- Megfigyeltetsz vagy mi? – szakadt ki belőlem a kérdés.

Tisztában voltam vele, hogy nem voltam valami igazságos, ha észre se vett vagy elengedett volna, ugyanúgy rossz anyának kiáltottam volna ki. A vele lévő pasas se csinált semmi rosszat, nem szállt be segédkezni ott marasztalásomba, mégis egész egyszerűen gyűlöltem az anyámat, a nézésétől is megfájdult a fejem. Már korábban is gondolkoztam rajta, miért tudom a megbánás és bűntudat leghalványabb szikrája nélkül alázni, mikor apámmal kapcsolatban mindig ott volt a kis csüggedés, hogy ezt talán nem kellett volna, hát anyámmal nem volt ilyen. Irtóra könnyű volt utálni.

- Ne beszélj butaságot – kérte tárgyilagos hangon, de nem nézett a szemembe. Úgy, hogy fogott, és nekem viszont rá kellett néznem, elég érdekes lett a helyzet. – Edith-hez jöttem.

- Igen? Csak nem a zsebpénzemet beszélitek meg?

- Erről is akartam veled beszélni. Nem maradhatsz örökké Belláéknál.

Erre sikerült végképp felbőszítenie.

- Ó, most, hogy a „ha elfogyott a pénze, majd hazajön” dolog nem vált be, hazahívsz? Vicces vagy, tudod? Bella szülei azt mondták, hogy örökké ott maradhatok, és miért ne maradnék? Inkább tartozom oda, mint a te házadba!

- Romy, ez nem…

Meghallva a nevemet fogtam magam, és csuklómat fogó karját másik kezemmel megragadva csavartam egy nagyot rajta, mire fájdalmasan kapott alkarjához, és elengedett, én meg folytattam kifelé vezető utamat.

Komolyan bosszantott már, hogy nem tudtak nekem egy rendes nevet adni, hanem muszáj egy eleve becéző formulával élnem. Nem tudták volna beleélni magukat egy kicsit, milyen lesz nekem, amikor a fiúm ugyanazt a nevet suttogja nekem, mint amin a tanárok megmondják, hogy össze kéne szednem magam vagy amin ők akarnak befenyíteni? Kiábrándító volt, mondhatom. Egyébként is összekeveredett a fejemben apám „Romy”-jával, Bella „Romy Hapeford!”-jaival, már szinte mindenki azt suttogta, hogy Romy, Romy, és én tökre nem akartam hallani őket.

Két dolog biztosnak tűnt, az, hogy mostantól pártolni fogom Destin beceneveit és hogy nem hagyom elrontani az előttem álló szép pillanatokat. Mert mikor máskor futna belém anyám? Természetes, hogy királynak ígérkező esti programom előtt! Azt ugyan lesheti, hogy ezután depressziósan ülök majd a fedélzet egy sarkában.

Kivételesen nem a taxi szolgáltatásait vettem igénybe, hanem a jégtörővel ellátottan is csigalassú kompét, így már messziről láttam a kikötőben vesztegelő hajók között Jake-ét. Gyöngyökként világítottak rajta a fali lámpák.

Mikor belassított a komp, és vánszorgását bevégezve csúszott a jég hátán pár centit, leugrottam róla egyenesen a jégre. Nem tűnt vészesen csúszósnak, így, hogy a hó eltakarodott róla, ezért már fel se kellett mennem a tulajdonképpen vett kikötő mólóira, odalent gyalogoltam el a hajóig.

Még senki nem korizott, a fedélzeten se láttam senkit. Meglepve ugrottam fel a Vízsugár faránál található legalsó szintre, és lépcsőztem fel a fedélzetre. Közelről röhögésre és zenére számítottam, de Bellába botlottam, aki kis szoknyájában, nagy kabátjában leguggolva ügyesen kaparta le a jeget a jacht külső üléseiről, majd vödörbe tette.

- Jake ma estére elbocsátotta a személyzetet – mosolygott fel rám, mikor meglátott. – Pezsgőt? - mutatta a vödörben lévő jégbe hűtött italt.

- Kösz, nem, és azt hiszem, eleget szedtél – néztem le a túlcsorduló vödörre. Lapátolt rá még egyet, ami azonmód le is szánkázott a fedélzetre, aztán felállt. – Hol vannak a többiek?

- Bent.

Bevezetett a fedélzettől üvegfallal elválasztott részre. Csak el kellett hagynunk a virágsorral díszített lépcsőt, már a központi helyiségbe értünk. A tíkfa padlós terem mentén még ott futott a lépcső, aminek emelvénye alá építették be a kandallót. Ennek háttal állt a terített asztal, két oldalán székek, a harmadikon franciaágy. Jól kiszámított randi helyszín volt azt leszámítva, hogy jelenleg Destin túrta az ágyat.

- Szállj le gyorsan – tátogtam neki, mert erős túlzás más ágyán hemperegni, hacsak az nem az egyik emeleti vendégszobában van. Hátán maradva nézett.

- Pattanj fel, Romy, igyunk! – csapta össze a kezét az egyik székben ülő Jake.

Mintha csak azt mondta volna, hogy együnk, olyan természetességgel ült fel Destin, hogy oké, igyunk. Bella leült a Jake-ével szemközti székbe, és töltött magának a konyakból.

- Már mennél korizni? – kérdezte Destin, mikor továbbra is az asztal mellett álldogáltam.

- Ne, ne, előbb koccintsunk – mondta Jake. Kerített nekem egy poharat, és a kezembe nyomta. Kabátomban maradva ültem le a mellette lévő székre, és koccintottam akármilyen tömény italommal.

Jake egyébként szokatlanul jókedvű volt, ha nem láttam volna, hogy fordul újra meg újra barátnőmhöz, azt hittem volna, szalonspicces. Izgága csikóként csüggött Bellán, majd tért át Destinre, akit hasonló intenzitású, bár más válfajú rajongással figyelt. Érdekes volt, hogy velem smárolt, aztán őket sztárolja.

- Szóval itt már majdnem mindenki smárolt mindenkivel - hoztam fel a témát.

Bella jeget lapátolt a konyakba, úgy nézett fel rám.

- Kisanyám, az a mindenki te vagy.

- Azért tettem hozzá, hogy majdnem.

- Már meg se kérdezem, kettőtöknek milyen helyzetben jött elő – mondta Destin, ingje söpörte Bella cigis dobozát.

Eszembe jutott valami, előrehajoltam.

- Bella, nem akarod kipróbálni?

Hagytam elveszni a mondat lényegét, úgyis tudták, kire gondolok. Nyilván nem magamra, Jake kiesett, vele akármikor csókolózhat a későbbiekben, maradt egy. Destin karba tette a kezét.

- Mintha tőled akkora áldozat lenne – szóltam rá, mert idegesített magatartása.

- Nem fogsz behúzni a csőbe.

- Mert üvegezéskor Cassidyvel mennyit tudtál, most meg egy picit nem. Tudjátok le, mielőtt jönnek a többiek.

Jake eddig az üvegét nézegette – bevált tervem, miszerint pont ötvenszer bánja meg, hogy valaha is megcsókolt -, de erre felém fordította szemét.

- Nem hívtam mást.

Most én tettem karba kezem, és elkezdtem ölemet nézni. Másra számítottam, arra, hogy ezen jelenet után el tudok vegyülni, de így, hogy négyesben leszünk… hát, nem csak anyám nehezítette szórakozásomat.

A hosszúra nyúló csöndben már mondtam volna valami teljesen mást, mikor Destin felnevetett, és közelebb ülve hozzám átölelt.

- Most pont úgy néztél – mondta fülemhez hajolva. Eszembe jutott a fotós.

- Nem néztem úgy.

- Még most is úgy nézel.

- Nem igaz! – pillantottam fel, majd Jake-re néztem. – Nincs itt egy tükör?

- Itt van ez – adott kezembe egy kristályból készült üveget. Nem nagyon láttam benne magam, de próbálkoztam.

Destin közben tovább nevetett, és öntött még inni. Bella poharába is töltött volna, ha ő nem tartja fel karjait.

- Ebből a körből biztosan kimaradok. Sok cigi és sok pia együtt sok.

- Akkor, megyünk korizni, amíg tudunk? – állt fel Jake mellőlem.

Követtem példáját, és előszedtem korimat. Bella és Destin is jöttek utánunk. Az mondjuk poén volt, hogy pont Jake, aki invitált minket, nem hozott korcsolyát, ő többnyire cipője sarkán egyensúlyozgatott Bellát szórakoztatva. Nem korcsolyáztam Destinnel, az unalmas lett volna, helyette megpróbáltunk úgy egymásnak menni, hogy utána visszapattanva a másikról korcsolyázhassunk hátrafelé. Úgy kellett visszafognia magát, hogy tízből tízszer ne küldjön jégre, velem szemben se volt könnyű elnyomnia hokis ösztöneit. Mind a hármunkat lekorcsolyázott a jégről, és másfél órás korizgatás után egyedül neki sikerült visszamásznia a hajóra.

- Segítenél? – álldogáltam odalent kezeimet a jacht oldalára téve, úgy kapaszkodva.

- Nem is tudom, elfáradtam – szemlélt úgy, mint aki azon gondolkozik, merítse-e ki magát teljesen csak azért, hogy én is visszajussak.

- Akkor maradok lent – fordítottam neki hátat, és megkapaszkodtam Bellában. Ő didergett.

- Elég hideg van.

- Rá fogok szállni a gyártóra, hogy azt a pár lépcsőt sajnálta – ingatta a fejét Jake.

- Ne izguljatok már – szólt le Destin, aztán eltűnt a szemünk elől.

Bella közelebb bújt hozzám, fejemet az enyémnek döntve feszegette ujjait a kétujjú kesztyűben.

- Lehetséges, hogy összefagytak? – suttogta.

Saját kezemmel tapogattam ki őket.

- Mind megvan, és érzek köztük lyukakat – súgtam vissza.

A másik kezét is meg akartam tapogatni, mert ez is már eléggé össze volt fagyva, és még ezt többnyire a zsebében tartotta, míg a másikkal egyensúlyozott, amikor észrevettem, hogy a szabaddal Jake kezét fogja.

Elnéztem összekulcsolt kezeikről, és elgondolkoztam, mikor valami meleg landolt a fejemen. A lehulló takaró takarta el tőlem a jégbe fagyott tavat.

- Ha már kimaradt a tegnap éjjeli – mondta Bellának.

Végül is mind a négyünkre vonatkozott ez, Jake hamar lelépett, Destinnel mi még hamarabb eljöttünk.

- Ez az, nehogy kimaradjon a közös fagyoskodás kamaszszertartása – csúsztattam le fejemen a takarót. Nyakamon megállt, és bármennyire is nem hittem volna, melegíteni kezdett.

Jake a kapott takarót a jacht lent kiszélesedő oldalára fektette, felemelte Bellát, és rátette. Destin leugrott a hajóról, és kori nélkül majdnem elcsúszott, amin jót nevetgéltem magamban. Cserébe kaptam még egy takarót a fejemre.

Miután egy halomba helyezkedtünk, és mindenki magához vett valami forró italt, Destin majdnem rám öntötte tojás grogomat.

- Gyere – unszolt kezemnél fogva. Annyira nem csinálta erősen, hogy ne maradhassak ülve.

- Mit akarsz, egy csomót koriztunk – álltam ellent.

A többiek nem nagyon figyeltek ránk, Bella fahéjrudat rágicsálva hallgatta Jake-et.

- Megyek már – tápászkodtam fel, amikor Destin erősebben kezdett el húzni.

Sétálni kezdtünk a jégen. Nem messze tőlünk sirályok pihentek rajta, távolabb, ahol a továbbindult komp és pár kisebb hajó feltörte a vizet, hattyúk csapata úszkált. Ahogy elhagytuk a hajó környékét, véget ért a simára csiszolt jégréteg, ricskes-rücskös csikorgott cipőink alatt. A csalókán hosszan elterülő jeget nézve haladtunk előre.

- Mit csinálunk egyáltalán? – fordultam hirtelen Destinhez.

- Sétálunk.

- Tőlem – vontam vállat.

Pár perccel később megállt, és ujjainkat szorosabban fűzve össze nézett fel az esti égboltra. Követtem tekintetét. A sok fehér után beleszédültem a csillagtalan éjszaka koromfeketeségébe. Destin megérezte tántorodásomat, de meg se próbált segíteni, nekem kellett belé kapaszkodnom. Közel kerültek egymáshoz arcaink. Amikor az égről rám pillantott, gondolkodás nélkül megcsókoltam. Közelebb engedett, és csókolózni kezdtünk.

Erősebben kapaszkodtam belé. Bár még mindig éreztem csizmámban jéggé dermedt lábamat, már inkább melegítettem volna fel Destin hideg száját, mint az enyémet. Csak akkor hagytuk abba, amikor ez sehogy se sikerült, és kezdett kényelmetlenné válni szánk dörzsölődése.

Szétváltunk, és egymást kezdtük nézni. Mondott volna valami vicceset, mikor éles fény esett lábunkra.

- Ezeken korcsolya sincs – dörmögött egy mély hang tőlünk nem messzire.

Két rendőr jött felénk. Destin lenézett lábukra, majd reagált.

- Magukon sincs.

- Ne pimaszkodj, kölyök, tűnés haza!

- Ha lenne nálunk kori, csak a mólóig kísérnének? – érdeklődött a fent álló rend iránt.

- Leszel szíves elhagyni a veszélyeztetett területet a kisasszonnyal együtt – morogta a másik rendőr.

- Értem én, csak magukért aggódom.

- Gyerünk, Destin – ragadtam meg karját, és fordultam el vele.

- Te nem aggódsz szegényekért? – kérdezte úgy, hogy a rendőrök tutira hallhassák.

- De, szegénykéim, és még whisky toddy sincs náluk – húztam elfelé.

Ment volna nyílegyenesen a jacht felé, én tereltem a mólók irányába. Nem hiányzott feltétlenül a meglévő mellé egy rendőri eljárás.

- Te is észrevetted, hogy zavarban voltak? – kérdezte Destin.

- Mert csúfoltad őket.

- Nem attól. Hanem ahogy csókolóztunk.

- Úgy csináltuk, ahogy általában.

- Én sokkal készségesebbnek éreztelek.

Dühösen fordítottam felé a fejem.

- Te voltál lustább! Várhatod, hogy megint…

Elkapta a vállam, és megint csókolni kezdett, most olyan erősen, hogy mindketten elmozdultunk pár centinyit.

- Legalább a mólóig bírjátok ki! – kiáltott utánunk az egyik rendőr.

Destin arrébb lépett, és kézen fogva húzott a kikötő azon része felé, ahol legmagasabban szokott állni a víz, ezért a legkönnyebb fellépni a mólóra. Ezen felbátorodva addig nyaggatott, hogy már tényleg kezdett zavarni, hogy nem csókolhatom meg, mert nem tenne jót, ha én kezdeményeznék. Az első adandó alkalommal megmondtam neki, hogy az egész az ő hibája.

- Mérges vagy rám, amiért meg akarsz csókolni?

- Vedd tudomásul, hogy nem foglak – mondtam csak azért is. Mintha önmagamtól tagadtam volna meg a mekis shake-et.

Elém állt, és bámulni kezdett, úgy provokált. Egy pillanatig sutba dobtam volna mindent, szájához hajoltam, de az utolsó centinél visszakozva hajtottam hátrább fejem. Észre se lehetett venni a távolságbeli változást, mert ekkor ő közeledett hozzám. Továbbra sem csókolt meg, de arrébb sem ment.

Magasságilag csak kicsit volt nagyobb nálam, testalkat tekintetében azonban szörnyen, újraéledt az az érzet, amit olykor az ágyban átéltem, mikor felém tornyosult.

- Akkora egy böhöm állat vagy – csúszott ki a számon. – Mármint nem rosszból. A méreteidre célzok.

- Böhöm állat – mondta ki hasonló hangsúllyal Destin, aztán röhögésben tört ki, mintha nem is tudom, milyen jó viccet mondtam volna. Megkerült, és megszaporázott léptekkel igyekezett a mólón át a hajó felé. – Ezt el kell mesélnem Jake-nek.

Loholhattam a nyomában – csizmában futás fél méterre az alacsonyan fekvő jégről, hagy ne beszéljek róla -, akkor se értem be. Bella és Jake már tudták, mit mondtam.

- Ki mond ilyet a barátjának? – nézett rám Bella szemrehányással kevert értetlenkedéssel.

Jake és Destin közben újra és újra elmondták egymásnak a mondatot, és minden alkalommal egyre jobban röhögtek. Pasik.

Tettem, amit szoktam. Egy az egyben letagadtam.

- Ne már, Bella, ő találta ki, hogy idegesítsen – telepedtem barátnőm mellé élethűen játszva a megbántottat.

- Nézzed már, most meg hazudik – nézett Jake-re hitetlenkedve Destin, még mindig röhögött.

- Hát, pedig rád vall – vizslatott Bella. – Igaz, ma egyikőtök se túl beszámítható.

- Ja, Destin megőrült, Jake meg szimplán hülye - bántottam egyszerre mindhármukat.

- És ez ne mondta volna, hogy böhöm állat? – nézett maga elé Bella.

Nekidőltem a hajónak, és figyeltem, hogyan fárasztják magukat és egymást a röhögéssel. Már-már hajlottam csatlakozni, mikor Destin szelídült valamennyit, mikor valaki keresett a mobilomon. Mikor megnéztem, láttam, a nővérem az.

Nagyot változott a hangulat, egészen máshogy néztek rám.

- Mindjárt jövök – mondtam, és elfordultam, hogy pár méterrel arrébb beszéltem vele.

- Találkozzunk – szólalt meg, ahogy észrevette, fogadtam a hívást.

- Nem – válaszoltam azonnal.

- Apánk börtönbe megy – mondta.

Méregbe gurultam.

- Nem tudhatod biztosra!

- De igen. Épp eleget tetszelgett a jó apa szerepében.

Meglepve vettem észre, hogy sokkal sötétebb és mélyebb düh kavarog hangjában, mint enyémben, mellette bömbölő kissárkány voltam csupán.

- Meg akarlak védeni – erőlködte ki a szavakat, mintha erős nyugtatót vett volna be, és alig tudná. - Sose akartam, hogy bevonódj. Mindenki úgy manipulál, ahogy tud. Ezt ezentúl nem tűröm.

- Mit? Hogy apa megmondta nekem, soha, de soha nem bántott?

- Jó apád volt, már amennyire ez lehetséges – forgatta a szavakat.

- Nem sok időbe fog telni összeomlasztani a vádat, Maddy.

- Tudom – mondta higgadtan. – Aludj jól, kicsim.

Annyira hirtelen jött a váltás, hogy nem tudtam mire vélni. Tanácstalanul mentem vissza a többiekhez, akik eddigre összeszedték a takarókat, és készültek fel, a hajóra. Vittem a tojás-grogomat.

- Jössz már, puffancs? – kérdezte Destin.

Annyira illett volna most rám ez a megnevezés, hogy zavart.

- Nem fejeznéd be?

- Nem tetszik a puffancs? Akkor elnevezlek dáliának.

- Sose szerettem a dáliát.

- Én se, de virág – felelt Destin a reflexből kivágott őszinteség hangján.

Bella és Jake, akik eddig úgy tettek, mintha nem hallanának minden szót, a röhögéstől nekidőltek a hajókorlátnak.

*

Az átlagnál jóval korábban keltem, és élveztem, hogy én vagyok a hajón az egyetlen, aki fent van. Ha elfordultam a jobb oldali emeletes ablakoktól, képzelhettem azt, hogy a tengeren vagyunk, távol mindentől és mindenkitől. Ki akartam használni ezt a reggelt, mint amolyan utolsó normálisat a holnapi tárgyalás előtti. Utána gőzöm sem volt, mit várhatok.

A többiek is felkeltek nemsokára, így suliba indulás előtt fél órával együtt ültünk a konyhában, és arról beszéltünk, ne menjük-e korival a suliba.

- Csak a tóról kell átjutni a folyóra – vélekedett Jake.

- Az éjjel, miután bejöttünk, megint esett hó, csúszhatnánk azon – volt benne Destin.

- Havon korival? Felőlem – mondta Bella.

Már ott tartottunk, hogy akkor viszont induljunk, mikor kilépve a fedélzetre egy parti őrséghez tartozó kis hajót láttunk meg.

- Cöcö, fogadjunk nem engedik, hogy cipőben lépjünk le a jégre – állt meg a hátam mögött Destin.

Érdektelenül néztem a rendőrökre, akik vették a bátorságot, és maguktól feljöttek a hajóra. Mutatták igazolványukat, aztán Bellára és rám néztek.

- Romy Hapeford?

- Már voltam kihallgatáson – döntöttem hátrébb felsőtestemet.

- Kiskorúként a bejelentett lakóhelyétől távol töltötte az éjszakát, haza kell kísérnünk.

- Ez valami vicc? – kérdezett bele a hatásszünetbe Jake. – Hahó, gimisek vagyunk, nap mint nap távol vagyunk otthonról!

- Fogd be, Jake – szólt rá Bella, aki ismerte annyira anyámat hallomásból, hogy tudja, miként áll a helyzet. Naná, hogy nem apám és Alyssha követelték, hogy vigyenek haza. Előrébb lépett egyet. – Iskolába kell mennünk.

- Amint hazavisszük, oda megy, ahova akar – biccentett az egyik rendőr. – A gondviselő majd elmondja az iskolának, mi a helyzet.

Olyan lesújtóan néztem rájuk, hogy egyikük toporogni kezdett, a másik meg zsebéhez nyúlt, majd egyik kezével mutatta az utat lefelé.

- Vele megyek – lépett mellém Destin még véletlenül se a rendőröknek, hanem Jake-nek és Bellának szánva mondandóját. Mikor ők bólintottak, átölelte a vállam, úgy vezetett lefelé.

Még sose ültem a parti őrség hajóján, de meg kell mondanom, nem volt egy nagy élmény, a rendőrautóban utazás meg már az újdonságot se hozta magával. Igyekeztem jó sokat fintorogni, hogy Destin azt higgye, szimplán idegesít a helyzet, mikor most aztán őrülten mérges lettem anyámra.

A poén az egészben az volt, hogy mikor kitettek a rendőrök, és bejöttek velem, hogy átadjanak gondviselőmnek, derült ki, hogy egy lélek nincs otthon. Azt se tudtam biztosra, anyám tudta-e, hogy Mary már nem dolgozik nálunk. Ki tudja, mikor volt legutóbb itthon.

- Éjszakára érjen haza – fordult hozzám a rendőr, miután öt percnyi ácsorgás után összenéztek a társával. – Ellenőrizni fogjuk.

- Már a rendőrségtől is engedélyt kell kérnem, hogy a barátomnál alhassak? – kérdeztem harapósan.

- A gondviselőjét fogjuk keresni – bólintott felém a rendőr, és végre lelépett a másikkal együtt. Már komolyan elegem volt belőlük.

- Menjünk iskolába – sóhajtott fel Destin. Őt is érték gáz helyzetek, de hogy a közelemben csak ilyen volt, azt nem értékelte.

A suli ennek ellenére jól telt, leginkább, mert Jake és Bella érkeztünk előtt bedobott egy hangulatlazítót, így mindenki iszonyat menőnek és titokzatosnak találta, hogy rendőr vitt minket haza, sokan azzal jöttek oda, suliba is azzal jöttünk-e. Destin kamuzott nekik, hogyhogy nem hallották kíséretünket, Jake még oda is jött, a korizást hogy vehetik ilyen komolyan, legközelebb akkor a fedélzeten fogunk, aztán csessze meg a rendőrség.

Második órára aztán állhattunk át a tegnap este új fejleményeire, így elsodródtak gondolataim anyám rohadék húzásáról. Csak az öltözőből kilépve jutott eszembe, hogy a következő hat óra valamelyikében szembe kell néznem anyámmal. Ha már választani lehetett, előbb akartam túl lenni rajta.

Most már tudom, hogy nem kellett volna ezt erőltetni, vitt volna megint a rendőrség haza, de még aránylag normális hangulatban mentem az esküvői szalonba. Megálltam a pénztárgép mellett, és szándékosan hanyagul hagyva ruhámat álltam meg terpeszben.

- Hát itt vagy – jött ki fél percen belül anyám valahonnan hátulról. – Mit szólnál egy finom vacsorához?

- Nem fogsz lekenyerezni – közöltem vele. Előrelátóan két pizzát ettem ebédnél.

- Akkor hova akarsz menni?

- Bellához.

- Ahogy akarod, elviszlek.

Lajhár lassan szálltam be anyám kocsijába, majd adtam egy esélyt a mellettünk elmeszelő autósnak, hogy lekapja oldalamon az ajtót, de annak volt annyi sütnivalója, hogy pár centivel kikerülje anyám autócsodáját, így kénytelen voltam normálisan beülni, és bekapcsolni a biztonsági övet.

- Szeretném, ha holnap nem jönnél el – kezdte anyám fakó hangon. – Tudom, a bíróság idézett be, de jelenthetsz beteget.

- A rendőrség adattárában hála neked megvan, hogy a reggel makkegészségesen küldtem el majdnem a fenébe két embert az egyik barátom luxusjachtjáról, mellesleg azt is csatolhatják a fájlhoz, hogy az éjjel a barátommal illegálisan kószáltunk a jeges tavon.

- Épp ezért fázhattál meg.

Összeráncoltam homlokomat, míg lepillantottam tatyómra. Lehetséges, hogy anyám ezért küldte rám a zsarukat, és nem azért, hogy hazamenjek? Eleve azért akarta annyira tegnap, hogy vele menjek, hogy most beteget jelenthessek?

- Holnapig lebetegedhetsz – foglalta össze a tényállást, és indexelt. Besoroltunk a forgalomba.

- Csapódjon az eddigiek mellé orvos lefizetése?

- A te érdekedben mondom – emelte meg hangját.

- Hát hogyne, anya.

- Az apád… - kezdte, de aztán ő se látta jónak folytatni.

Hullámzó mellkassal néztem rá.

- Na, mi van vele?

Nagy zöttyenéssel állt meg a kocsival. Nem önszántából, bár zöld volt a lámpa, nem haladhattunk tovább. Növekvő ingerültséggel dobogott lábával, és még véletlenül se nézett rám.

- Mi az, amiért ennyire távol akarsz tartani a bíróságtól? – tettem fel a kérdést meszelő torokkal. – Hogy ne mondjam meg, te mit akartál csinálni velem kis koromban? Hogy meg akartál szabadulni tőlem?

Anyám arca úgy torzult el, hogy annál több se kellett, mire gyorsan eltakartam arcomat kezemmel, nem akartam így látni.

- Nem azért… - kezdte rekedtesen, majd teljesen megtört a hangja.

- Nem azért? Ezt így mondod? – szökött magasba a hangom.

- Romy, kérlek…

- Nem, tudod, mit, te ne kérj engem! Bántani akartad, és még apára mersz kenni mindent?

- Én nem kenek semmit az apádra – védekezett, és nyakához kapta kezét, mintha nem kapna levegőt.

Majdnem undorral fordultam el, szánalmasnak találtam. Annak, aminek korábban leírta magát, egy gyenge nőnek. Szaggatottan lélegzett, tudtam, hogy mindjárt sír, majd hirtelen durván ragadta meg kezemet, úgy, hogy az nagyon fájt, és szinte gyűlölettel nézett rám. Ha ez nem is személyesen nekem szólt, úgy lángolt, hogy attól megütköztem.

- Elegem van, hogy ilyeneket mondasz vagy egyáltalán nem szólsz hozzám, nem engem kéne utálnod, engem – ütötte most már mellkasát a gesztushoz mérten erősen. – Sose bántottalak!

- Ha nem vennéd észre, össze-vissza halandzsázol! - rántottam el kezem vicsorogva, és megpróbáltam kiszállni a kocsiból, az ajtó azonban nem engedett.

Nem arról van szó, hogy be lett volna zárva, három centit nyílt, majd nekikoccant a mellettünk lévő sorban módszeresen előretolakodó kocsi hátuljába. Káromkodtam egyet, aztán a csizmámmal nagyot rúgtam belé. A másik kocsi állt nyerésre.

Anyám hisztérikusan nevetett.

- Hogy én! Pont én! Vedd észre, hogy mindig, mindig téged és Maddyt akartam védeni, és úgy tenni, mintha nem irtóznék apádtól! Pedig mindig is gyűlöltem, és amikor tudtam, hogy tudja, mit akartam, ráadásul zsarolni akart vele, ki akartam lépni az egészből, hogy legyen már vége!

Könnyek csíkozták arcát. Csak azért vettem észre, mert az ő oldalán is meg akartam nézni a kocsisort. Gondoltam átmászok rajta, nem érdekel, mit gondol, és már kint vagyok. Mikor gyakorlatban bepróbálkoztam vele, olyan erősen lökött vissza, hogy jó kis zajjal csapódtam vissza helyemre.

- Ó, igen, neked mindig jó apád volt! – kiabálta anyám villogó szemmel. – Te voltál a szeme fénye, a kicsi csillaga, soha nem okozott volna neked fájdalmat!

Láttam, hogy kicsire áll a hisztéria elhatalmasodásától, a szeméből egymással váltakozó elkeseredettség és fájdalom tartotta csak vissza. Aztán összeomlott.

- Hát nem érted? Miért gondolsz mindig csak magadra? Nem te voltál az egyetlen lánygyerek abban a családban!

- Hogy érted ezt? – kérdeztem csak azért, hogy halljak normális hangot is, bár az enyém is kezdett elszíneződni a rettenettől.

- A nővéred… - mondta sírósan majd gyors egymásutánban a fejéhez kapott, és ütni kezdte az automata váltót olyan ritmusra, mintha csak a saját fejébe próbálna verni valamit. – Maddy nem a nővéred!

Úgy néztem széjjel, mintha mástól várnék választ, de a sok elsötétített ablak egy szót nem tette hozzá a történethez. Megráztam a fejem.

- Könyörgöm, menjünk oda, hagy mondjon el ő mindent! – kérte az anyám.

Újra próbáltam az ajtót, most jóval nagyobb erővel. El akartam innen tűnni, jó gyorsan, már azért is, mert semmiképp nem akartam, hogy anyám is okozzon nekem egy korábbihoz hasonló autós élményt.

- Szeretlek! – rikkantotta anyám, mintha azt akarta volna, hogy az egész világ hallja. – A  múltban sokszor hibáztam, de Istenem, Istenem, Maddy nem szólt.

- Nem értem.

Az összegyűlt érzések úgy átrajzolták észlelésemet, hogy már nemcsak csíkokat láttam a világ bizonyos részei helyén, hanem morajlónak hallottam a saját hangomat. Nemcsak nem értettem, nem is akartam, valósággal megkönnyebbültem, hogy a következő pillanatban sem értek semmit, mélyeket lélegeztem az ablaknak döntve arcom, és azt mantráztam, csak ne mondjon semmit, csak ne mondjon semmit.

- Nem bírtam – nyögte ki.

Nem mondtam rá semmit, csak nyeltem egy halkat, és a kezemet kezdtem nézni. Ő a sajátját tördelte.

- Nem tudtam mit csinálni. Nem volt más választásom.

Megráztam a fejem. Az ablak mellé könyökölve takartam el a szemem. Annyira az lebegett eddig előttem, hogy elejtik apám ellen a vádat, az anyámra kiszabnak valami brutális pénzbírságot, és minden megy tovább, de ebben egyre kevésbé hihettem.

- Nem úgy volt, ahogy gondolod – mondta tagoltan. – Féltem.

Két kezemmel homlokomat masszírozva dőltem előrébb. A biztonsági öv időközben arrébb csúszott, már nem tartott.

- Hagyjál békén. Nem csinálok semmit holnap, csak hagyjál békén – mondtam alig hallhatóan.

- Nem, most már muszáj, így is sejted, legalább én legyek melletted, amikor megtudod – hullottak le kezei, fáradtabbnak tűnt, és még mindig sírt, de most egy pillanatra se nézett el rólam. – Kis levegőt vett, és folytatta. – Nagyon régen…

- Nem fogod fel, hogy nem akarom tudni? – harsogtam, és nyúltam az ajtó után, hogy végre felrántsam. A kocsi eltűnt az útból, nem jött további torlasz. Amíg tudtam, kipattantam.

Ahogy végigszaladtam az autók közötti néhol igen keskeny sorban, képek villóztak fejemben és szemem előtt. Valaki kinyúlt az egyik kocsiból az ablakon, és ahogy elmentem mellette, megérintette a derekamat, de csak mentem tovább. A gesztenye nem akart kimenni a fejemből. Sírni akartam, üvölteni, és rálépni valakinek a lábára, lehetőleg úgy, hogy közben a másikat is jól megtaposom. Ordítani, csak azért, hogy amíg rezeg a hangom, gondolatom még véletlenül se találja meg a helyes utat.

Bárhogy erőlködtem, tudat alatt folydogált a folyam. Maddy nem a nővérem. Az anyám meg akart ölni, amikor még meg se születtem, mert félt.

Beleléptem minden sártócsába. A kocsisor nem akart véget érni.

Rendben, az anyám meg akart ölni, de miért akkor, amikor már nem tudott legálisan elvetetni. Már kifejlődött a baba, már kifejlődtem én, biztos, hogy nem rögtön azután tette, hogy megtudta, terhes, de miért, miért várt hónapokat? Mi történt aztán, hogy mégis elhatározta magát?

Letöröltem könnyeimet, és nem törődve a kocsi karosszériájával átmásztam az elején, hogy a másik sorban kényelmesebben futhassak.

Az anyám szeretett, de mégsem. Meg akart ölni, de mégsem. Olyan volt, mint egy borzasztó kirakó, és nem értettem, ki hol kapcsolódik be, az anyám miért ismételgette újra meg újra, hogy Maddy nem szólt neki. Miről kellett volna, hogy szóljon?

Nem is kellett volna ezzel törődnöm, az anyám össze-vissza beszélt, azt is mondta, Maddy nem a nővérem. Márpedig ez maga volt az őrület, legalább féltestvéreknek lennünk kellett, apám fel nem vállalt volna egy mástól származó babát. Anyám meg hogyne hordott volna ki? Maddy igenis a nővérem...

Valami felderengett, Mary egy mondata a kislányról, aki boldogtalan volt. Hirtelen rájöttem az egészre.

Nem akartam, egy idegbaj volt, anyám képtelen bolondságai és innen-onnan elkapott mondatok szülték. Viszont Maddy pillantása, amivel kérte, menjek ki velük Svájcba, az, ahogyan tök mindegy volt, milyen posványba keveredtünk, azzal köszönt el tőlem, aludjak jól...

- Nem – ráztam meg a fejemet. Miközben magamban ismételgettem, jöttek a bizarr gondolatok.

Kikarmoltam a másik kezemet, ahogy megmarkoltam a megállni tilos táblát, és átlendültem a legszélső kocsi másik oldalára.

Nyílegyenesen mentem előre nem nézve, merre tartok. Nem tudtam kontrollálni agyam, hiába dühöngtem, hogy nem és nem, egyre másra jöttek fel az újabb gondolatok.

Nem én voltam az a kislány, akihez az apánk hozzányúlt, hanem ő.

Azért nem tudott az anyám engem eltüntetni, mert Maddy későn árulta el neki, mi történt. A gyerek megszületett, Maddy jövője forgott kockán. Meggyőzte őt az anyám, hogy nekem is miféle szégyennel kellene együtt élnem, ha az egész kikerülne, és egész egyszerűen átvállalt. Lefizettek a környezetükben bárkit, aki tudott róla. Maddy ezután sose volt otthon, bentlakásos iskolákba járt.

Kilenc éves koromig anyámmal aludtam. Nem különösebben voltam oda érte, egy idő után természetesnek vettem. Anyám nem kapaszkodott volna így utánam, ha nem akar az apámtól védeni. Mikor tíz éves lettem, elváltak. Vajon azért, mert Maddy kizsarolta náluk, nehogy apám hozzám is be tudjon jönni?

Ahogy mentem előre ész nélkül, majdnem felbuktattam egy embert. Mikor kapkodva hátranéztem, láttam, nem egyszerű járókelőt találtam el, hanem egy sült gesztenyét árulót. Nem tudtam, hogy kerültem az út azon oldalára, de nem is érdekelt, a gesztenyéket néztem. Úgy bújtak elő burkukból, mint az ovi kertjében. Figyeltem őket, mint nagy titkok tudóit, és egy idő után azzal gyötörtem magam, mit is akart Maddy ott, amit untam. Valami hihetetlenül hétköznapi témával nyaggatott, aminél százszor érdekesebb volt a gesztenye.

Arra emlékeztem, hogy óvodásként a burokból kibújó gesztenyéről azt mondtam, olyan, mint amikor a baba előjön a mama hasából. Hallatlanul érdekelhetett ez a téma, de Maddy valószínűleg valami egészen oda nem tartozóról csacsogott nekem, mint általában. Bevillant egy kép, hogy mellettem guggol, de más semmi. Gondolom a napirenddel volt kapcsolatos. Mindig is utáltam a napirendet.

Ekkorra úgy voltam vele, hogy az egész úgy hülyeség, ahogy van, engem senki se csapjon be, ha anyám utánam jön, hát lerázom, teszek mindenre, ennek megfelelően szélsebesen mozogva, a szemkontaktust kerülve, megemelt állal mentem tovább, és direkt örültem, mikor vállammal meglöktem egy családanyát. Minden erő, nyugalom és masszivitás, amit születésem pillanata óta csepegtettek belém arról, hogy bármikor bármivel meg tudok küzdeni, eltűnt, amikor észrevettem, kit néztem én családanyának a kezében tartott nagy mennyiségű pékáru és zöldségek miatt. A nővéremet.

Meglepett, hogy gyalog találom, hogy nem csak egy fitness menüért ugrott be, hogy annyira beleillik a normális emberek közé. El kellett volna, hogy törpüljenek a legfőbb különbség mellett, de nem tették.

Neki nem kellett kézzel megragadnia, ahogy rám nézett, nem bírtam megmozdulni. Akármilyen őrültségnek tartottam azt, amit az előbb átgondoltam, arról, ahogyan nézett, eszembe jutott, hogy az unokaöcsém és az unokahúgom valójában a testvéreim.

Mikor észrevett, és látta, hogyan nézek rá, higgadt maradt, mindössze erősebben markolta a zöldségek papírzacskóját.

- Beszélgessünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés