|
ötödik fejezet
2018.07.18. 20:06
Amint kifordultam a kapun, hívtam Bellát.
- Veled tudatom először. Szakítottunk Destinnel.
- Szakítottatok vagy szakítottál? – akarta tudni.
- Én szakítottam, de nem vetett ellent.
Egy hosszú percig hallgatott.
- Jól van – szusszant fel aztán. Azt hittem, örül, hogy szabad az út, de más foglalta le. – Ez azt jelenti, mehetek elvonóra.
- Mostantól nikotintapaszokat fogsz aggatni magadra?
- Nem olyanra, a cigi éltet. Destin elvonóra.
- Nevetnék, ha nem sietnék taxit fogni.
- Komolyan mondom.
Leintettem egy taxit, és miközben beszálltam, megkérdeztem Bellát, mégis hogy gondolta ezt.
- Attól még, hogy te nem vagy jó barátnőm, én lehetek a tiéd – vágta el előző mondatát.
- Ne hebrencskedj már, ez nem erről szól, szabad az út…
Mondat közben jelzett mobilom, jött egy sms-em. Mielőtt megnéztem volna, már tudtam, hogy Destintől. Kíváncsiságomat legyűrve vettem újra fülemhez a telót. Bella közben letette.
Jobb híján megnéztem újdonsült exem üzenetét.
„Vigyázz magadra, Rom”
A kétértelmű sms-ből engem leginkább legújabb becenevem lepett meg. Soha nem fogja abbahagyni?
A pillanatnyi döbbenet után válasz nélkül kapcsoltam ki mobilomat, hogy elkerüljem azt a pletyka-hullámot, amit Bella hamarosan útjára indít. Egyébként is volt mit csinálnom: holnapra csinos edzőruhát keresnem.
Az atlétikaruhám nem volt a topon. Egyikünké se az a divatos volt, ugyanis edzőnk elutasította a futás bármilyen megkönnyítését, így a bámulatos szellőzést, nedvszívóképességet és a többit, amit a márkás edzőruhákkal kínáltak. Az ő mondása volt, hogy aki atlétikára jár, az atlétában és sortban fusson, ezért jobbára úgy néztünk ki, mint az erdő mélyéről előhajszolt olimpikonok, azok némelyike edzett hasonló megszállottsággal, és dobta vissza a trendet.
Vásárlás helyett úgy gondoltam, hazamegyek. Már nekem is feltűnt, mennyire keresem a kapcsolatot anyámmal. De hát három hete nem láttam, havonta egyszer meg csak kell egy anya-lánya öt perces beszélgetés, nem igaz? Mikorra idáig eljutottam, elment a kedvem az egésztől.
Bellánál kötöttem ki. Még nem volt itthon, ezért önhatalmúlag mentem a szobájába, és túrtam fel szekrényét selyemfelső után. Végül inkább selyemszoknya mellett választottam, az mégis mennyivel izgalmasabb, ha a srác a csaj combján találkozik ezzel az anyaggal, mintha szimplán ebbe van burkolva a melle. A selyem plusz egyéb kívánatos anyag sok lett volna, ezért a saját topomat néztem ki hozzá, amihez rövid kardigán tartozott, ezért a kabát alatt se fagytam meg benne. Letettem az egyik székre a kiválasztott cuccokat, mikor Bella befutott.
Úgy robbant be az ajtón, mintha nem is az ő, hanem az én szobámba lépne be.
- Valamelyik atlétikás fecsegett – darálta a szöveget -, de nem ez a nap híre!
- Nem? – vontam fel szemöldökömet. Alábecsüli azt a robbanást, amit Destinnel való szakításom híre kelt.
- Azok az áspiskígyók most már kukáznak is – vetette le magát az ágyra csizmástól, táskáját maga elé csapva. – Összegyűjtötték a kidobott leveleinket.
- Mi? – eresztettem le az övet, amit eddig nézegettem.
- Igen, és feltették a fórumra. Mostantól bárki szabadon olvashatja, mennyire tetszik nekem Destin, és hogy te meg Jake-kel kavartál!
- Csókolóztunk – javítottam ki öntudatlanul, majd csípőre tettem kezem. – Ha belegondolsz, ez nem is olyan rossz. A sulibeliek le vannak ejtve.
Bellán látszott, bár nagyban osztja véleményem, el van kenődve. A levelezés úgy, mint olyan, nem érdekelte, de az, hogy Destin megtudja, mi van… inkább nem említettem, hogy tőlem egyébként is értesült róla délután.
- Jake előbb-utóbb lebukott volna – emelgettem meg alulról a hajamat, már azt vizsgálgattam, holnapra göndör marad-e a vége, ha felfogom csigákba. – Minden más, amiről dumáltunk, igaz volt, például, hogy Georgine még mindig a kis mellűekre bukik, meg ilyesmi. Az, hogy ezt hogy kezelik, már az ő problémájuk.
- Azt beszélik, azért dobbantottál Destintől, hogy Milóval lehess – árulta el Bella, miközben felhúzta az ágyra lábait, és kényelmetlen, de megkapó pózba helyezkedett.
- Tapadni fognak rá a lányok.
- Destin azt se fogja tudni, kinek a grabancát kapja el – bánkódott Bella.
- Persze – forgattam meg a szemem, előkaptam a mobilomat, és odadobtam neki.
Tudta a kódomat, ezért simán be tudott lépni. Amint bekapcsolta, csörögni kezdtem. Kérdés nélkül letette, majd rám nézett.
- Az utolsó sms – informáltam. Mivel hallottam, hogy éppen érkezik be vagy öt új, hozzátettem. – Az utolsó olvasott.
Bella merev arccal olvasta el Destin sms-ét.
- Istenem, Romy! – tört ki belőle aztán a romantikára való mélységes vágy.
- Szerintem is biztos sírt, azért maradt le az ipszilon – mosolyogtam, belém bújt a kisördög. Mellé ültem az ágyra, és bokáimat hátrakapva hajoltam hozzá. – Akkor kellett volna látnod, amikor ott hagytam meztelenül az ágyán.
Nem sok mindennel lehet letaglózni Bellát, de erre bámulatosan nagyra kerekedtek szemei, eltátotta száját, épphogy füléhez nem emelte a kezét.
- Még mindig ott lehet. Alig másfél órája hagytam ott.
- Te beteg vagy – állt fel mellőlem Bella. Nem tévesztett meg, sikerült felzaklatnom.
- Menjünk bringázni – hívtam.
- Jegesek az utak – rágta a száját, miközben folyamatosan Destin járt az eszében.
- Csak le kell valahogy vezetni az energiát – pattantam fel az ágyról.
Valójában tettem rá, hogy milyen felgyülemlett feszültségek vannak benne exem miatt. A kora délutáni atlétikázás meg se kottyant. A karácsonyi szünetben nem punnyadtam úgy, mint a lányok, többet voltam konditeremben, mint a karácsonyfa körül. Elhatároztam, még ma ráhúzok.
Bella kábult állapotban tartott velem. Gépiesen fogta magasra haját, vette át fehér farmerét, garbóját és sapkáját. Indulhattunk.
A bicikliket kivitettem az épületsor gondnokával, ő felállította őket nekünk a hóba. Bella úgy homlokába húzta fekete sapkáját, és orráig felhúzta szintén fekete garbóját, hogy ninjának néztem volna alóla kikandikáló baljós pillantásával. A kesztyűn lazítva, egyik ujja rózsaszín, másik lila vékony pulcsimat kabátommal leszorítva ültem fel a biciklire. Felvettem napszemüvegemet, amit a lövéstől kezdve lovaglásig mindenhol hordok, kivéve futásnál, ott szigorúan tilos. Nekiindultunk a jégkásás lejtőnek.
Sportgimi tanulójaként a legtöbb hétköznapi sport meg se kottyant nekünk, míg nem kerültünk versenykeretek közé, így volt ez a biciklizéssel is. A sportpszichológiai oktatás miatt elméletből is felkészültebbek voltunk, ezért pontosan tudtuk, mi a teendő vészhelyzetek és balesetek esetén. Ami azt illeti, megérte a közelünkben rosszul lenni vagy balesetet szenvedni, mert ha gimnáziumunk egy diákja jelen volt, minden esetre kiterjedően tudta, mit kell tenni. Ez a tudatos egészségfelfogás volt az oka, amiért a szenvedélybetegségekre is ki akarták terjeszteni a gimnáziumi ellenőrzést.
Kevésbé voltam fitt állapotban, mint gondoltam. Így is könnyen vettem a kanyarokat, leelőztem a kocsival levőket, és a bukásveszély szele se legyintett meg. Bella lemaradt, kifogott egy idegesítő motorost, aki brummogva, lassítva próbálta felhívni magára figyelmét. Mikor megunta, felpörgette a pedálokat, és a motoros bár rákapcsolt, hamarosan lemaradt.
- Rá is kiterjed az elvonód? – tartottam az iramot hátraszólva neki.
- Ha le akarsz szokni a piáról, nem kezdesz narkózni! – kiáltotta vissza.
Nevetve tartottam a szemem az úton, majd mikor korlát jött, Bella felé biccentettem a kerékpárt. Nem tért ki előlem, két centivel kerültük el egymást.
- Mostantól szűzies életet szándékozol folytatni? – emeltem meg a hangom a menetszél miatt.
- Ha kaphatok óriásburgert, nem érem be a pizza feltéttel – mosolygott.
Letértünk a zöld övezetbe, ahol a hó alól fűszálak buktak ki. Bringánk kerekei megcsúsztak rajtuk, főleg a padok közötti kacskaringókban. Egy pórázról szabadjára engedett shiba rohant felénk, mire Bella felugratott a járdára. A kutyára nem sok figyelmet fordítva suhantam tovább a kitaposott út mentén. A shiba felgyorsított, addigra azonban kiértünk a kutyafuttatóból.
- Tiszta latyak lesz mindenem – morgott Bella.
A biciklik kerekei felhányták nadrágunkra és csizmánkra a homokkal kevert olvadt havat. Kiértünk a főútra, ahol rendre el volt takarítva az üzletek és irodák elől, csak az úttest két széléről nem tüntették el a feltorlódott havat.
Szerettem arra járkálni, amerre kedvem szottyant, sose akadályoztak a járókelők, életemben nem voltam még zavarban amiatt, hogy figyeltek. A napszemüveg segített tartani a határokat az idegenekkel szemben. Tettem rá, mit gondolnak. Magabiztosságom tömött bástyaként magaslott ócska váram poros épülete felett, töretlenül hittem benne. Tudtam, bárki jön szembe, nem hagy cserben.
A mai napon azonban elszámítottam magam. Pedig azután, hogy szakítottam Destinnel, és mindezt közöltem Bellával, arra számítottam, nem érhet meglepetés. Az, hogy apámat az ügyvédhez látom bemenni, mégis jócskán meglepett.
Hosszú, széles csíkot húztam, jobban felcsapva koszos hóval a kocsit, mint amennyire az csapott fel engem. Biciklim kereke bent ragadt a hóban, ahogy felvettem a pedálról lábaimat, függőlegesben maradt. Nem fáradva az odébb állással szálltam le róla a járda külső felén, majd az irodaházba indultam.
Bellát szintén nem izgatta a forgalom akadályozása és biciklink biztonsága, sajátját levágta a járda szélére, és rohant utánam.
- Mi az? – zárkózott fel mellém letépve kesztyűit.
- Az apám ügyvédnél. Talán halálos beteg, és végrendeletet készít. Remélem, Alysshát beleveszi, ha kihagyja, egész életében felettünk köröz a jussa után.
