és Jake-et. Nyugi, Philnek nem áruljuk el.

- Csak hallani fogja, ha mind ezen szólítotok!

- Ne izgulj, Rom, sose mennék bele – mosolygott Bella nagyon azon a béna sms-es becenéven szólítva engem, ami már annak idején se tetszett. Kellett is nyavalyognom a nevem miatt, mi?

- Hát jó – álltam fel Destin mellől. – Megyek, váltok néhány szót Mr. Kalibbal, addig gondoljátok ki, miért nincs jobb dolgotok, mint itt ülni, és beceneveken agyalni.

Miután elfoglaltam a dolgozószobát, és beindítottam az ott található laptopot, hogyha lehet, videóhívást kezdeményezzek Mr. Kalibbal, újdonsült nyugalmam megint megtalált. Nagyon jól tudtam, hogy Destin meg Bella csak húztak, rólam beszélgettek, nem holmi becenevekről, csak azt akarják, rázódjak vissza a rendes kerékvágásba, ha máskor nem, akkor, amikor velük vagyok. Ezt már előre nagyon szerettem.

Most azonban Mr. Kalibbal kellett foglalkoznom, neki pedig velem. Mivel holnap már itt is volt a tárgyalás napja, és délután négykor kezdődött a borzdalom, előrébb rangsorolt a többi ügyénél, és csak azt várta, keressem. Csak mikor bejött a kép, vettem észre a felső sarokban, bőven vacsoraidő volt. Engem ugyan megmentett Maddy spagettije, de lehet, Mr. Kalibot az asztal mellől állítottam fel. Ha így is volt, nem mondott erről semmit, én pedig úgy értékeltem, a profizmust nem lehet keretek közé szorítani, ha szerinte rendben van, hogy most beszélünk, akkor beszélni is fogunk.

Mikor még csak kezdett összeállni a kép, már akkor éreztem, tudatni fogom vele, hát most meg is tettem. Mindent elmondtam neki. Nem volt veszítenivalóm, nélkülem és Maddy nélkül úgysem állhatott az apámnak, viszont hozzásegítette, hogy megértse az ügyet. Mikor a végére értem, inkább amiatt néztem rá kérdőn, nem adja-e tovább Miss Felixnek.

- Edith így is érzi, van miért leverni a port Mr. Hapefordon – mondta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

- Mégis, most, hogy az anyám és… Maddy tudják, hogy tudom, nem történik valami hirtelen? Nem vonják mondjuk vissza a pert vagy változtatnak a felperes személyén?

- Nem tesznek így – csóváltam meg a fejét gyorsan Mr. Kalib, majd hivatalos gesztussal kulcsolta össze kezeit. – Szó szerint súlyos árat kellene fizetnie érte az anyjának, ami, mint átrágtuk, nemigen áll módjában. A bíróság nem engedélyezi, hogy egyik napról a másikra módosítsanak a periraton. Amennyiben nem vonják vissza, márpedig amondó vagyok, hogy arra kell készülnünk, nem fogják, ott kell lennie a holnapi tárgyaláson. Ha nem bánja, most ismertetem az ilyenkor szokásos stratégiát.

Megnyugtatott, hogy arra utalt, nem az első és nem is az utolsó esete, hogy ilyennel keresik fel az ügyfelek. Erőt adott a bólintáshoz. Kezdtük.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés