|
kilencedik fejezet
2018.07.18. 20:14
Destinnel a forgalmas út egy dugógazdag szakaszán ültünk a kocsiban, és néztük, hogyan bolyhosítják be a hópelyhek a motorháztetőt.
- Biztos ne várjalak meg? – kérdezte.
- Biztos ne.
Csöndben nézelődtünk, és élveztük az újonnan jött havat, ami befedte a múlt hetekben elolvadozott, latyakká vált mocskát, amikor hirtelen ránk dudáltak. Lejjebb ereszkedtem az ülésen, úgy néztem fel a visszapillantóba.
- Jake.
Láttam, ahogy a mögöttünk lévő kocsiból vadul integet. Destin jobb kézzel visszaintett neki, de egyébként nem foglalkozott vele, a zöldet nézte, amely szerint tovább mehettünk a jobbra lekanyarodó sávban.
Egy nő és kislánya épp előttünk nem tudtak dönteni, merre menjenek, vissza, ahonnan elindultak vagy menjenek át az úttesten, ha már elindultak. Destin nem mutatott türelmetlenséget, míg én Jake miatt idegesen dőltem hátra az ülésben, ő udvarias mosollyal intett nekik, hogy menjenek csak. A nő kis tétovázás után átsétált kocsink előtt. A kislánya nekirohant a járdának, és hosszan csúszott.
Én ezt végignéztem Destinnel egyetemben, aki nem mutatott érdeklődést a Jake mögött dudálók irányába vidáman intett a késve induló gyalogosoknak, hogy menjenek csak. Az utolsó visszaintett, hogy neki van ideje, Destin mehet, ha akar, de ő kivárta, míg a pasas is átért, csak aztán kanyarodott le. Hirtelen pirosat jelzett a lámpa, és rajta kívül senki át nem tudott csúszni utánunk.
Meglepetten néztem vissza Jake lemaradó kocsijára, majd oldalra Destinre, aki remek hangulatban volt.
- Ez király volt – ismertem el, pedig nem szokásom.
- Szelíden is sok mindent meg lehet oldani – okított Destin. – Csak általában jobb szeretek verekedni.
Jobb kedvem lett trükközésétől és dumálásától, csak emiatt voltam elviselhető állapotban, amikor kiszálltam anyám házánál.
Mary kivételesen az ajtónál várt. Fordított szereposztásban kezdtünk játszani.
- Az ott Destin kocsija volt? – próbálkozott beszélgetést kezdeményezni.
- Igen – feleltem kurtán, jelezve, hogy amúgy semmi köze hozzá. – Anyám?
- Házon kívül.
Ebben reménykedtem. Őszintén, ha nem apámat, hanem őt akarnák börtönbe dugni, fel se nagyon tűnne, egyébként is mindig elvan hazulról.
A lépcső felé indultam, hogy átvegyek valami ruhát, nem akartam még több indokot adni a bedumálóknak. Mary az előtér ajtajából szólt oda nekem.
- Az anyja nagyon szeretné, ha hazajönne.
- Igen? És maga? Szeretné, ha visszajönnék? – fordultam vele szemben egyik kezemmel a lépcsőkorlátra támaszkodva.
- Szégyenletes dolgokra célozgat – háborodott fel azon, hogy ő esetleg nem várna úgy vissza, mint a szülőanyám.
- Legalább valaki megteszi – emeltem meg hangom. – Nem úgy, mint ön, Mary, aki egy árva szóval nem jelezte, mi folyik a családomban.
Nem csalódtam Maryben, temperamentumos természetének megfelelően még neki állt feljebb.
- Álltam volna maga elé egy adag ízes piskótával, és tálaltam volna ki az apjáról?
- Azért nem mondta el nekem, mert azt hitte, hülyeségnek tartanám? – léptem egyet felé még mindig a korláton tartva a kezem.
Makacsul bólintott.
- Mint tartja most.
- Ki van a tököm az egésszel.
- Megértem – mondta enyhébben, majd újra komorrá vált. – De ez az apját nem menti fel. És sajnos magát sem.
Kivárt egy pillanatot, úgy mondta ki, élesbe.
- Nem menti fel az alól, hogy szembenézzen vele. Nem gondolkodott el azon, hét éves korától miért aludt megint magával az édesanyja, egész, amíg kilenc éves nem lett?
Pár másodpercig néztem, aztán sarkon fordultam, és visszamentem a lépcsőhöz.
- Csomagoljon és menjen, Mary, nem akarom itt látni.
- A bíróság tekintetbe venné, hogy most bocsátott el egy alkalmazottat – mutatott rá szokásosnál színtelenebb hangon.
- Vegye.
- Romy, nem állhat az apja oldalára.
- Menjen innen.
A lépcsőfordulónál jártam, még egyszer visszanéztem rá. Azt vártam, hangjának keserűségét arcán is látni fogom, de nehezteléssel nézett fel rám. Nem úgy, mint a munkáltatója elkényeztetett lányára néz az ember, akit épp most rúgtak ki, hanem mint egy olyan valakire, aki nem hallgat rá, pedig jó oka lenne.
- Azt a kislányt igenis bántották – mondta végül, majd földszinten található szobája felé indult.
Nem hittem neki. Az a kislány boldog volt.
*
A friss hó tiszteletére a délelőtti tesin kivittek minket az udvarra. Nem mintha kértük volna, a tesitanárok akarták nehezített terepen felmérni képességeinket, hogy akit lehet, kiszórhassanak egyes csapatokból. Senki nem értékelte a holtsúlyokat.
Keddi óra révén mindenki azzal a sportággal foglalkozott, amivel akart. A pálya szélén Bella folyamatosan dobta be a kosarakat, Destin messzebb a szárat rövidre húzva a vezérkancával körözgetett, Georgine-nal teniszeztünk, közben ordibálva beszélgettünk.
Hamarosan Jake is megjelent, lovon ülve kosarat dobott. Bella csípőre tett kézzel figyelte a földről, és azzal cukkolta, hogy úgy bárkinek menne, egészen addig, amíg Jake curukkoltatni nem kezdte lovát, ami hátsó lábainak patájával egy nagy tócsa felszíni jegét felszakítva bokkolni nem kezdett. Bellának úgy kellett visszafojtania a nevetést, miközben Jake biztosította, hogy még így is menne neki a kosár. Máskor Bella kapásból rávágta volna, hogy persze, egy tőle kapott mindenképp, most csak nevetett.
- Hallottad, hogy éjjel meccs lesz? – kérdezte Georgine nagy hangon, nem zavartatva magát, milyen titkos dolgokat kiabál ki, akik hallgatóztak, nagy eséllyel úgyse mertek volna eljönni, akkor meg mindegy volt, továbbadják-e vagy sem.
- Mész?
- Ki nem hagynám!
- Kik játszanak?
- Hóban jégen? A hokisok!
A labda ekkor fogta magát, és elgurult jó messzire. Georgine integetni kezdett az egyik lánynak, hogy dobja vissza. Engem ennyire nem hatott meg a labda sorsa, mert ekkor Phil száguldott el mellettem. Karba tett kézzel néztem utána. Destin egy szót nem szólt arról, mi van vele, engem mégis érdekelt. Nem szerettem, mikor valaki túlságosan beleártotta magát a dolgomba. Az még rendben volt, hogy Destin exe, majd jó barátja, de ezek a kirohanások idegenek voltak tőle.
Átvágtam az akadályugrókon, majd kis híján belerohantam Jake lovába. Jobbra rángatta a fejét, egyik hátsó lábával idegesen tapogatta a talajt.
- Nyugi, Kislány! – szólongatta Jake. – Nyugi!
- Ha nem bírsz vele, add át másnak – lőttem rá a mondatot, amit a lovasok edzőjétől már vagy ezerszer hallottunk. Lenézett rám. Egy pillanatig úgy tűnt, elküld a fenébe, majd rájött, ki vagyok.
- Oda is adnám, ha le tudnék szállni róla – mérgelődött. – Kislány, nyughass már!
- A Bellára nyomulásod maradandó sebeket szerzett szegény lónak.
- Ha ezzel azt akarod mondani, hogy álljak le…
- Ne érts félre, nem én akarom. Hanem ő – böktem Kislányra.
Jake itt adta fel.
- Jó, beviszem – mondta, és előrenyúlva megsimította a ló nyakát. – Megyünk vissza.
Lova erre megnyugodott annyira, hogy különösebb rángatás nélkül le tudott szállni róla, és elkezdhette bevezetni az istállóba. Időközben elvesztettem Philt, mehettem vissza Georgine-hoz.
Nap közben kevés történt, délután is csak annyi, hogy elmentem megnézni azt, aki lesz hivatott eldönti, mi a nagy helyzet a házunk táján.
A bíró, akit Miss Felix kiharcolt, Belláék tengerimalacára emlékeztetett: szőrös volt, szeme gyanakvóan nézett körbe a termen, mintha nem az igazság feje, hanem a gyanúsított lenne. Bár fűtöttek a teremben, meleg kabátba burkolózott, mint valami kandalló mellé gubózott nagypapa. Nem tudtam elképzelni, ahogy csendet parancsol.
A tárgyalás szünetében egyszer csak Bella ült le mellém.
- Te meg? – kérdeztem továbbra is a bírót figyelve.
- Jöttem megfigyelésre.
- Már csak a zárás van hátra.
- Aha. Az előbb véletlenül rossz tárgyalásra ültem be. Tudtad, hogy akik önvédelemből vesznek kézifegyvert, huszonkétszer többször fordítják önmaguk, családjuk vagy barátaik, mint bármilyen támadó ellen?
A tárgyalás végére érve már mentünk volna, hogy Bella szülinapos húgának macit vásároljunk, mikor kiderült, hogy a bíró nem hiába sunyizik annyit, kiszúrta, mennyire figyelem. Esze is volt, mert rájött, ki vagyok.
- Ha azért jött, hogy kenyérre kenjen, Miss Hapeford, közölném magával, annyira azért nem vagyok öreg – intézte hozzám szavait. Az ügyvéd és az ügyész is rá várt, de csak azért is megállt mellettem, és várta a választ.
Megkapta.
- Péntekig még simán meghalhat.
- Őszinte, és még meg se esküdött – mondta a bíró, míg Bella magában uramatyámozott. – Azért arról ne feledkezzen meg, hogy ha egyszer felmentik az apját, többször nem ítélhetik el ugyanazért. Gondolja át, mit akar - figyelmeztetett, majd odament a rá várókhoz.
- Ugye tudod, hogy a bíróság előtt nem flegmáskodhatsz? – akadt meg Bella a felszíni problémánál, bennem azonban egész más rekedt meg.
Az apámat ugyanebben a vádpontban soha többé nem fogják bűnösnek találni, ha most nem. Ha később kiderülne, hogy hozzám ért, de már lezárták volna azzal, hogy a vádak nem állják meg a helyüket, többé sose piszkálhatnák fel.
Nem értettem, az anyám miért pont engem tett meg sértettnek. Lehet, hogy nagyobb felbőszülést okoz, és jobban felkapják a hírek, de tudhatná, hogy ez a vád egész egyszerűen nem állja meg a helyét. Azt beismerem, hogy kisebb koromból lehetett, amit elfelejtettem, de ez nem a saját megerőszakolásom. Már csak azért se, mert mikor Johnnal lefeküdtem, határozottan szűz voltam.
Viszont, ami a többit illeti, Marynek abban igaza volt, hogy kiskoromból kevés maradt meg. Mary a szüleimmel alvós időszakra gondolt, ami négy éves korom előtt lehetett. Akkoriból alig emlékeztem valamire, minden, ami volt, villanások formájában maradt meg.
Emlékszem, hogy Maddyvel az óvoda előtt álltunk, a nagy gesztenyefáról járdára hullott termést néztem, és felvettem egy széthasadt burokból félig kibújni készülő gesztenyét. Ez az emlék olyan élénken megmaradt, hogy még a széles járda köveit is láttam, és emlékeztem a bal oldalán lévő magas sövényre. Mikor ebben az emlékben voltam, újra ovisnak éreztem magam. Szerettem ott lenni, imádtam a csipkebogyó lugast és a rönkökből álló játékokat, ez mégis más emlék volt, még annál is erősebb, mint amikor nyár elején az ovi kis csoportjában mindenki meztelenül pancsolt a kertben lévő óriási körmedencében, és a barátnőmmel együtt rohangálni kezdtünk a kerítés mellett, az óvónő meg messziről kiabált. A gesztenyés ezen is túltett, ráadásul valahogy olyan sötétnek tűnt. Nem a napszak miatt, kora délután lehetett, nem is a helyszín tette, egyszerűen csak tudtam, hogy az volt.
Ezért, amint letudtam Bellával a macivásárlást, edzés előtt hazamentem taxival, és magamhoz vettem azt a kosárnyi felvételt, ami kis koromban készült rólam.
Megválogattam, hol nézzem meg őket. Anyám házában nem akartam, apámnál Alyssha és a környezet miatt lehetetlennek tűnt, Bellánál a zsúrozás miatt nem számíthattam csendre. Vacilláltam egy keveset, de aztán meggyőztem magam, hogy csak és kizárólag azért készülök Destinhez, mert nincs más hely, ahol végignézhetném a videókat.
Kedd délután lévén az egész ház tökéletesen üres volt, a karácsonyi és újévi nyüzsgés után inkább ment el családja otthonról, minthogy itt fogadják vendégeiket a három hetente esedékes villásreggelik és elszórtan tartott partik kivételével.
Ahogy az első videó elindult, lekattintottam a kis lámpát, és a sötétben Destin ágya elé ülve néztem a tévében futó képeket. Néha belekortyoltam az edzésről maradt ásványvízbe.
Az tuti, hogy a családi videónk nem ment volna el felterjesztett bizonyítéknak, boldogságunk sütött a kameráról. Aranyosabb kislány voltam, mint gondoltam, csak elvétve tettem karba a kezem, és mondtam nemet bárkinek, aki az utamba került. A hajam mindig rendetlenül lógott, ennek ellenére helyes voltam, és ahogy haladt előre a felvétel, úgy tűnt el rólam a gyerekháj.
- Romy, mondd meg apának, kit szeretsz legjobban? – kérdezte a videón az apám tőlem.
- Téged! – válaszolt alteregóm magától értetődőn.
- Miért? – heccelt.
- Azért, mert… mert… mert.
A kislány a videón durcizott egy keveset, de legközelebb már nevetett, és minden okénak látszott.
Alig négy perc telt el, már megcsömörlöttem a sok mosolytól, a videó annyit se adott, hogy jöttek volna vissza tőle emlékeim, sőt még inkább eltávolodtam attól, amit eddig éreztem. Azzal kezdtem szórakozni, hogy amikor az apámmal ketten látszódtunk, kimerevítettem a felvételt. A saját arcomat és az övét vizslattam, látok-e rajtuk valami furát, de azon kívül, hogy mennyire csüggtem apámon, semmi különöset nem találtam. A szüleim párosát akartam legközelebb megfigyelni, hogy aztán átmenjek egy másik felvételre, amikor Destin benyitott a szobába.
Hiába kapcsoltam el gyorsan, látta az apámmal való ölelkezés pillanatképét a képernyőn. Rám nézett, és ahogyan én, hirtelen ő se tudta, mit mondjon.
- Szőkébb vagy, fested? – kérdezte aztán.
- Vicces vagy – dobtam el a távirányítót. – Nézd meg jobban, totál ugyanolyan a hajunk színe.
Nemcsak közelebb jött, le is hajolt hozzám. Észrevettem, hogy hosszú ujjúja alól kilóg a lóherés nyaklánc. Ő szintén lepillantott, majd vissza rám. Villódzott a szeme, ahogy figyelt, most egyáltalán nem hasonlított arra a Destinre, akit megszoktam. Nem tudtam eldönteni, én vagyok a karvaly és ő az egér, vagy inkább én vagyok az egér, aki a karvalyt bámulva az erőről képzeleg. Így néztünk egymásra fél percig, aztán kaptam el a fejem, és álltam fel.
- Szóval ma éjjel meccs?
Olyan nyakrándítással reagált, mintha azt mondta volna, még unalmas is lesz.
- Bemelegítő a szezonra.
- Semmi zúzás?
Elmosolyodott.
- Nem azért nem mondtam, mert zűrös lesz.
- Hanem mert nekem lenne az, ha odamennék? – kérdeztem egyenesen rá. Annyira nem lepett volna meg, a hokisak már régen se bírtak, most meg még annyira se.
- Valahogy úgy – ment oda Destin ahhoz a szekrényhez, ahol a sportcuccait tartotta.
- Egy csapat dühös hokis miatt maradjak a fenekemen? Felejtsd el – reagáltam le. Tükréhez léptem, és bontogatni kezdtem a hajam. - Engem nem fog sakkban tartani egy pár tahó.
- Én se ezt mondtam.
- Nem, te arra céloztál, hogy megvernének.
- Csak maradj húsz méternél távolabb, ha te nem jössz oda, ők se fognak – tanácsolta előhúzva egy edzőmezt.
- Inkább magadra vigyázz, legalább rám nem az egész csapat fog jönni.
Ezen még inkább mosolygott. Sose vette komolyan az ilyen éjjeli megmérettetéseket, amikor tavaly az egyiken kiment a térde, arra is azt mondta, hogy a sötét tehet róla, nem az extra agresszív ellenfél.
- Legalább szimulálhatjuk a rossz bírói döntéseket – nézte most is a dolog jó oldalát. Csatlakoztam.
- Csinálj belőlük pizzafeltétet!
- Jó húsos pizza lesz.
- Az a jó, Bella úgyis…
Látszott, hogy még nem csengett le minden ügy, mert nem szólt, amikor nem fejeztem be a mondatot.
Miután elővett mindent, amire szüksége volt – semmi zsebkendő vagy más praktikus apróság, csak a sportcuccok, a mobil és a pénztárca -, jelenése volt az anyjánál, ezért a sötétedés beálltáig végignézhettem még hét videót. A végére annyira untam magam, hogy határozottan örültem, amiért mehettem valahová. Kinyomtam a nővérem legújabb hívását, felöltöttem a kinti ruhámat, és a társaságot mellőzve indultam neki.
Csak remélni tudtam, hogy Bella a húga születésnapja kedvéért kihagyja a mait, mert akármennyire bírta az ilyen estéket, a hajamnál fogva ráncigált volna el, ha megtudja, hova készülök.
A legtöbb illegális meccsen az emberek többsége úgy be van állva, hogy elfeledkeznek arról, miért is jöttek, és simán felsétálnak a pályára, egyébként is akkora a torlódás, hogy a meccs amolyan háttértényező a sok minden más mellett. Most se lehetett egyből látni, hol a meccs, és hol vannak a szurkolók, leginkább, mert utóbbiak nemigen voltak. Amikor a játékosok valahol megjelentek, javában éltették őket, ingyen piát adtak nekik, a csajok tapadtak rájuk, de egyébként a fenét se érdekelt, hogyan verik össze egymást játék közben, azon ráértek másnap csámcsogni.
Idén az első ilyen rendezvényt egy tavon tartották, ami egyszerre volt a pálya és körülötte a tánctér. A visszafogottak a partról nézték a havas jeget karistoló becsípetteket, akik közül pólóban virítottak, úgyhogy a sok eséstől másnapra úgy tűnt, mintha ők estek volna az ellenfélnek, nem a hokisok.
Az első körben odamentem a tó kintebbi részén álló bárhoz. A korival felszerelt pultos fiú megkérdezte, jégpohárba vagy normálba kérem az italomat. Alig válaszoltam neki, Milót vettem észre magam mellett.
- Hé, te itt! – csodálkozott rám, és vállamnál fogva átölelt. – Nagyon fognak szeretni, ha meglátnak.
- Főleg ha így, veled együtt – mosolyogtam fel rá.
- Á, engem már kipipáltak.
Elvettem a pultos sráctól koktélomat, csak aztán reagáltam arrébb lépve Milóval a bártól. Észrevettem Vinnie-t, ezért még arrébb húzódtam. Már megint rajta volt az újévkor kapott Az év alkoholistája szalag. Ahogy röhögve elment fluorszekáló rúzst viselő barátnőjével, azzal a ribanccal, nem vett észre. Visszafordultam Milóhoz.
- Miről beszélsz?
- Igaz, ettől nem vagyok száz százalékig védve, de azért…
- Milo, megvertek?
Kérdésem utolsó csepp volt a pohárban, Milo lelépni készült. Ezt megszívta, mert eszemben sem volt engedni, ahogy törte az utat a tömegben, úgy mentem utána.
- Nem értem, nem látok az arcodon semmit – követtem állhatatosan.
Azon gondolkoztam, ha belerúgnék deréktájon, talán rájönnék, mely terület lehet érintett. Ezt mégse szerettem volna, mégis egy nagyobb tömeg közepén álltunk, jobb szerettem volna elkerülni a figyelmet. Jobb híján aprókat bokszoltam bele hátulról. Nem díjazta, mégis inkább kiáltozott mérgében, mint fájdalmában. Értettem az ő fejével, hogy az lett volna a legjobb, ha fel se merül a téma, ha meg már felmerült, lerázhatott volna, az én fejemben viszont az volt, ha tényleg bántották, akkor Destin csapattársai ide vagy oda, kapnak.
- Fejezd már be! – szólt hátra Milo, majd kihasználva, hogy válaszolni akarok, elsprintelt.
Utána vetettem magam. Előlem akart elfutni? Azonnal beértem, és most a vállát kezdtem ütögetni, hátha ott fáj neki. Mikor újra el akart menekülni, kabátjánál fogva visszarántottam, majd hirtelen megvilágosodva ingjéért nyúltam, és azt is felrántottam. Lejjebb hajolva alánéztem, hátha látok valamit hátának bőrén. A tó kivilágítása nem sokat segített, az meg pláne nem, hogy oldalra nézve a fél hokicsapat nézett vissza rám. Jake is velük volt. Mindannyian döbbenten bámultak minket.
- Mi a helyzet, fiúk? – üdvözöltem őket felemelkedve, majd újfent visszatartottam Milót.
Erre gyorsan kiestek a kábulatból. Theo Milo kabátját szorító kezemre nézett, Jaxon ellenségesen méregetett, a kettejük között álló Jake körülpillantott, azt hiszem, Bellát kereste, Justin és Connor meg rajtam röhögtek.
- Italt valaki? – tartottam oda nekik poharamat, amiből a futkosás és hajlongás közben a fele koktél kilötyögött. – Nem? Hát persze, holnap edzés, nem ihattok. Ó, ott van Phil, ha most megbocsátotok!
Rángatni kezdtem Milót abba az irányba, ahol Philt láttam. A sötétben alig láttam az arcát, de tettem rá, mit gondol vagy mennyire megalázó neki, hogy a testét nézegetem, tudnom kellett, hogy tényleg megverték-e. Jó negyven méterrel arrébb szembefordítottam magammal. Megelőzött.
- Nem a te felelősséged, érted?
- Miért, talán a kis mókus miatt vertek meg? – tettem karba kezem.
- Kis mókus? – értetlenkedett. Legyintettem.
- Csak egy random példa. Komolyan azt akarod velem elhitetni, hogy nem kellene vele semmit se kezdenem?
- Jobban tennéd – kaptam a választ.
Csak nem Milótól, hanem Phillistől. Ahogy én, ő sem vette át a sulis ruháját, csupán haját zselézte oldalra. Kifejezetten jól állt neki, nem úgy, mint az arckifejezés, amit nekem szánt.
Milo legalább annyira utálkozva meredt Philre, amennyire ő rám. Phil most hozzá fordult.
- Te meg jobban tennéd, ha nem mutatkoznál kurvákkal.
- A többes szám rád vonatkozik? – ugatott vissza rá Milo.
Úgy tűnt, több dolog miatt is forr a levegő. Nem mondanám, hogy mindet vágtam.
- Hogy érted ezt? – néztem Philre.
- Hogy kurva vagy? – kérdezte kedvesen, miközben szeme sarkából még mindig az őt rühellő Milót nézte.
- Az arra vonatkozik, hogy neki nem kellene foglalkoznia velem – ráztam meg fejem. – De előbb azt mondtad, nekem se vele.
- Ha azt akarod, hogy Destin megint nekiessen, csak tessék – acsarkodott a lány.
Végzett velünk, arrébb akart menni. Ugyanúgy visszarángattam kabátjánál fogva, mint Milót, csak kevésbé szelíden. Most már kettőjüket fogtam.
- Destin megvert? – vontam kérdőre a tőlem balra állót.
- Ja – vágta ki ő a választ.
- Jó. Phil, miért utálsz? Korábban sose zavart, hogy kurvás vagyok.
- Korábban a háta mögött játszottál Destinnel – válaszolta meg kérdésemet egy szekundummal később.
- Ha megígérem, hogy ezután is úgy fogok?
- Ó, menj a fenébe – rántott nagyot kabátján. Erősen fogtam.
- Oké, látom, nem vagy humorodnál. Gyerünk, meghívlak valamire – hurcoltam magammal cseppet se gyengéden.
- Én el vagyok engedve? – kérdezte Milo örülve a szabadságnak.
Rábólintottam.
- Szuper – dörzsölte össze a kezét, és a főút felé vette az utat.
Phil kemény ellenfél volt mind a pályán – sokat játszottunk együtt -, mind az életben, ráadásul őrült féltékenykedő. Emlékszem, azt se szerette, mikor elmondtam valakinek, hogy majdnem azóta ismerem Destint, mint ő. Ezt korábban annak tudtam be, hogy a volt barátnő nyilván nem pacsizik össze a régivel, de az idők folyamán rájöttem, hogy kábé annyira zavarom, mint Jake vagy Jaxon, vagyis mint akármilyen harmadik fél.
Egy páran megbámultak, míg odaértünk az egyik padig, de nem zavart, így a nagy barátkozásra hivatkozva elvehettem az egyik srác még meg nem kezdett koktélját, és Phil kezébe nyomhattam. Igaz, hogy ő rám öntötte, de legalább addig is lefoglalta magát, így lenyomhattam a padra.
- Ide figyelj, én se szeretlek, sőt, kezdelek kegyetlenül utálni – kezdtem bele a magyarázatba.
- Engem biztos nem überelsz.
- Édes tőled, mint ahogy az is, hogy kitálaltál a világnak a Destintől rólam hallottakról, holott te magad is átélhetted, milyen vele, de mindegy, lépjünk tovább…
- Én nem feküdtem le vele – szúrta közbe. Automatikusan figyelmen kívül hagytam volna, ha forog agyam gyorsan a fagyos idő miatt.
- Te voltál előttem a barátnője. – Pléhpofát vágott. – Miért nem feküdtél le vele?
- Ez aztán már nagyon rád tartozik!
- Na, jó, ha nem feküdtél le vele, hát nem. Én viszont újra le akarok.
- És ezzel én mit csináljak? – csapott az ölébe tehetetlen mozdulattal.
- Gondoltam jó, ha tudod.
- Hogy jól felidegesítsem magam azon, hogy teljesen mindegy, mit mondanék neki ezzel kapcsolatban, nem érdekelné, mert csak te vagy számára a fontos? Micsoda egy dög vagy!
Ebben az esetben épphogy nem akartam dög lenni vele, de ezt próbálhattam volna belésulykolni, sehogy se ment volna. Nem is akartam a Destinnel való barátságának a megmentője lenni, csak és kizárólag annyit akartam, hogy ne ugorjon a torkomnak minden alkalommal, amikor találkozunk. Úgy tűnt, hogy ennyi se valósul meg, felpattant mellőlem és tömény undorral nézett rám.
- Azt hiszed, nem látok át az apuci megerőszakolt maszlagon? – vágta oda szenvtelenül. – Csak nehogy felsülj vele, te hazug!
Amikor felállt, és el akart menni, hagytam volna. Igazán. De amikor azt mondta, amit, utána ugrottam, és olyan erősen szorítottam meg a karját, hogy azt már én is soknak éreztem, mégse engedtem el. A harag a közelembe se fért, az lüktetett minden porcikámban, amit Phil mondott. Hogy hazug vagyok. Vagyis szerinte az apám sose tette azt, amivel vádolták.
Erősen ellökött, de arra nem számított, hogy egyenesen rávetem magam. Mindketten elestünk. A pad előtti földről a jégre buckáztunk, majd csúsztunk vagy három méternyit. Az ott táncikálók sebesen siklottak el előlünk. Olyan gyorsan ütöttük-vágtuk egymást, hogy alig tudták a szemlélődők, egyáltalán kik vagyunk. Abban a pillanatban az se érdekelt, mennyire tángálom el Philt, annyit akartam, hogy ne mozogjon többet, hanem mondja el, mire utalt a hazuggal. Olyannyira pezsgett agyam, amennyire hosszú ideje nem, a sötét elszántság miatt egyre gyakrabban keveredtem felülre.
Észre sem vettem, Phil mennyire kétségbeesetten nézett. Tettlegességig nyolc év alatt még sose fajult köztünk a dolog, azt gondolhatta, becsavarodtam. Más is így lehetett vele, mert amikor végre a földre nyomtam, és követeltem tőle, mondja meg, mit tud az apámról és rólam, megpróbáltak leszedni róla. Nem hagytam magam.
- Sose láttad, hogy máshogy érne hozzám, ugye? Pedig sokat láttál minket! Az edzőtáborból is együtt jöttünk haza! – kiabáltam, miközben a jégnek szorítottam a karjait. A hajam előrelógott, ezért alig láttam valamit belőle. Nem számított. Egyedül magyarázatot akartam.
Megint rángatni kezdtek, de még erősebben kapaszkodtam belé.
- Mondd már! – vertem karját egyre elkeseredettebben.
- Mit? – vijjogta vissza. Térdem égni kezdett ott, ahol belevertem kétszer is a jégbe, de nem érdekelt, csak azért is ránehézkedtem, hogy megtartsam Philt.
- Hogy mit láttál! – kiabáltam a nyaka melletti kásás jeget bámulva, egyre erőszakosabban. - Az apám sose bántott, ugye? Nem bántott!
Már annyira fel voltam spannolva, hogy válaszát se nagyon vártam, egyre azt ismételgettem, hogy sose bántott. Elvesztettem a kontrollt testem felett, kezem mellécsúszott Phil karján, így amikor elemeltek a földtől, nem volt mit magammal rángatnom.
Amikor felült, és megláttam az arcát, lefagytam. Rá volt írva, hogy gőze sincs, miről beszélek, és hogy csak azért mondta azt, amit mert úgy gondolta, hazudok Destinnek. Döbbenten nézett rám felhúzott térdekkel, hátrakönyökölve a jégen. Hitetlenkedve ziháltam fel, alig engedtem ki a levegőt, már kaptam is vissza, nem akartam elhinni, hogy akiről azt hittem, tud valamit, teljesen hasznavehetetlen ügyem szempontjából.
- Destin, Destin! – kezdett kiabálni Phil.
Remegtem, mire a magas lány meg a babaarcú fiú, aki lefogott, elengedett. Nagy szemekkel néztem le Philre. Már tudtam, hogy nem tud semmit, mégse tudtam leállni, ez visszhangzott a fejemben. Körülnéztem, de nagyon jól tudtam, hogy senki nem tud semmit.
Furcsán rezgett a világ, tomboltak a part menti színezett dobozokba tett lámpák fényei. Észre se vettem, mikor kezdtem el sírni, csak azt éreztem, hogy egyre hidegebbé válik arcom.
Hirtelen Destin tolakodott elém. Phil még mindig az ő nevét mondta.
- Gyere.
Ennyit mondott, nem tett hozzá semmit, aztán elkezdett kifelé húzni. A körénk verődött tömegből csak egy-egy cipzárt, retikült vagy koktélospoharat láttam. Mintha egy embererdőn kellett volna átjutnunk, olyan sokáig tartott a dolog, de aztán ott voltunk Destin kocsijánál. Egy zsepit nem adott, és hozzám se szólt, csak beült a volán mögé.
Mellé ültem, és igyekeztem úgy tenni a lábamat, hogy ne fájjon. Szerettem, amikor indulás után lekapcsolódtak a lámpák, és magunkra maradtunk a sötéttel. Amint kiértünk az ismerős autók közül, már lélegezni is tudtam.
Arra számítottam, hozzá megyünk. Egész pontosan ebbe a hitbe ringattam magam, nekidöntöttem fejem a támlának, és behunyt szemmel vártam, hogy a sima úton odaszáguldjunk. Mikor nagyot zökkent velünk a kocsi, nyitottam ki szemem.
- Nem, nem, nem, nem, nem – kaptam rövid úton idegrohamot, a végére már sikoltoztam, és téptem volna ki a biztonsági övet.
Még most se nyugtatott, csak jobb kezével egy helyben tartott. Gyorsított. Kapkodnom kellett fejem, hogy biztosra menjek, oda tartunk-e, ahova gondolom, de egy percen belül bizonyossá vált, Destin az apámhoz akart vinni.
Az utcájukban járva már sikítani se tudtam, nyitva számat kapkodtam a levegőt. A kapu kérdés nélkül beengedte Destin autóját, így egyenesen a mélygarázsba mehettünk vele.
Az apámnak át kellett volna gondolnia, hogy megerőszakolásom pletykájára nem kellene-e kizárnia a házából Destint. Most már nem volt visszaút.
Ki se kellett szednie engem a kocsiból, ugrottam ki, amikor ő. Gyorsabb volt nálam, a kocsi ajtaját be se csapva rohant felfelé. Három méterrel előttem járt, bármennyire is igyekeztem, így a bejárati ajtóhoz is előbb ért.
Alysshát a jelzőrendszer már figyelmeztette, hogy kocsi érkezett haza, arra viszont semmi nem készítette fel, Destin hogyan löki félre, és ront be, na meg, hogy én hogyan festek. Automatikusan Destin után mentem, aki már két boros pohár mellett ülő, ölében könyvet tartó apám felett állt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