- Az anyádra hagyna? – ment bele a témába.
- Valami kis kötelezőt, a többi a nővéremé és az enyém lenne.
- A nővéred gyerekeivel mi van?
- Annyira nem bírja őket. Ránk is csak azért hagy, mert nincs más, és nem akarja, hogy külsős kapja azt, amiért megdolgozott.
Beértünk az ügyvédiroda belső terébe. Minden ablak mellett üveg kávézóasztalka állt, rajta vékony nyakú üvegvázában vörös díszmákkal, fehér műanyagtálkában két kávészínű gyertyával meg három szárított narancskarikával. Még a narancskarikák dőlésszöge is megegyezett, mintha husánggal csapkodták volna az irodasegéd fenekét, hogy centire tökéletesen rendezze el őket.
A recepció főhelyén kis majomkenyérfa várt ránk. Két szélső ága úgy nyúlt ki, hogy érintse a két recepciós vállát, emlékeztetve őket, nincs lazsálás. A recepciósok ezt láthatólag nem vették figyelembe, amikor megérkeztünk, egyikük a telefont nyomogatva vihogott, másikuk a majomkenyérfa leveleit csipkedte.
Amint észrevettek minket, abbahagyták tevékenységeiket, az egyik Bellára, a másik rám mosolygott.
- Szép napot, miben segíthetek? – kérdezték egyszerre.
Bella nézelődni kezdett. Odamentem a levélcsipkedőshöz.
- Kik fogadnak ma ügyfélt? – kérdeztem egyenesen.
- Mr. Kalib és Miss Felix.
Sejtettem, hogy apám Miss Felixet kereste fel, mindig is ő volt a családi dolgok intézője, leszámítva egy rövid időszakot, amit apám szeretőjeként töltött. Egyúttal bizalmi szentháromságom harmadik tagja volt az igazgató és az atya után. Állam, vallás és jog, nem mondhatjuk, hogy nem próbálkoztam mindenféle illetékességnél.
Azt azonban továbbra se tudtam, apám mit keres itt ilyenkor. Rendesen péntekente reggeli keretében beszélte át ügyvédjével a heti teendőket, máskor egyik titkára nyomán kereste fel. Mi lehetett olyan sürgős, hogy rögtön másnap eljött hozzá?
- Válthatnék néhány szót Miss Felixszel a következő találkozója előtt? – kérdeztem. Az volt a tervem, hogy meglepem apámat.
- Másfél óra múlva tudná fogadni, Miss Hapeford – kaptam kapásból a választ.
Másfél óra? Lehet, hogy újra összejöttek. Vacsora nélkül belefér.
- Ma milyen ügyeket visz?
- Tudja, hogy ilyen információkat nem adhatunk ki – mosolygott negédesen a recepciós. Mikor felé fordultam, a másik is átvette a mosolyt.
- Mr. Kalib mikor ér rá?
- Tizenöt perc múlva – próbálta behízelegni magát nálam a telefonnyomkodós recepciós a kedvezőbb válasszal.
- Beszélni akarok vele – mondtam táskámat a recepció üvegpultjára csapva. – Ha már nem maguk tudnak felvilágosítást adni...
A két recepciós egyszerre kezdett magyarázkodni, hogy nem erről van szó, szívesen a rendelkezésemre bocsátják a prospektust, és ha szeretném, bármelyik ügyvéddel tudnak egyeztetni akár másnapra találkozót.
Túl könnyű volt megtörni őket, de legalább elértem a célom.
- Miss Felix a szombati napokat mindig a különleges eseteire áldozza – árulta el a levéltépkedős. Mint ahogy a reggeliket és a vacsorákat egy-egy család személyes ügyeire. Ismerős. – Egész pontosan olyan esetekre, amelyekben ellenállást vár.
Azt hittem, olyasmit mond majd, hogy a hosszú esetek vagy a formalitást igénylők kerülnek sorra ilyenkor, ahogy az egy végrendelettől elvárható lenne, de ellenállás? Apám végrendeletében bárki szívesen szerepelne, még ha számunkra jelentéktelen összegről is lenne szó. Távoli unokatestvérem, Cary Beth rongyos tízezer dollárért kéthetente eljött, és benyalt nem csak apámnál, de Alysshánál is.
Lehettek apámnak üzleti ügyek, amik ellenállást válthattak ki, ám azokat péntek reggel rendszerint letudta. El se tudtam képzelni, mi más jöhetett szóba a váláson kívül. De harminchárom évnyi anyámmal való névleges házasság és három szerető után miért akart volna változtatni? Alyssha miatt nem.
Szó nélkül fordultam sarkon, és léptem vissza Bellához. Nem volt értelme több időt erre fecsérelni.
- Mégse halálos beteg? – kérdezte Bella.
- Nem hinném – feleltem kifejezéstelenül.
A biciklijeink ott voltak, ahol hagytuk őket. Erős pedálozással kiszabadítottam a sajátomat, és Bella után szökkenve folytattam az utat.
Végigvettem magamban, milyen jövő hétre számíthatok. Az éjjel folyamán rengeteg e-mail érkezett a címemre. A szokásos buli meghívásokon és pletykákon kívül akadtak Destinnel kapcsolatosak. Nekem úgy tűnt, mintha ezer éve szakítottam volna vele, részint, mert nem találkoztunk, másoknak friss volt az élmény az e-mailek érzelmi duzzanataiból következtetve. Bella buzdítására belekattintottam egynéhányba.
A kedvenceim a bizalmaskodók voltak, akiket csak nagy ritkán – Elle, April – ismertem, a többiek mégis úgy emlegettek vagy engem, vagy Destint, esetleg mindkettőnket, mintha a legjobb barátaik lennénk, és hú de nagy csapás lenne az, hogy szétmentünk. A nyíltan kimondók tábora már jobban ínyemre volt, náluk nem kellett a sorok között olvasni, utáltak és kész.
Őket erősítette Phil is. Számíthattam rá, hogy Destin barátjaként az ő pártját fogja, de hogy kurvázni kezdjen?
Ami még érdekesebbnek tűnt, hogy Destin haverjainak többsége flörtölt velem. Hogy erre Destin vette rá őket, vagy maguktól kattantak be, nem tudtam, de elvesztek rajongóim között, akik most, hogy Destin nem volt, rám zúdították szenvedélyüket.
Miközben olvastam, bögrékkel döntöttem magamba a kávét, el ne aludjak, és szórakoztatásul szolgáljak az elvonó miatti rossz hangulatú Bellának.
*
Az én számom a kilenc. Bármivel szorzod, mindig ez jön ki, lehetetlen szétszedni, mindig kilenc lesz a végeredmény. Én is ilyen vagyok, rángathatnak, lökdöshetnek, ugyanaz jön belőlem. Lehet, hogy valakinek a társaságában felmegyek kilenc egész egyre vagy lemegyek nyolc egész nyolcra, de a lényeg ugyanaz marad. Én már csak én leszek.
Ezért, amikor hétfő reggel a suli előtt kellett gyülekezni, hogy együtt menjünk a lepkekiállításra, nagyokat ásítottam a kialvatlanságtól. Némely szempár felnyársalt ezért, mert hogy merek álmos lenni, mikor remegnem kéne az idegtől, hogy mindjárt újra látom a volt srácomat, mások aggódtak miattam. Bella szimplán megrázott.
- Elég érzéketlen vagy enélkül is.
- Azt hiszed, direkt csinálom? – töröltem ki szememből a könnyet, ami a sok ásítozás miatt csordult ki. Ásításom valamilyen fokon még kapcsolódott is Destinhez, azért kellett korán kelnem, mert a melltartóim többségét elszakította az utóbbi pár hónap alatt, újakat kellett szereznem. – Itt alszom be.
- Ha éjjel nem azután keresgéltél volna, hogyan kell buggyantott tojást csinálni, most nem tartanál itt! Mintha valaha is kipróbálnád – vádaskodott.
- Leskelődős.
- A kajáról szólva: remélem tudod, hogy az atlétikásokkal eszünk.
- Mert?
- Destinékhez csak nem ülhetünk vissza, a pizzériát meg ők uralják.
- Ahogy gondolod – néztem magam elé unottan, és meg se rezzentem, mikor táskám leesett a vállamról. Bella ettől tovább magyarázott.
- A cselgáncsosok pizzások, még jó, hogy az atlétikások legtöbbje olyan komolyan veszi az egészséges életmódot, ahogy te sose vetted. Ha szerencsénk van, sikerül kikapnunk valami jó kaját, aztán ráveszem Alt, küldjön holnaptól valami nasit, hogy ne maradjunk éhen.
Miközben hozzám beszélt, odagyűltek körénk páran. Még korábbi szakításoknál észrevettem, hogy egyes lányok nem az exemet, hanem engem környékeztek meg. Arról volt szó, hogy azt feltételezték, támaszra van szükségem, akkor is, ha én dobtam a srácot. A támaszok könnyen jó barátnőkbe fordulhattak, ami még mindig jelentett bizonyos státuszt. Hiába, az ex nem véletlenül olyan rövid szó, ősi és hatalommal teli. Na, meg mit mondjak, egyébként is öröm velem mutatkozni. A körükben lévő fiúk közvetlenül az újonnan csatlakozók miatt akartak társaságomba kerülni, bár láttam, hogy akadtak, akik Bellát lesték.
Az, hogy Elle a csapat közé keveredett, már meglepett. Csak akkor nyugodtam le, amikor egyiküket ellökte, úgy jött oda hozzám. Tudhattam volna, hogy csak rövidít.
- Ezt elrontottad – állt meg előttem kisterpeszben jobb kezét lazán csípőjére ejtve. Az utánam érdeklődőkből hirtelen pletykaéhes hernyók lettek. – Soha nem fogad vissza.
Bellára néztem. Arckifejezésén látszott, nem osztja Elle véleményét, szerinte igenis visszamehetnék Destinhez, ha úgy hozná kedvem. Ennek tudatában néztem vissza gimink télen is lesült, férfi populáció szerinti aktuális legjobb csajára.
- Feltöltötték már a kávéautomatát? – kérdeztem meg Bellát.
Elle-ben forrt a harag irántam. Érződött rajta, hogy még csak fél éve vette át a parancsnoki rangot, az meg ordas hiba volt, hogy egykori felettesét birizgálta.
- Csapikapi, indulunk! – kiáltott oda neki az egyik röplabdás lány.
A lepkekiállításra igyekvők sora nekiindult a röplabdásokkal az élen. Utánuk jöttek a hokisok, előbb a népszerűek, aztán a többi.
- Remélem tudod, ezzel mitől estél el – sétált el tőlünk Elle ezzel.
- Hogy oda ne rohanjak – reagáltam fásultan, mikor már ott se volt, majd Bellára néztem. - Komolyan, feltöltötték már?
Körülnézett, én meg egy újabb ásítás közepén voltam, mikor észrevettem tőlünk öt méterre Destint. A sor elejére tartott. Már köré gyűlt pár fiú, akiket úgy, ahogy megtűrt maga mellett. Hárman közülük még tegnapelőtt randit kértek tőlem, egy tegnap. Jake már megvolt. Négy tiszta maradt.
Úgy megszoktam Destint, hogy egyáltalán nem gondoltam bele, bármi megváltozott volna. Valószínűleg utál, de amúgy? Úgy festett, mint mindig, azt csinálta, amit mindig. Valami mégse stimmelt, gondolkodtam ébredező aggyal. Aztán megláttam nyakánál a furcsa csillanás okát, a fém háromlevelű lóhere-nyakláncot.
Földbe gyökerezett a lábam. Ez senkinek fel sem tűnt, hiszen eddig is egy helyben álltam, de nekem minden eddiginél kellemetlenebb volt, hogy belezsibbadtam a gondolatba, milyen nyaklánc van rajta. Másokat nem érdekelt, az lehetett rajta, amit akart, amíg illett hozzá, ez meg illett. Nekem mégis az járt fejemben, hogy hajszálra ilyet viseltem a negyedik divatbemutatómon.
Régen történt. Anyám már egy ideje benne volt az esküvői ruha bizniszben, és a virágszóró kislány ruhák iránt kezdett érdeklődni. Ki lehetett volna jobb virágszóró lány, mint saját hat éves gyereke? Pár hétig divatbemutatókra hurcolt, ahol minden elképzelhető módon befonták hajamat, idegesítő ujjú ruhákat adtak rám. Több kosár virágszirmot elszórtam a kifutón, mint amennyit egy komplett rózsalugas hullat egy évadban. Néha megálltam a kifutó közepén, néztem jobbra-balra, de nem volt velem baj egészen a nyaklánc esetéig.
Utáltam a fém nyakláncokat. Legjobban az ehetőt szerettem, még a fa és a gyöngyökből fűzött is elment, de a hideg fém? Értelmét sem láttam, hogy miért kellene esküvőre lóhere. Anyák napjára puszi, Valentin-napra szív, karácsonyra fenyőfa, esküvőre harang dukál, gondoltam hat évesen. Még csak négylevelű se volt, vacak három. Ezért a vékony zsinóron függő fém nyakláncot a divatbemutató közepén püff, letéptem magamról, és elszórtam a virágszirmokkal együtt. Senkit se érdekelt különösebben, de onnantól fogva untam a mizériát, és többet nem engedtem befonni a hajam.
A nyakláncot, amit eldobtam, nem velem kerestették meg. Azt se tudtam, érdekelte-e őket egyáltalán, nem volt egy értékes darab. De háromlevelű volt, mint a Destin nyakában függő. Őrület, gondoltam, ki hord háromlevelű lóherét a nyakában?
Mikorra legyűrtem a fura érzést, észrevettem, Bella már rég nem a kávéautomatát keresi, hanem Destint. Ahogy volt barátom tartott előre a még többnyire álló tömegben, úgy követte a tekintetével. Felmerült bennem, jobban szereti, mint én szerettem bármikor.
Méláztam ezen egy rövidet, majd Bellával egy időben vettem észre az engem bámuló Jake-et.
- Na ne – nevette el magát Bella. – Mit képzel magáról?
- Egónak sosem volt híján.
- Hogy akar ezek után Destin barátja maradni? – tette fel a költői kérdést, majd karomnál húzva átverekedte magát a tömegen.
Amint észrevettek minket, másfél méteres tiszta kör jött létre körülöttünk. Nem hasonlított a lúzerek bűvös karikájára, amit mindenki messziről került, mintha rájuk ragaszthatnák bénaságukat. Georgine volt az egyedüli, aki közvetlenül mellénk lépett.
- Mi az, Destin újabban nem tűri meg maga mellett a lányokat? – szórakozott rajta Bella. Igaz, Philt se láttuk sehol.
- Nem mentem oda hozzájuk – rázta meg a fejét Georgine.
Neki el is hittem. Barna karját húzta maga elé, amitől még vékonyabbnak látszott, szőke tincsei kecsesem buktak előre a vállára, takarva egy fehér forradást. Amolyan vesd be magad lány volt millió ötlettel és jó természettel, ezért kedveltem. És ezért nem engedtem túl közel magamhoz.
Bella lejjebb csúsztatta a kezét alkaromon, most ő kapaszkodott belém, így igyekezett távol tartani magát bűnös szenvedélyétől. Hamarosan elbukott, a következő mondattal ideiglenesen befogadta Georgine-t szűk körünkbe.
- Van egy szál nálad?
Miután kapott Georgine-tól cigit, tüzet tőlem kért.
- Mi van, félsz, hogy túl közel jönne közben? – kérdeztem alig érdeklődve, Georgine figyel-e.
Figyelt.
- Rád nem csapnék le, Bella babácska – jelent meg mosoly a szája szögletében. – Amikor valakit el tudok képzelni mással, nem megy.
- Mással? – nézett rá gyanakodva Bella. Mikor Georgine még inkább mosolygott, megborzongott. – Azt ne mondd, hogy Romyval!
Georgine nem felelt. A tanárok a menet végén sürgették a diákokat, haladjunk, mert a nap végére se érünk vissza.
- Pont vele? – ódzkodott barátnőm, nem nagyon érdekelte, hogy indultunk. – Ne már!
- Képzeld el, milyen szenvedélyes lenne a szex, hogyha most ennyire ellenállsz – nevetett Georgine.
- Nem képzelem! – szorította Bella karomat olyan görcsösen, hogy közbe kellett lépnem.
- Mondj nekem valakit – tereltem Georgine figyelmét. – Mást - tettem hozzá
- Hm… - morfondírozott vidáman. – Nem ismerek olyat, aki el tudna gyepálni.
- Ez lenne egy velem kötetett szexuális kapcsolat alapja?
- Ha már a srácod nem tud kordában tartani – mosolygott Georgine arcátlanul.
- Milyen srácom?
Georgine kedvesebb mosolyba váltott, és közelebb lépett, mire Bella oldalra táncolt.
- Nyugi, senkit se térítek le az útról, főleg, hogy hányan elcsellengtek. Ha tudnátok, hány levelem jött az utóbbi két napban… ha mégis unnátok a csaj szerepét, küldhetek át nektek párat.
- Ami engem illet, ha lányokra vágynék, nem a maradékodból emelnék ki párat – válaszoltam.
Georgine nevetve bólintott.
- Ha mégis, ne féljetek szólni, nem vagyok irigy.
- Ha visszatérhetnénk a normál témára – pirított rá Bella, ezzel hozzám fordult. – Ralph nem írt.
- Talán ott akar meglepni – vontam vállat. - Kaptál már tőle gyűrűt?
- Romy.
- Lehet, hogy átvert, sajnálom.
- Én nem sajnálnám – emelte meg az állát. – Most nagyon szívesen elbánnék egy sráccal.
- Lehet, hogy esélyed lesz rá – fogtam vissza a hangom, hogy Georgine ne hallja. Bár szóba elegyedett egy mellette sétáló szőkével, nem voltam benne biztos. – Tudod, mikor Jake engem nézett, szerintem azt akarta tudni, mennyire estem össze a Destinnel való szakítás után, hogy ne tudjam kivédeni azt, ha rád hajt.
- Egy pillanat – túrt szabad kezével a hajába Bella. – Tehát, ha eltekintünk a lányokkal kapcsolatos lehetőségektől, a fiúk még tizenkettedikben is minden lányt akarnak?
- Mondok valamit Jake világáról. Szerinte a szex a kút mélyén lévő víz, a menőség meg a bitang nagy vödör. Mit gondolsz, a fejében melyik van melyikért?
- Rohadék – füstölgött Bella.
- A lényeg, hogy most téged akar lenyomni.
- Nem értem, mi van ezekkel, miért nem Elle-re vagy az egyik cicamicára mennek.
- Egy kaptafa. A szex előtt vacsorát akarnak, utána ágyba reggelit, alatta minimum három menetet, ami közben elvárják, hogy a srác figyeljen műkörmükre, és még véletlenül se bontsa ki a bugyijukat díszítő szalagot. Képzeld el sokadikra, hogy„Ne dobd el így a felsőmet, még vissza akarom venni!” meg hogy „Ezt ki kell majd vasalni!”, és oda a szép test bája.
- Hülyék ezek, miért nem itatják le őket? – rázta a fejét Bella. – Én azzal kezdeném.
- Ittam velük. Jobban bírják, mint én. Hol is tartottunk? Ó, igen, mi legyen Jake-kel?
- Nem izgat túlzottan, amíg nem jön a közelembe.
Ebben állapodtunk meg, majd Bella áttért arra, Georgine tuti magát mondta volna nekem, ha meri. Ezen civódtunk fél percig, majd megdumáltuk, hogy a hét közepi parókás buli jó alkalomnak mutatkozik arra, hogy bemutassam a többieknek Milót.
A lepkekiállítás senkit nem nyűgözött le, főleg, mert a nagy terekben cikázó ezernyi lepke helyett kis helyre bezsúfolt példányokat nézhettünk meg. Idegenvezető helyett egyes termekben rövid videókat kellett néznünk a lepkék szaporodásáról, fejlődési ciklusáról és a többiről. Rácsodálkoztunk, a selyemhernyókat megölik, hogy bábjukat épségben meg tudják őrizni. Még egy anyag, amit mostantól nem viselek. Anyám utálni fog. Jelenlegi kapcsolatunkat nézve ez már mindegy.
Minél beljebb jártunk a pillangóvilág fajaiban, annál döcögősebbé vált a dolog, a végére pokolian untuk magunkat.
- Figyelj már, tegnap ilyet ütöttem le – támaszkodott az egyik terrárium mellé Bella.
- Mikor járt a családod legutóbb Afrikában? – esett pillantásom az üveg sarkában lévő kiírásra.
- Múlt tavasszal.
A fiúk jó hamar kiértek a lepkelabirintusból, a hernyókat akarták látni, amiket hatalmas üvegtartályokban tartottak. Eperlevélen és még a fene tudja, milyen zöldeken éldegéltek a burokban úgy, mintha soha nem jönne a holnap. Majdnem megirigyeltem őket, ahogy nyújtózkodtak egyik levélről a másikra. Az egyik gyönyörtől másikig való táv legyűrése tűnt életük egyedüli sarkalatos kihívásának.
A kiállítással a harmadik órára végeztünk. Kaptunk egy fél óra szabadidőt, mielőtt visszaindultunk volna. A hernyóteleptől két percnyire ültünk le egy park padjára. Míg azt nézegettem, nem hull-e a környező levél nélküli eperfákról hernyó, Georgine csatlakozott hozzánk.
Destin nem figyelte, merre kanyarodik, Connorék meg követték, így keveredhettek padunk mellé. Bella nem vette észre őket, ezért lehetett, hogy lábát feltette az ölembe, és Georgine-t kezdte cikizni.
- Mi lesz a reggelivel, szórólapot nem kapunk? „Ha nem tetszik a sablonos, unalmas alárendelt szerep, kérj szponzorálást Georgine-nál, elintézi, hogy garantáltan dominának érezd magad!” – pillantott fel rá, majd vissza a lepkekitűzőrőkre, amiket húgainak vásárolt össze unalmunk végső fázisában. Látványosan odahajolt hozzám, és lesütött szemmel kérdezte. – Te tudod, mi az az alárendelt?
- Persze - léptem a szólamba. – Destinnel egyszer játszottunk olyat.
- Ne már!
- De. Rögtön könyörgőre fogta, hogy legyek önmagam.
A fiúk egybehangzó röhögése nem lepett meg, mindig szívesen vidultak egy haverjuk kárára. Destin „megkaptam, most elégedettek vagytok?” mosolya volt az, amire nem számítottam.
Bella annyira zavarba jött, hogy félfordulatot tett ültében, ezzel elzárva előlünk a kilátást. Georgine csúfondárosan nézett rá, jól szórakozott rajta, hova vezetett a csúfolás, de aztán nem cicázott velünk, állát tenyerébe hajtotta.
- Berendeltek a doktornőhöz.
- Megyek veled. Vérnyomásmérés ráduplázás – tettem hozzá Bella kérdő pillantására.
- Te is jönni akarsz? – kérdezte Georgine Bellát, aki nem bírta ki, rágyújtott.
- Ezt akarom – fújta ki a füstöt, hogy a Destin közelsége kiváltotta stressz enyhüljön. Ezzel együtt a fiúk is megléptek, hogy ők is rágyújtsanak. Annyira nem voltak függők, hogy olyan nyílt terepen csinálják, mint Bella. – Ezért simán végigülnék a doktornőnél egy napot.
Megtámasztottam a fejem a pad mögött ívelő oszlopon. Távolról gyereknevetés hallatszódott, egy játszótér közelében lehettünk. Utáltam a játszótereket, a vidámparkokat, az állatkerteket, minden olyan helyet, ahol ricsajozó, nevető, síró gyerekek felbukkanhattak. Mikor gyerek voltam, akkor is így voltam ezzel, és próbáltam minél több gyereket könnyre fakasztani, hogy így álljak bosszút azon, aki közösségbe mert vinni.
Georgine hangját hallva rezzentem össze.
- A tanárok megelégelték a délelőttöt, megyünk – kelt fel.
*
Mire visszakeveredtünk a suliba, javában tartott az ebédszünet. Befúrtam magam a doktornő napirendjének leghúzósabb pontjára, így a vérnyomásmérést letudva a legnyüzsgőbb időpontban érkeztem az ebédlőbe. Bella már leült az atlétikásokhoz.
Beálltam az ételbár rövid sorába, és kivártam, míg az étkeztetésért felelős hölgy utálkozva beleszurkálja az ételbe a suli pizzériájának mini zászlóját. Az, hogy kölcsönösen támogatásra kötelezték mindkét felet, nekik jött rosszul, a pizzériában a fejenként kijáró fogpiszkálóból csináltak zászlókat. Amúgy se volt sose jókedvük, a tanárokat és a diákokat se szerették, Billt meg egyenesen rühellték. Szó nélkül intettek, mutassunk rá, mit kérünk, adták, és mehettünk.
Mire odajutottam, silány kínálat állt rendelkezésemre.
- Magamnak szednék – nyújtottam a kezem, hogy elvegyem a szedőkanalakat.
A hölgy gondolkodás nélkül a kezembe nyomta, tudva, akinek ekkora pofája van gimi negyedikben, azt jobb hagyni. Elfordítottam tekintetem a nap szenzációjaként hirdetett iszonyú pitától, és púpoztam tányéromra két nagy kanál spagettit. Öntöttem rá mártást, csippentettem rá sajtot, majd az egyéb szószokról lemondva engedtem vissza helyükre a szedőkanalakat, egy pördülés után indultam Belláék felé.
- A zászló! – szólt utánam a nő.
Egy kézzel fogva tálcámat nyújtottam hátra a kezem, de nem fordultam meg, mert ekkor észrevettem, Bella mellett ott ül Jake. Amennyire láttam, csak azért tűrte meg maga mellett, mert még mindig nem tudta elhinni, hogy utánam be fog próbálkozni nála, pedig világos volt, hogy ezt tette.
A kapott zászlót villám mellé tettem, és végigsétáltam a két sor asztal között. Többen észrevettek, volt, aki késével intett. Nem úgy Jake. Gyakorlatilag Bella arcába mászott nem törődve saját, érintetlen spagettijével. A spagetti nevében fel voltam háborodva.
Mellé érve nem esett nehezemre tenyeremmel könnyedén rátámaszkodni tálcájának peremére, mire az hajítógépként köpte Jake arcába a fele spagettit. Mivel ezt így nem találtam elégségesnek, fogtam a sajátomat, és a nyakába öntöttem. Utána ültem le a Sarah mellett kimaradt helyre, és néztem körül, miből kérhetnék.
Bella döbbenten nézte a Jake képéről lepotyogó húst meg a hajába ragadt sajtos szószt, aztán nevetni kezdett. Az arrébb étkező tanárok már akkor közeledtek, mikor Sarah-ék fel se ocsúdtak.
- Miss Hapeford, mégis mit csinált? – kérdezte egy engem nem is tanító tanár.
Felvettem a pizzéria kis zászlóját, és meglengettem felé.
- Ha már olasz konyha, vesszen a spagetti, éljen a pizza!
Az étkezdében pillanatok alatt minden a feje tetejére állt.
- Pizzát akarunk – húzta ki magát Sarah, az étkezde kijárata felé mutatott. – Miért csak a pizzériában lehet pizzázni? Itt miért nincs soha?
- Mi ez, pizza bojkott? – fordult egy lány a tanárok felé egy másik asztaltól. – Aki nem jár át a pizzériába, az nem kap pizzát?
Beindult a kiabálás, a fele étkező azt akarta tudni, mibe kerülne áthozniuk pár pizzát a pizzériából, különben is, nem az lenne az igazi támogatás, ha cserélgetnék a kajákat, onnan lenne pizza, innen saláta?
A tanárok hirtelen nem tudtak mit kezdeni a „BE A PIZ-ZÁT, LE A PI-TÁT!” skandálással. A menzalázadásokra nem szakosodtak. Az se segített, hogy egyre többen felénk forgolódtak a folyosóról.
Mint mindig, most is könnyebb végéről fogták meg a dolgot. Egyikük karomnál fogva felállított.
- Az igazgatóhoz!
- Akármilyen meglepő, egyedül is odatalálok! – rántottam el a karomat, és megigazítottam vállamon a táskát.
- Miért őt veszik elő, amikor ez az egész iskolát érintő ügy? – állt ki mellettem Bella.
- Semmi gond, úgyis rég beszéltem Bill-lel – léptem ki az asztaltól. Vetettem egy pillantást Jake-re. Mintha észre se vette volna a feje tetején trónoló, szószosan lecsorgó spagettit, úgy figyelt. Rámosolyogtam. – Tátsd ki a szád, adok bele…
Mire befejeztem volna, az idegen tanár újra elindult felém. Felemelt kézzel tartottam távol, és mentem.
Miközben kifelé tartottam, eszembe jutott, voltaképp valóban rég nem voltam Billnél, ami azért érdekes, mert lassan hónap végét írunk. Olyan szégyen végzős évem második félévében nem eshetett meg velem, hogy kihagyom a havonta megejtett udvariassági látogatást.
Titkárnője a telefonkagylót kebléhez szorítva fogadott.
- Már vártunk – tette nyilvánvalóvá a telefonos értesülést.
- Van valami ehető itt? – kérdeztem rá. – Lemaradtam az ebédről.
- Befelé – sóhajtotta.
Ilyen kedves invitálásnak képtelen voltam ellenállni, a titkárnői egységben helyet foglaló egy szem fiúval nem törődve léptem be az igazgatói irodába. A mögötte megbújó kis méretű tárgyalótermet jobban szerettem, de Bill formális keretek között akart beszélni velem.
- Romy – köszöntött, amint leültem vele szembe. – Egyre másra jönnek a veled kapcsolatos hívások
- Ki telefonált? – kereszteztem lábaimat hátradőlve a fotelben.
- Az nem fontos. Az annál inkább, hogy egy társad fejére borítottál két tál ételt. Kénytelen vagyok, mint kihágást elkönyvelni. A hónapban már voltál elzáráson.
- Nem szakadok bele egy újabba. Amíg nem atlétika edzés alatt vannak… - hagytam félbe a mondatot. Hogy élveztem volna, ha ráharap, és egy időre eltilt a futástól. Kihagyhattam volna az évad elejét, és a szezonban nem tudtam volna versenyezni.
Bill évekre visszamenően ismert, így fel volt készülve minden taktikai húzásomra. Nem úgy én az övéire.
- Jót tenne neked, ha elfoglalhatnád magad valamivel. Intenzívebb sportolást nem fogok előírni, így is a lelket kihajtják belőletek. A csapatok menedzselésére viszont alig van jelentkező az intenzív sportfoglalkozások miatt, pedig a vezető csapatoknak nagy szükségük van rá.
A legkevésbé se tetszett, amit hallottam.
- Mármint, hogy kekszet vigyek nekik?
Bill bólintott.
- Rengeteg munka és előkészület vár szabad kezekre. Nem hátrány, ha belekóstolsz a programszervezésbe. Ha a jégkorongot nézzük, Destin az állomány fontos része, gondolom, vele kapcsolatban szívesen intézkedsz.
Jeges tekintettel néztem vissza.
- Már nem vagyok Destinnel, és nem leszek a hokisok csicskása.
- Választhatsz. A hokisok vagy a röplabdások.
Előrehajoltam.
- Felmarkolom azt a pár millát, és már megyek is.
- Romy, nem viccelek.
- Én se – mondtam az asztal alatt feltéve jobb lábamat a balra. – Ha egyszer apám meghal…
Bill türelmetlenül csettintett.
- Válassz, mielőtt én teszem meg.
- A röpisek.
Míg mellébeszéltem, alkalmam nyílt felmérni pofára esésem esélyét. Destin csapatát patronálva nagyobb nehézségekkel küzdenék, csapattársai lojálisak hozzá, ha arról van szó, hogy meg kell leckéztetni az egyik srác exbarátnőjét. Jönne a patkány a szekrényben és társai. A vadmacskákkal elbírok. A féldöglött disznókkal se az a baj, egyszerűen nem szeretek a közelükbe menni.
- Februárban kezdetét veszi az új szezon, szeretném, ha addigra megbeszélnéd a csapatkapitánnyal, mire van szükségük. Ha neked lenne bármire, tudod, hol találsz -– mosolygott rám.
Nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy visszamosolygok, szótlanul álltam fel a fotelből, és siettem ki az irodájából.
Vakon a folyosón lévőkre sétáltam le. A menedzselés puszta gondolatát utáltam, mégse akartam sokáig várni az intézkedéssel. Ahelyett, hogy visszamentem volna Belláékhoz, az étkezdében az Elle-lel szembeni székre vágtam le magam. A csapat három tagja volt vele és Georgine.
- Jöttél ételért kuncsorogni? – kezdte Elle finom mosollyal, és megkavarta villájával gombasalátáját. – Nem ajánlom a részem, ugyanis utálom a pazarlást.
- Azt meghiszem – tettem fel a táskámat az asztalra. – Jaxonból az utolsó porciót is kiszívtad, mielőtt dobtad.
April, Emme és egy számomra névtelen lány érdeklődve hallgattak minket, egyértelműen úrnőjük oldalán, Georgine nevetett.
Elle beledobta villáját a zöldségekkel teli papírpohárba. Kedélyesen szemléltük egymást, miközben mindketten odanyomtunk volna egyet táskánkkal a másiknak.
Ő elégelte meg előbb a mosolycserét, újra kezébe vette villáját, semlegesre váltott.
- Mit akarsz, ha nem ezersziget öntetet kérni?
- Beszélni veled… mint a röplabdacsapat kapitányával – mondtam ki, amire Bill kötelezett. – Csatlakozok hozzátok.
- Ki mondja? – rezzent meg Emme.
Táskám felett összekulcsolt kezekkel válaszoltam.
- Az igazgató.
- Szóval betett hozzánk segédnek? Ragyogó, már fél éve kérem, hogy találjon valakit Betty helyére, az a lány rémes - súgta meg teátrálisan Elle. – Gondolom tudod, ez mekkora felelősséggel jár. Nem kenhetsz a rozskenyérre krémsajtot, mert Bianca rosszul lesz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
