A taxiban ültem. Az eső és az idegesség megtette a hatását, az engem kiverő víz összemosódott a hajamból csöpögő esővízzel. A taxisofőr egyből észrevette, hogy nincs kedvem segítségére lenni a keresztrejtvény körül, mondjuk ki ne vette volna észre magát, mikor a másik ádázul bámul ki a sötétbe, és egy szót se szól? Még azt se, merre akar menni legközelebb. A taxis rám hagyta, tovább keresztrejtvényezett, miközben ott maradtunk apám háza előtt.

Alyssha szavai nem jelentettek különösebben semmit, mégis elindították bennem azt a lavinát, amit igyekeztem elkerülni. A mi van ha-játék veszélyessé vált, ráadásul azt se felejthettem ki a képből, amit ügyvédem találkozóink alatt fejembe sulykolt: a találnak bizonyítékot az előzményre, a vádat is alaposan meg fogják vizsgálni. Ebben az esetben azt, az apám hozzám nyúlt-e.

Irtóztam a gondolatától is, hogy idegenek ezen fognak csámcsogni. Az egész suli erről beszél majd, és hiába mondom, hogy nem, sohasem, mindig lesz valaki, aki azt mondja, még mindig védi az apját. Felesleges az engem ismerőknek azt hajtogatnia, hogy az életben nem hagynám leveretlenül, ha ilyet tett volna velem, csóválnák a fejüket az okosak azzal, hogy jaj, de nem ismeritek ti ezt a lányt.

Ki tudná bizonyítani, hogy az apám nekem csak az apám, és még nem is olyan rossz, mint amilyen lehetne? Akarnék-e vele találkozni, miután így besunnyogott agyamba a gondolat, hogy talán régen szörnyen viselkedett? A hangját se akarom hallani.

- Menjünk innen – mondtam a taxisnak vacogó hangon.

Mivel most se mondtam konkrét címet, biccentéssel indította el a kocsit, és a város szíve felé hajtott. Az ablaknak döntöttem fejem, és egyre inkább belehajszoltam magam a zavaros gondolatokba. Mert ki lehetne az, aki segíthetne, hogy elfelejtsem az egészet? Bellát akkor fogadtam bizalmamba, amikor eljöttem otthonról, ha ő mondaná, egy frászt történt ilyesmi, visszavernék. Maddy nem véletlenül ajánlotta fel a menekülési útvonalat, nyilvánvalóvá tette, a perrel kapcsolatban nem lépne vissza.

A kocsikázás egyre hosszabbra húzódott. Már  kétszer elmentünk a kórház előtt, mikor sofőröm kezdett kifogyni az ötletekből. Egyre szorítóbbá vált az érzés, milyen ijesztően kevesen ismernek igazán. Elle-éknek gőzük sem volt rólam, az atlétikásokkal való kapcsolatomat jól példázza, hogy Demi és a pisiszünetes sztori az, amit kapcsolatunk csúcspontjának gondolok. Ami Milót illeti, a szó átvitt és valódi értelmében csak tapogatózik, ha rólam beszélünk, és szerintem inkább érdekli furcsaságom, mint én magam.

Egy ember maradt, aki azt állíthatta, hogy apámmal való kapcsolatom nem lépte át a normalitás határát. Destin.

Majdnem egy évig jártam vele, beavattam mindenbe, ami történt, kivéve azt a szennyet, amit véletlenül kihallgattam. Nem érdekelt, hogy utál-e, amiért szakítottam vele, egyáltalán semmi. Megmondtam a taxisnak a címét, és reméltem, hogy otthon találom.

Először, amikor itt jártam, a házuk magas biztonságú börtönre emlékeztetett a maga luxuscelláival. Kettős kerítés vette körül, egyik se volt ronda, de nem is dísznek voltak felhúzva, az egyik három, a másik két méter magasba nyúlt. Nem volt kivilágítva. Destin szobáját ugyanúgy sötétség borította, mint a személyzeti tömböt, úgyszintén a ház többi részét. Biztosan mind mentek partizni.

Kifizettem a taxit, és kiszállva elindultam a portásfülke felé. Vékony alakot vettem ki mellette. Ahogy közelebb értem, felém fordult. A sötétben nem láttam az arcát, de nagyon gyorsan lelépett, miután benyomott a postaládába egy levelet. Újabb szerelmes levél Destinnek. Az élet bizonyos szempontból megy tovább.

Kikerültem a láda mellett parkoló kocsit, és a portásfülkéhez mentem.

- Helló – köszönt vidáman rám Nick.

- Szia. Itthon a család?

- Mrs. Bury és Destin. Mrs. Bury már visszavonult.

Értettem, miért közölte ezt külön, este fél nyolckor Marlise akkor ment aludni, amikor a férje házon kívül éppen botrányt csinál a városban, legalább hajnali egyig-kettőig egyikük se mozdult elő, addig bőven ledumálhattam Destinnel, amit akartam.

- Kösz, Nick – kaptam el a felém dobott kulcsot.

- Bocs, hogy nem tudok veled menni, és kinyitni.

- Ördögi háziak – forgattam meg a szemem. A tizenkét órás portáskodás vége felé nem is csoda, ha szívesebben mozogna, minthogy bent üljön ezen a szűk helyen.

Nick intett, hogy ilyen az élet, én meg keresztülszeltem a gyeptengert. A főbejáraton mentem be, mert egyedül annak a kulcsát ismertem fel a kulcscsomón zörgő rengeteg közül. Kontrollált légzéssel sétáltam végig a folyosón, majd mentem fel a lépcsőn. Első pillantásra hirtelen nem tudtam, hol vagyok, de aztán sikerült belőnöm egy festményt, így elindulhattam Destin szobája felé.

Destin szobájának ajtaja nyitva állt. Nick nem említett látogatókat, ezért minden további nélkül szélesre tártam, és beléptem. Destin hangyányit döbbenten nézett fel a könyvéből.

Az ajtóban maradtam.

- Tanulsz? – kérdeztem halkan. Nagy hír lett volna.

- Szia – köszönt válasz nélkül hagyva, és pár másodperc után visszafordult a könyvhöz.

Az Alysshánál tapasztalt után Destin szobája barátságtalannak tűnt. Egy kis lámpa égett, és ő úgy húzódott fényéhez, mintha a szoba többi része árok lenne, amibe lépve elveszik.

- Megmondanád az embereknek, hogy nem erőszakolt meg az apám? – szaladt ki a számon kérdés.

Csak ki kellett mondanom, és az egész százszor valóságosabbnak tűnt, mint a taxiban. Az a buta gondolat ötlött fel bennem, nem mindegy-e ez az egész, nem érezném magam sokkal rosszabbul, ha megerőszakolt volna.

A kevés fény és árnyék határán villózni kezdett a levegő. Remegett a levegő, ahogy odamentem az ágyhoz. Destint nem láttam, de éreztem, ahogy hozzásimítja a kezét fejemhez, és mellém teszi az ágyra karját, ne dőljek el. Nem kellett volna, amint leültem, egyenesen tartottam magam, nem szédültem, és a levegő rezgése is megszűnt. Csak a gondolataim gyorsultak fel.

Destin mellém ült, és úgy karolt, hogy testeink ne érjenek össze. Én voltam a növény, ő a karó, amivel kitámasztottak. Nem kúszónövény, hogy felfussak rá, megelégedtem a leheletnyi támasztékkal. Olyan biztonságot nyújtott, hogy az egyik pillanatban még körökben láttam a lámpa fényét, a másikban elaludtam.

Tudtam, hogy ő nem aludt el, mégis, amikor fél óra-egy óra múlva felébredtem, még mindig ott ült mellettem. Már nem fogott olyan szorosan, épphogy mellém tette karját, a másikkal a lábán dobolt. Szerettem volna, ha megkérdezi, honnan vettem ezt az egészet, de amint látta, hogy felébredtem, nem szólt, csak elvette mellőlem a karját. Úgy látszott, nekem kell kezdenem.

- A családom kitalálta, hogy pereskedni fog – mondtam neki fáradtam. Alig párszor mondtam ki ezt a mondatot, mégis úgy éreztem, mintha sokadjára ismételgetném.

- Az apádról volt szó – kezdte lassan.

- Igen. Azt mondják, bántott – válaszoltam az alvástól rekedt hangon, és egyik kezemmel megragadtam a könyököm, így védve magam. A gyenge fényben elesettnek éreztem magam. – Nem, hogy megvert. Rosszabbat.

Hirtelen eszembe jutott, miért jöttem. Még mindig szorítva könyökömet fordultam Destin felé.

- Mondhatok bármit, nem fognak hinni nekem. Mindig is sokat hazudtam, egyébként meg csak egy gyerek vagyok, nem foglalkoznának velem. De te nagykorú vagy, és sokáig voltál velem. Talán meg tudnád őket győzni, hogy nem történt semmi.

Hevesen kezdtem, de a végére suttogássá halkult hangom. Destin szemében a kimerültségen kívül mást nem láttam.

- Nem – siklott ki számon a tiltakozás. – Nem. Nem érted, hogy nem? – emelkedtem fel ölelésében. Eddig észre se vettem, hogy karját megint körém tette.

Biztos voltam benne, hogy mondani akar valami olyasmit, hogy neki elmondhatom vagy nem kell szégyellnem, de csendben maradt, és csak nézett. Úgy, mint aki most értette meg, mi bajom lehetett korábban.

Forróságot éreztem. Nem lehet, hogy a szex miatti megcsömörlöttségemet ennek a számlájára meri írni! Ellöktem magamtól, és egy lendülettel nekimentem az ágya lábánál lévő alacsony szekrénynek.

Gyűlöltem érte, hogy inkább hitt az eszének, mint nekem, egyúttal magamat azért, mert előbb akartam neki bizonyítani, mint a retkes bíróságnak, de képtelen voltam elviselni, hogy még azokat a hibáimat és hiányosságaimat is apám számlájára írja, amiket az élet leckéi alakítottak, és amiket nagy fájdalmakkal, de próbáltam legyűrni. A fejlődésemet!

Azt hitte, pont ilyennek kell lennie annak, akivel egy szörnyeteg elbánt.

Már értettem, minek lát. Eszembe jutottak a szemei, ahogy felém hajolt Georgine vendégszobájában. Nem tudtam maradni.

Destin nem tartóztatott, engedte, hogy elmenjek. Jól tette, különben odavertem volna neki, amilyen keményen csak tudok. Haragom minden mást felemésztett, tettem rá, ki mit csinált vagy mit gondolt. El akartam rohanni.

Taxizás helyett a metrót választottam. Fél órába beletelt, mire közeli megállóba értem, onnan kevesebbe elgyalogolni Belláékhoz. Az előtérben levertem csizmájáról a sáros hólét, kibújtam belőle és a kabátból, a többi cuccot is lehámoztam magamról, aztán arra jutottam, alvás előtt iszok egy bögre teát. Mary régen büdös teát adott, mikor nem ment az alvás. Azt szagolva arra jutottam, minden jobb, mint ezt a förmedvényt inni, attól kezdve pisilni jártam ki alvás helyett. Mary. Vajon őt is beidézik? Ki mindenki áll ki mellettem, hogy bizonyíthassák, mit művelt az apám?

A konyhában világos volt. Automatikusan a kijelzős óra felé néztem. Háromnegyed hármat mutatott.

- Kérsz? – jött Bella hangja a hűtő mögül. A mikró körül tevékenykedett.

- Attól függ, mit – léptem be.

- Levest.

- Hajnali háromkor?

Rám nézett, és megvonta a vállát. Tükröztem mozdulatát, igaza volt, nem mindegy?

- Berendezkedtél – néztem körül leülve a pult melletti egyik bárszékre.

Bella kikészített egy pár leveses edényt meg néhány maréknyi friss zöldséget.

- Gondoltam nem árt, ha készítjük a gyomrunkat a menzára. Elérted anyukádat? – tette fel a kérdést jelezve, most már azért szívesen tudná, mit csináltam az utóbbi jó néhány órában.

Úgy zuttyantottam rá az egész történetet, hogy kétszer kezdte el enni a levesét, és kétszer hagyta abba. Hol értetlen, hol komor arcot vágott, máskor a fejét csóválta. A Destin-részt kihagytam.

- Köcsög egy helyzet – mondta végül.

Egymással szemben könyököltünk, előttünk a kihűlt leves.

- Anyám kitálalt, aztán várta, hogy nyeljem. Amúgy bírom, hogy senki el nem titkolta volna el előlem ezt az egészet, hogy védjék a lelki világomat vagy nem tudom. Nem is értem. Pár hónappal ezelőttig minden annyira rendben volt. Nem imádtam őket, de felfogtam, hogy ők a szüleim, akikre hallgatnom kell. Jó lányuk voltam, ha el is kellett ehhez nyomnom egy sor ösztönös kirohanást. Kínosan ügyeltem arra, nehogy rázós helyzetbe hozzam őket, eljártam a zongoraórákra, mutogattam magam fodros ruhákban, csak hogy a kedvükben járjak. Megtanultam arabul, mert apa ravasz nyelvnek tartja. Mondd, ki vetemedne ilyenre magától? Most meg mi van, na mi? Mégis honnan az istenből tudjam, mi az isten igaz az egészből?

- Bocsi – fordult ki Bella egy pillanatra a nappaliban lévő, konyhából is látható feszületre, majd vissza rám. – Érthetően feldúlt.

- Ja, bocsi – intettem én is a feszület irányába, és az államat a pultra tettem.

Észre sem vettem, mikor jött el a reggel.

- Jó reggelt! – jött tőlem pár méterre egy hang, ahogy közeledett, úgy nyújtotta a végét. A második se késett, az előző visszhangja.

Mielőtt Bella húgai kikiabálhattak volna engem a konyhapultról, jött a susmus, de már mindegy volt, felébredtem. Nagyot nyújtózva néztem körül. Bella és az anyukája minipizzát sütöttek, a lányok akörül sündörögtek.

- Nektek is jó reggelt – könyököltem fel a pultra.

- Szia, Romy! – hangzott fel újabb kánon nem lévén tekintettel ébredés utáni érzékenységemre.

- Kelj már fel! – legyintett felém Bella a tortalapáttal, amivel eddig a pizzatésztát bökdöste.

- Szeretek nálatok lenni – ültem fel rendesen, felálltam, és odacsoszogtam a hűtőhöz.

- Valaki bal lábbal kelt - vigyorgott a középső húga.

- Valaki ma se kap pizzát – vágott vissza Bella.

- Már ilyen elvonásod is van? – lestem barátnőmre. – Vagy csak…

- Vagy csak.

Tudhattam volna. Pizzaevéssel próbálja közelebb érezni magát Destinhez. Egyre jobb.

A borsós-szalámis, szélén fűrészesen recés és kemény pizzakorongom elpusztítása után a mobilomon tíz nem fogadott hívással, a suli előtt pedig kutató tekintetekkel találtam magam szemben. Még a szezon kezdetét jelző macskamedve kabalánk is furán kicsavart nyakkal nézett felém.

- Valaki máris köpött? – csodálkoztam.

Azt reméltem, ez a hétfő csendes lesz. Összeveszek Elle-ékkel a röplabda miatt, a töri tanár kivág az ajtón, amiért elfelejtettem elkészíteni azt a pótdolgozatot, amit újév óta kéreget tőlem, kapok pár kedves megjegyzést, mint mindig, és ennyi.

- Miután tegnap kétszer végigtaxiztad a várost? Ki tudna róla? – tette karba a kezét Bella.

Alighogy befejezte, Georgine lépett hozzánk hátán díszcsatokkal telepakolt táskájával, haját csinos fonatba kötve.

- Komolyan családon belüli per indul nálatok?

- Még forgasd kontaktméregbe! – szólt rá Bella.

Őszintén, nem érdekelt Georgine. A Destinnek való szakítás után szerzett még vagányabb csaj hírnevem gyorsan megkopott a családon belüli csúnya per kipattanásával, az egyébként láncban rajtam csüngeni vágyó festett szőkék és vörösek ügyelve arra, hogy közben testük vonalát követő kabátjuk utolsó ránca is a helyén legyen, úgy kerülgettek, mintha hajszálrepedésen állnék egy jégtábla közepén, a fiúk meg nevettek, és folyton hátranéztek rám, csajuk hiába sürgette őket, hogy biztos távolból bámuljanak tovább.

Ez ráadásul a hegyvonulat legelső lankája volt, a ritka levegő be se ütött. Bella gondolatai pörögni kezdtek. A kedvenc stratégiája, a banánra mustár jutott eszébe, vagyis az, amikor egy dédelgetnivaló pletykáról úgy terelődik el a figyelem, hogy brutális cucc kerül a köztudatba.

- Ötlet a kezdődő pletykák elnyomására? – tette fel a kérdést.

Georgine reagált.

- Kezdjek járni egy sráccal?

Már majdnem otthagytam, mikor egy szokásosnál makacsabb srác kirántotta a kezét barátnője kezéből, úgy fordult felém.

- Úgy hallom, a családodban keményen szeretik.

Erre még nekem is el kellett nyomnom egy nagyszerűt, ráadásul ha Georgine nem is értette, ez meg mi, Bella öntudatlan szájelhúzásából tudták a jelenlévők, hogy füstöt fogtak.

A jól ismert döcögő hang térített magamhoz, hogy talán nem kellene örök időkig ott állnom, míg a barátnője a fiú vállát ütögette, hogy mégis hogy képzeli, a távolról figyelők pedig közelebb léptek, hátha történik valami. Mivel Destin közeledett, erre láttam némi esélyt.

Akkor járt robajjal, ha nagyon unta magát. Volt, hogy két óra között táskáját minden lépésnél ledobva közlekedett. Ilyenkor rosszabb esetben elküldtem magamtól távol, jobban elfordultam, és mással foglalkoztam. Mindenesetre úgy kihozott sodromból, mint kevés dolog. Mivel eredetileg se tartózkodtam valami meditatív állapotban, felhúzott szemöldökkel néztem szembe vele.

Neki meg ma Jake-hez nem volt türelme, ezért, amikor ő figyelemelterelésként nekidobta a focistáktól elszedett labdát, az ellenkező irányba hajította, utána se nézett.

Hézag támadt a fiúk röhögésében, ahogy mellettem fél méterrel elhúzva Destin bement a főépületbe. A lányok bizonytalanul pillantgattak össze, majd reakció nélkül hagyva az esetet vonultak utána.

*

Mindig is én voltam az a lány, akinek, ha felugrik a neten a „Neked (3) szerelmes üzeneted van” sablonszöveg, kevesli. Az érdeklődés középpontjában lenni olyan volt számomra, mint mikor kavics ment a cipőmbe, de lusta voltam kiszedni, bosszantott, viszont már megszoktam.

Obszcén ajánlatokban sosem szűkölködtem, de ennyi felajánlást még sose kaptam, mint most. Az ide járók egy része olyan szöveggel jött, hogy ő majd úgy hat érzékeny lelkemre, hogy olyat szexelünk, amilyet apokalipszis közben sem, egy másik hagyva a lánctörténeteket részletesen leírta sms-ben, hogy az a bajom, hogy nem az általa szeretett stratégiával játszom, a maradék vagy meleg volt, vagy Milo.

Mi van, ha bekamerázták a házat?

Elolvastam a matek példa felét, majd Bella levelét. Lehet találgatni, melyik maradt meg. Húsz perce folyt a matekóra, ezzel párhuzamosan levelezésünk. Nem hagyott békén azzal, hogy miután mindenki felkapta a sztorimat, a zárolt fórumokat a bennfentesek újranyitották, hátha egyik-másik történetből a maguk kútfejével bármit leszűrhetnek. Az egyik ilyen sztori, ami Destin és az én kapcsolatomat ölelte fel, még Bellának is meredek volt, arról kérdezett. Kezdett paranoidba átmenni. Épp azt akarta bemeséli nekem, mivel Georgine házában estünk legtöbbször Destinnel egymásnak, ott figyeltek ki minket.

Nem sok, lepedő alatt ténykedünk – írtam, majd aláhúztam, hogy meg tudjam különböztetni összemosódó írásainkat. Közben elgondolkoztam, hogy ettől, ha valóban telepítettek a szobába pár kamerát, vígan láttak minket meztelenül. Például mikor kimásztam szex utána játszani.

Kifelejtetted a t-t.

Hopp, megfeledkeztem arról, hogy van, ami mindig érzékenyen érinti.

Igen, mert szokást írtam le.

Hajtogatni kezdtem matekkönyvem oldalának szélét, míg vártam, hogy újabb képtelen dologgal álljon elő.

Olyan meghittnek tűnt.

Mi abban a meghitt, hogy nem sokáig bámulhattak minket, legalábbis nem közben?

Ez felkeltette kíváncsiságát.

Miért, előtte igen?

Komolyan azt akarod, hogy beavassalak a Destinnel kapcsolatos szexkulisszákba?

Hátrafordultam megnézni az arcát. Miután átvette a levelet osztálya egyik lányától, és elolvasta, egyszerre láttam feszélyezettnek és szomorúnak. Végül visszaírt.

Nem. Viszont kábé hányszor szexeltetek ott? Csak hogy tudjuk, ha volt kamera, hányszor láthattak.

Már Destinnel?

Két sornyi felkiáltójellel kaptam vissza a levelet. Az élet parányi örömei.

Különösebben nem tartom számon, de háromszor-négyszer biztos.

Bella megmakacsolta magát, nem akart továbblépni, míg meg nem beszéltük a ’Hányszor is csaltam meg Destint?’ problémát

Voltál mással is Georgine-nál?

Nem. De az emeleti folyosón csókolóztam Jake-kel.

Na tessék, ha az is be van kamerázva, róla is tud.

Róla már bárki.

De régen máshogy volt. Gondolj bele, micsoda zsarolási rendszert építhetett volna ki, és akkor mi lett volna veled? Jaj, ugye tényleg nem mentél bele semmibe, és nem azért hallgatsz róla, mert belenéztem?!

Ezt sürgősen verd ki a fejedből!

Jó, felfogtam, de akkor is, olyan kártyák lehetnek a kezében, hogy csak na. Ki tudja, mit forgat a fejében.

Úgy éreztem, jobb, ha tisztázzuk az alapot.

Csak, hogy emlékeztesselek, nem tudjuk biztosra, hogy ő volt, sőt. Mostanában ritka rendesen viselkedik, sokkal valószínűbb, hogy Elle-ék őt is messze akarják tudni tőlünk.

Szembesítenünk kéne Georgine-t.

Bella, tudsz te olvasni?

Védd csak, de én akkor se bízok benne.

Pihentessük a témát, amúgy is van más. Például Destin délutáni viselkedése. Vagy szerinted nincs mit megbeszélni azon, hogy lelökte a lábáról Milót?

Visszaadja neki azt, amit miattad és a meccs miatt nem adhatott vissza korábban.

Rendben, és a Jake-eshez mit szólsz? Tutira bejössz Jake-nek, biztos emiatt mérges.

A francokat. Jake megcsókolt téged, és ezt megtudta, azért haragszik rá.

Hogy lehetsz ilyen értetlen?

Te hogy lehetsz ilyen értetlen?

Nem írtam neki vissza, erre nemigen lehetett mit. Amíg ennyire tartja magát a fejében a gondolat, hogy Destin számára csak és kizárólag én létezem, nem fog előrelépni.

Képtelen volt megmaradni magának, leírta nekem teóriája alapját.

Szóval kezdődött a Milo üggyel, folytatódott Jake-kel és velem. Legelőször engem akart lerázni, mert én vagyok a legközelebb hozzád, így nagyban akadályozom kettőtök kapcsolatát. Ezért támogatta Jake-et. Valljuk be, Jake soha nem kockáztatta volna Destin barátságát, főleg nem azután, hogy kezdett veled. Viszont Destin érthetően mérges lett, amikor úgy látta, Jake-et hiába küldte rám ahelyett, hogy elverte volna. Mindez kényelmetlenül hatott rá, természetes, hogy robbanás közeli állapotban vegetál szegény.

Hagytam, nem kezdtem elmagyarázni neki, hogy Destin minden, csak nem szegény. Még mindig nem bírtam neki megbocsátani a vasárnap éjjelt.

Kicsengő után Bellának szerencsére esélye se volt megkeresni Georgine-t, egyenesen mehetett edzésre. Gondoltam rá, hogy kihagyom a röpisek edzését, de kezdett érdekelni, mennyit fejlődtek, még mindig le bírnám-e verni őket.

A korábbi alkalommal egyfolytában vízért rohangáltam, és igyekeztem elfordulva állni, nehogy bármit is kérjenek tőlem, most nagy kupacba hordtam törölközőiket, lehetett válogatni, és kikészítettem tíz liter vizet, fele szénsavas, fele mentes, volt nálam továbbá mentolos cukorka, ugyanilyen rágó, hajgumi, hullámcsat, whisky – ez még a hétvégi titkos szekrényes buliból maradt ott, gondoltam, sebre vagy ájulásra jó lesz. Nekidőlve a második szint korlátjának néztem le rájuk.

A röpicsapat tagjai legkevésbé ájuldoztak, annál nagyobb viszályoknak lehettem szemtanúi, úgy látszott, nem kellek én ahhoz, hogy ordítástól legyen hangos a pálya. Többnyire Elle és az idősebbek veszekedtek a fiatalabbakkal. Amennyire láttam, sehogy se akarták átadni a stafétát, pedig itt lett volna az ideje, az egyik kilencedikes meg is jegyezte, hogy Elle már csak amolyan tiszteletbeli csapatkapitány, nem teljesítménye és tapasztalata miatt maradt. Ahogy gondoltam.

- De kis ügyesek vagytok – dicsértem a kisebbeket lázításszítás céljából a szünetben.

- Kösz – fogadták higgadtan elismerésemet, mint akik tudnak róla.

- Kezdődik a szezon, mire számítotok?

- Tarolni fogunk – mondta egy lány magabiztosan, tépett frufruja alól kemény pillantást vetve rám. Egyik társnője feltette lábát a korlát második fokára.

- De azt nem garantálhatjuk, hogy senki nem sérül le.

Azt hittem, jobban meg kell őket támogatnom, de világos volt, egy kis tengerszint emelkedés, és bekövetkezik a trónfosztás.

Ezen megnyugodva ültem vissza a törölközők mellé, mikor a segédedző mellett megjelent az edző, és úgy lehordta az újonnan jött lányokat, mint keveseket szoktak. Elle, Emme és társai büszkén feszítettek, hogy ők megmondták, egyedül Phillis álldogált közönyösen, az alkarját masszírozva. Sokoldalú tehetségként annyi tanárt és edzőt bőszített már fel, hogy semmi meg nem kottyant neki, ugyanígy a dicséret se nyomott semmit a latban, unott pattogásba kezdett, gombócba összefogott haja nagyokat ugrott minden mozdulatnál.

Az edzés végén a lányok kimerülten vonszolták magukat az öltözők irányába, még Elle se vette rá a fáradtságot, hogy kérjen tőlem egy meleg szendvicset. Feljogosítottam magam utánuk menni.

- Legközelebb szamócát kaptok – mondtam, miközben végigmentem a fiatalabbak során, és mindenkinek a kezébe nyomtam egy kis adag tápláló salátát. Reméltem, ha megszeretnek, hátha az Elle, mint csapatkapitány és én, mint segéd közötti feszültség is beleszámít majd a leváltásba.

Míg a törölközőket akasztottam fel a fogasokra – ne mondja senki, hogy nem csináltam semmit -, az egyik lány a padról feltornázta magát az esernyőtartóra, majd az ablakba térdelve kiáltott fel.

- Itt van Destin!

- Phil, igyekezz – szólt oda Philnek az egyik barna lány.

Rám se nézett, hangsúlyán semmi nem érződött, magyarán nem azért mondta, mert nekem szánt döfés lett volna. Hanem, mert mindig is így volt, Destin sokszor kijött Phil elé. Nem, mintha tudtam volna róla, de ez mit se befolyásolt a dolgon.

Miután Phil felöltözött, és kiment, Elle-ék pedig újfent behúzódtak a zuhanyzókba, mert az első, megtisztító zuhany után egy második, ápolót akartak venni, a kisebbek dumálni kezdtek.

- Barátok maradtak? – kérdezte egyik a másiktól.

Háttal álltam nekik, így akár rólam is beszélhettek volna. Rólam és Destinről, rólam és Philről. Mégis volt egy olyan megérzésem, hogy ők nem kötik őket úgy hozzám, mint más, így röpis társunkról meg Destinről van szó.

- Azt mondják, megkérte, hogy ne szóljon hozzá.

Phil sose kért volna ilyet Destintől, így kizárásos alapon Destin kérhette ezt tőle. Vagy túllogikáztam, és ismeretlenekről beszélgettek.

Gyalog indultam el haza. A második útkereszteződésben Milóval futottam össze. Ő jött oda hozzám. Nyugodt volt, mint általában, és mint korábban, most se kavart fel. Egyhangúan tettem zsebre a kezem, ahogy felé fordultam.

Félrebiccentette a fejét.

- Hogy vagy ezen a szép keddi napon?

- Hétfő van – javítottam ki futólag.

- Még mindig? Hát ezért volt olyan kedves Mrs. G.

- Hogyhogy?

- Nem íratott röpdogát.

- Francián még ébren voltál? – csodálkoztam.

- Érted, röpdogára készültem – magyarázta, miközben átvezetett az úttesten. Egyébként piros volt.

Nem is igyekezett az apámra terelni a témát, érezhette az áradó elutasítást, eszem ágában se volt szóbahozni, vagy bármely módon lereagálni.

A vele való semmilyen kis csevej és a jeges úton menetelés messze élvezetesebbnek bizonyult, mint hazaérni. Anyám nem várt az előszobában, mint Alyssha, még Mary se jött elém. Mielőtt elindultam volna felkutatni őket a házban, be akartam térni a konyhába, meg akartam nézni, van-e még Mary büdös teájából. Fogalmam sincs, miért, de hiányzott.

Addig-addig keresgéltem, míg apám nem lépett be megkerülve a bárt. Nagyjából olyan megrázkódtatást jelentett itt találnia engem, mint nekem őt. A legnagyobb sokk számomra abban nyilvánult meg, hogy pontosan olyannak láttam, mint bármikor máskor. Rozsomáknak. Eddig is tudtam, hogy csinált rossz dolgokat, galádságokat, mégse érdekelt semmi, az ítélkezésnél sokkal erősebb volt a fájdalom, az, hogy bárki is komolyan azt hiheti róla, tett volna velem bármit is. Düh és meg nem értettség hasogatott, amikor erre gondoltam, most viszont, ahogy előttem állt, és ránézhettem, egész egyszerűen csak sírni akartam.

Csüggedten nézett vissza rám, sok ideje először nem jó hírére gondolt először, hanem arra, mit érezhettem, mikor megtudtam a feljelentés tartalmát. Szégyellte már a gondolatát is annak, amivel vádolták, és ami, mindketten tudtuk, sehol se volt igaz.

Álltunk egymással szemben, és ugyanúgy képtelenek voltunk mit kezdeni a másikkal, mint minden más helyzetben. Úgy alakult, hogy az apám maradt az egyetlen, aki pontosan úgy viselkedett velem, mint mindig.

*

Amint kiszivárgott a vád, pillanatok alatt elhíresült. Az üzleti szféra vizsgálóbizottságai rászálltak az apámra, ha adakoztunk volna bármely szervezetnek, az is azzal jött volna, „milyen ember vagy te?”. Terjedtek az alkalmazottak molesztálásáról szóló pletykák, egy sor pert indítottak hol apám, hol családom ellen. Forrt a hangulat, amiért a konkrét bizonyítékok hiányában nem tartóztatták le azonnal, és már előre tudni lehetett, hogy a bíróságon csak az nem lesz ott aznap a tárgyaláson, aki nem fér be.

Bármit megadtam volna, hogy a bíróság közelébe se kelljen mennem, de mivel, mint kiskorú áldozatot, gondviselőmmel együtt beidéztek, tudtam, hamarosan nekem is szembe kell néznem a tárgyalóteremben ülőkkel. Úgy próbáltam nem erre gondolni, hogy gyakorlatilag senkivel nem beszéltem Mr. Kalibon kívül. Mr. Kalib értesített, Maddy tajtékozott, mikor megtudta, mi áll a periratban, és anyámra támadt, viszont megbeszéltük, mivel a nővérem, természetes lett volna a bíróság szemében, hogy engem véd, és nem siet érvényesíttetni az apám büntetését.

Bellát szerettem volna a nyugodtabb időkkel párosítani, nem a most folyó kócerájjal, ezért minimálisan érintkeztünk, még akkor is, ha álmaimban egyre többet bukkant fel az a jelenet, amiben gonoszul kinevet, és elmondja, Destin az ő null mérföldköve, engem csak azért visel el, hogy a közelébe jusson. Ilyen álmok után azzal a gondolattal ébredtem, hogy ha Destin a null mérföldkő, én a hozzá kötött jojó vagyok, ami össze-vissza pattog, nem ismerve a szabadságot, annyira függtem tőle, hogy kiálljon mellettem, másra egyszerűen nem számíthattam. Mondjuk, mint kiderült, rá se, Mr. Kalib nem említette, hogy a tanúk között lenne akár ezen, akár azon az oldalon.

Bár belevetettem magam az állampolgári ismeretekbe, a tárgyalásig még maradt négy nap. Négy olyan nap, amit nem tudtak nekem igazolni, vissza kellett mennem az iskolába. Ugyan apám felajánlotta, hogy felelősséget vállal otthonmaradásomért, nem akartam, hogy valahogy felhasználják ellene, ezért hétfőn fogtam magam, kinyitottam esernyőmet, és kiléptem a hóesésbe. Alig hagytam pár egymáshoz érő lábnyomot a hóba, Maddy hívott.

- Mindjárt suli, hagyjál már! – szóltam bele türelmetlenül.

- Csak hallgass meg – kérte.

Kinyomtam. Zsebre vágtam a kezem, és mentem tovább.

Az iskolában mindenki nagyon kedves volt. Utáltam. Azt akartam, halkuljanak el a kérdések, ne is nézzenek felém, mindenki hagyjon békén.

Nem tehettem mást, kénytelen voltam keresni magamnak egy szabad termet. A tanári mellett találtam. A terem közepébe álltam, és forogni kezdtem. A látványon kívül megszűnt számomra a világ. Egyik ablak jött a másik után, kiszámíthatóan, megnyugtatóan majd a fal. Megfordultam, mire újra az ablakok jöttek szembe, mire megkönnyebbültem, mindössze fordulnom kellett egyet, és már következtek is az ablakok. Mélyet lélegeztem.

Leültem egy padra, és nem gondoltam semmire. Hirtelen szépen kisütött a nap, annyira izzóan, ahogy egész nap nem. Míg bámultam sugarait, elfelejtettem órára menni.

Mikor később Bella megtalált, egészen nyugodt voltam.

- Minden oké? - nyúlt Bella hajam után, és úgy kezdte simogatni, mint soha senki.

Összeráncolt homlokkal néztem tovább a napsugarakat.

- Nem érdekel Milo.

Mély levegőt vett, de hallgatott. Attól tartok, valahol sejtette. Tovább bámultam az ablakot.

- Szerinted nincs nagy gáz velem?

- Szerintem sokkal nagyobb gáznak kellene, hogy legyen, ismerve a családi legendáriumot.

Nyeltem egyet, és lehajtott fejjel hagytam, hogy a hajammal babráljon. Szerettem a csöndet, hogy nem kényszerített rá, hogy belegondoljak, jóformán semmim sincs. Illetve van egy barátnőm, de folyamatosan attól félek, mikor árul el. A családomat inkább hagyjuk. Az iskolában közepesen teljesítek, a sportban szándékosan rontok. Célom se maradt, ha nem az, hogy túléljem valahogy a tárgyalást.

Bella megérezte, hogy most jó lenne valamit mondania.

- Kitaláltam, hogy veszek egy vízidisznót.

- Jó ötlet. A kislányok csodálkozni fognak, mennyire nő.

Még egy percet ücsörögtem, majd megmozgatva zsibbadt lábamat álltam fel.

- Menjünk haza.

Nem említette, hogy cselgáncsedzése lenne, hazajött velem – hozzájuk. A pulyák meglepően örültek nekem, mikor leültem a kanapéra, mindannyian körülálltak, sorra mutogatták játékaikat, aztán, mikor az egyik elkezdett ugrálni mellettem, a másik kettő se állta meg. Annak ellenére, hogy fájt a fejem, valami halvány jóérzés fogott el.

Szerettem náluk lenni, most még inkább, mégse bírtam egy helyben megmaradni, se a nappaliban nem volt jó, se a konyhában vagy a számomra kiutalt szobában. Végül odaszóltam Bellának, hogy sétálok egyet. Egy nagyot.

- Jó – mondta olyan természetes unalommal, mintha a tesóm lenne, és nem nagyon izgatná magát azon, hova lépek le. Csak, mikor kifelé tartottam, mosolygott oldalvást rám.

Már durván sötétedett. Felsétáltam a székesegyházhoz, végigsétáltam a kordon mentén, és néztem a parkot. Emlékszem, mikor kisebb voltam, azért akartam pap lenni, hogy oda bemehessek, meg talán azért, mert úgy tűnt, a vallás mindent tud, és olyan egyszerű: ha jó vagy máshoz, szereted, ha ő viszontszeret, jó hozzád. Senki nem mondta, hogy egyszer majd valaki azért tesz értem számomra fájdalmas dolgokat, mert valóban szeret.

Mint Destin. Sokáig tartott, mire leesett, de akár engem is védhetett azzal, hogy nem fogadta el látatlanba, hogy apám nem bántott, és inkább ment volna bele az ügy perre vitelébe, minthogy az elsikkadjon, és utólag nekem legyen belőle bajom.

Úgy éreztem, mondanom kell neki valamit azután, hogy az előző alkalommal olyan rendes volt velem, mikor ki is tehetett volna a folyosóra. Ha ezúttal el akart volna küldeni a fenébe, egy köszönöm után készségesen mentem volna.

Miután ezt megbeszéltem magammal, kigondoltam, hogy jutok el hozzá. Nem volt egyszerű. Szinte az összes pénzemet Mr. Kalibba invesztáltam, senki ne mondhassa, más támogat

A taxit tehát elfelejthettem, a tömegközlekedést két megállóig bírtam. Két megállónként jutottam el az egyik főtérre, ahonnan gyalogoltam. Előbb a csizma sarka törte fel bal lábamat, majd az orra a jobbat, és közben olyan hűvösre fordult az idő, hogy kesztyű híján zsebre dugtam volna a kezem, ha a bokrokba, kerítésekbe és környező tereptárgyakba kapaszkodás nélkül nem szánkáztam volna folyton előre. Két órás mászkálásba beletelt, mire ott álltam Destinék háza előtt.

Minden lámpa égett, ezért Nick megkerülésével a nyitva hagyott főkapun mentem be, ahol azonnal fogadott egy hostess. Ünnepség lehetett náluk, több tucat vendég jelent volt, ennek köszönhetően Destin anyja úgy fogadott, mintha mit sem tudott volna a szakításról. Mivel ebből kifolyólag könnyedén feljutottam, én örültem neki a legjobban.

Az anyjától tudtam, Destin csak az imént hagyta ott az ünnepséget. Sejtettem, milyen kép fog fogadni, és valóban, öltönyéből félig kibújva, ujjaiba ragadva beszorult madárként csapkodott karjaival, egyidejűleg fekete cipőjét próbálta lerúgni. Sokszor láttam már, hogy belefáradva a vetkőzésbe egyszerűen leveti magát az ágyra, és elalszik. Most egyre dühösebb lett, már a tükrös szekrény egyik, majd másik lábát rugdosta, mikor meglátott.

Engedte volna le a kezét meglepetésében, majd, amikor nem engedte az öltöny, csak azért is rántott rajta egy nagyot, mire vállból vastag hasadás indult meg. Pár másodperces szemezés után odament a szekrényéhez, hogy levegye az óráját.

- Miért vagy itt?

- Hogy megköszönjem, amiért kedves voltál a múltkor.

Szó nélkül hagyta semmilyen válaszomat. Ez annyira frusztrált, hogy karba tettem a kezem.

- Mi van Jake-kel? – kérdeztem.

Rám nézett. Egy hang a fejemben azt ordibálta, hogy ezt nem kéne, aztán egyszer csak újra mozogni kezdett szám.

- Már nem vagytok jóban?

Destin alig akarta elhinni, hogy ilyenekről kérdezek, de aztán válaszolt.

- Már nem.

- És Phillel? Mi ez a ne beszéljünk duma?

Mélyet lélegzett, láthatólag nem ájult el a faggatózástól. Már úgy voltam vele, több mint ideje lelépni, mikor közelebb jött.

- Hagy kérdezzek meg én is valamit – nézett a szemembe. – Miért nem szakítottál velem négy hónappal ezelőtt?

Lefagyva néztem vissza rá. Várta a választ, aztán, amikor nem adtam, elém lépett.

- Négy hónapja mindent lezártál. Gyakorlatilag elköltöztél a családodtól, otthagytad a barátnőidet, felhagytál az élsporttal, még a kamu diákönkormányzat titkári szerepéből is kiléptél. Velem miért nem szakítottál?

Mikor nem feleltem, meglazította nyakkendőjét, türelmetlenül áthúzta a nyakán, majd az ágyára dobta.

- Azért, mert meg akartál tartani Bellának?

Ez a kérdés még a mostani körülmények között is felháborított. Látta az arcomon, egyből közelebb is lépett. Soha nem hátráltam el előle, most sem tettem. Zavarba ejtő hévvel állt elém, észrevettem, hogy mindketten remegünk.

- Akkor miért most? – követelte a választ. – Mi jött közbe?

A falat kezdtem nézni, a választ magamnak se akartam bevallani.

- Négy hónapja szerettél? – kérdezte egészen közelről.

- Igen – válaszoltam már-már otrombán, amiért nem hagyta elülni a hullámokat.

Fel se tette az ebből eredő másik nyilvánvaló kérdést, mégse bizonyult elégnek a fal bámulása, ezért a padlót kezdtem nézni.

- Jó – mondta. – Mi baj volt a szexszel?

A fejemet kezdtem rázni, jelezve, erre ne is várjon választ.

- Fájt valahol? Vagy tettem valamit, amit nem kellett volna? Hallottad, kikkel csináltam, azért kedvetlenedtél el?

Áradtak kérdéshegyei, nem bírtam tovább hallgatni. Egyre jöttek volna az új kérdések, még több és több hülyeséggel hibáztatta volna magát.

- Nem ez volt a baj – vettem takarékra a hangom. - Hanem, hogy akartál.

Már közvetlenül előttem állt, éreztem az illatát. Továbbra is leszegtem a fejem, úgy álltam előtte.

- Hogy mi?

- Mindig akartál. Bármi történt, te le akartál velem feküdni! – mondtam már majdnem hogy vádlón, felemelve fejem.

Ahogy lejjebb hajolt, összeért a vállunk.

- Neked gőzöd sincs róla, mi a szerelem – vonta le a tanulságot végül. Úgy mondta, mintha ez így oké lenne. Ilyen az élet hangsúllyal.

- Valamit még tudnod kell – makogtam egyre gyorsabban véve a levegőt. Távol állt ettől a témától, nem az ő dolga volt, de ha valakinek, neki elmondhattam. – Fogalmam sincs, miért van ez velem, miért gondolkodok el ilyen sokszor a szexről, de biztos, hogy apa nem…

Eleget mondtam ezzel ahhoz, hogy visszaüljön az ágyra, és engem is magával húzzon. Látva az ismerős jelenetet, hogy felrepedt öltönyét és ingjét magán hagyva dől le az ágyra, alig vívódtam magamban, leheveredtem mellé. Érintés nélkül, az összepillantást kerülve feküdtünk a mennyezetet bámulva. Ha akartam, ha nem, az jutott eszembe, hányszor feküdtünk már így. Ilyenkor át se kellett ölelnünk egymást, hogy tudjuk, ott a másik.

Hogy megnyugodtunk, egyből álmosodtunk. Destin tűnődő hangon szólalt meg.

- Most érzem csak, mennyire jó így aludni – szólalt meg vontatottan. – Egy életre elzsibbadtam, mikor ülve elaludtál.

- Én is érzem még – súgtam vissza. Mintha tényleg visszatért volna a zsibbadtság vállamba és lábamba.

Felém fordította az arcát, és nézni kezdett. Zavart. Hogy kivédjem, oldalamra fordultam, azonban ekkor meg az nem hagyott nyugodni, vajon még mindig néz-e. Mikor visszatornásztam magam eredeti helyzetembe, rájöttem, hogy igen.

Újra a plafont kezdtem nézni. Eszembe jutott valami, amit mindenképp meg kellett kérdeznem.

- Holnap újra villásreggeli?

Destin morranva nevetett, tudtam, hiába morog, élvezi az ismerős évődést.

- Képes lennél a szakács miatt itt hagyni?

Felültem, lehajítottam a földre a nyakkendőjét, és a csizma lehúzása után úgy, ahogy voltam, kabátban bújtam a takaró alá. Destin rezzenés nélkül figyelte, mit csinálok.

Már figyelmeztettem volna, fejezze be bámulásomat, mikor rá nézve megláttam, mennyire fáradt. Ragadtak le a szemei. Szembefordulva maradtam, és vártam, mikor alszik el.

- Bánnád, ha szerelmes lennél belém? – tettem fel a kérdést.

- Nagyon – mondta gondolkodás nélkül.

- Rendben. Szenvedj - hunytam le a szememet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés