|
negyedik fejezet
2018.07.18. 20:02
Az átokverte szakács ébresztett minket, akinek mániájává vált szombaton a hétvégére szánt hús, vasárnap meg a jövő heti hús klopfolása, pontban reggel héttől nyolcig. Kezdhette volna a szósszal, a habarással vagy a süteménnyel, de neki mindenképp klopfolnia kellett, hogy kiverjen Destint meg engem az ágyból. Mary klasszisokkal jobb volt, ha gyakran morgott is, szombat reggel aludt, mint mindenki más.
Destin is mocorogni kezdett.
- Mondtam neked, hogy ne ezt a hülye szobát válaszd a konyha felett – könyököltem fel.
- Én pedig mondtam, hogy nem fogom elviselni a bátyám pintyét. Akkor már inkább a készülő ebéd édes neszei – fordította felém párnán nyugvó fejét, majd megsimította a könyökömnél a bőrt. – Neked is jó reggelt, hajnalrózsám.
- Neked is, sztracsi – vetettem hátra fejem.
- Sztracsi?
- Sztracsatella.
- Vodkás pisztácia lennél.
- Gondolom, jó szalmonellás.
Felült, és közelebb húzott magához. Nehezen ment, mert mereven eltartottam magam tőle. Azért csak sikerült kimódolnia, hogy az egy méteres távolság tíz centisre zsugorodjon közöttünk.
- Nem gondoltál még arra, hogy bolondok vagyunk? – kérdezte.
- Azok vagyunk.
- Nem így értettem – túrt a hajamba. Utáltam, hogy ezt csinálta, három napja mosott hajam nem volt a legfrissebb, még ha meglepően dúsnak is hatott felborzolva. – A többiek szerint ijesztő, hogy az ágy két szélén alszunk.
- Hülyék – vágtam rá.
- Igen, lehet, hogy azok is vagyunk – kezdett bólogatni. Elütöttem a kezét.
- Ha egyszer aludni akarok, azt fogom csinálni, nem hozzábújni ahhoz, aki szintén aludna.
- Szóval én vagyok a bűnös, amiért aludni akarok.
- Nem mondtam ilyet.
- Tudom – mosolyodott el, és már csak azért is belemarkolt a hajamba. – Mégis, kora reggeli háromnegyed hétkor nincs is jobb, mint téged piszkálni.
- Mi, még hét sincs? De gáz ez a szakács!
- Ne kárhoztasd szegény embert, villásreggelit tartunk.
- Még jó, hogy ma van a meccs – mondtam fellélegezve.
Ebben egyet tudott érteni velem. Destinék villásreggelijei híresek voltak arról, hogy csak akkor lehet távozni róla, ha Destin anyja engedélyt adott, márpedig Marlise mások bosszantásának élt, mindig azokat tartóztatta fel, akik a legnagyobb rohanásban voltak.
- És újra szombat – egészítette ki Destin, amit mondtam.
- Nagyszerű – keltem ki az ágyból a kötelezően elvállalt munkára gondolva. – Megint mehetek a két libával a plébániába.
- Te szegény – mondta, és visszafeküdt.
- Mi van? Nem úgy volt, hogy havat lapátoltok a játszótér körül?
- A pszichológus szerint ilyenkor elkell a pihenés – vont vállat, és látszott rajta, mennyire elégedett, hogy nekem menni kell, neki meg nem.
Újra felhangzott a klopfolás.
- Sok szerencsét hozzá – kezdtem gúnyolódni, de amikor felöltözve jöttem vissza a szobába, már mélyen aludt. A szakács pedig tovább szorgoskodott.
Minden porcikámmal a tavasz után ácsingózva léptem ki a zimankóba. A plébánia ablakain erősen kicsapódtak a jégvirágot, amiből tudtam, hogy papunk már felkelt, és befűtött. Mint mindig, én értem be legelőbb, azonnal neki is láttam annak, amit az osztályfőnök előírt számomra.
A két másik lány, akik velem együtt a plébánia gondozását vállalták, szüntelenül panaszkodtak. Gyakorlatilag végignyavalyogták az előző félévet, és úgy láttam, most se lesz máshogy. Ősszel amiatt volt bajuk, hogy a fiúk elszedték a jobb helyeket, és a teniszpályát locsolhatják, míg mi ilyen unalmas helyen robotolunk. Most, amikor a fiúk odakint lapátolhattak, míg mi a melegen voltunk, azt találták igazságtalannak, hogy a hokicsapatnak a meccs miatt nem kellett dolgoznia.
Én a magam részéről úgy éreztem, jól jártam ezzel, sokkal jobb volt, minthogy mint Bella, kiskamaszokat korrepetáljak, vagy mint Georgine, ostyát süssek az óvodának, de megszoktam, hogy visszatérő frázis a „bezzeg a hokicsapat”. Majdnem annyira irigyelték őket, mint a röpicsapatot, amibe azonban féltek volna bekerülni a brutál edző miatt, így velük kapcsolatban lapultak. Destin és csapattársai annyira sem foglalkoztak velük, hogy meghallják, mit mondanak, úgyhogy nyugodtan szidhatták őket.
Meglocsoltam a plébánia előterében lévő rózsacserepeket, aztán csináltam egy csúnya asztali díszt az oltár melletti állványra. Össze-vissza szurkáltam a szivacsos anyagba az ágakat. Tényleg ronda lett.
- Atyám… – húztam el a számat.
- Szólítottál, Romy? – lépett oda hozzám papunk.
Őszülő hajában ki lehetett venni a beletapadt hópelyheket, ami feltételezte, hogy több időt is kint töltött, és csak most jött be, mégis úgy nézett rám, mintha belső fény fűtené. Az igazgató mellett ő volt az, akire régen felnéztem.
- Jó reggelt, atyám – köszöntem.
- Mivel köszöntesz, aligha szólíthattál – töprengett busa szemöldökét összevonva.
- Vagy csak udvarias akarok lenni – adtam neki alternatívát.
- Így helyes. Á, készen vagy?
Még pár ágat szúrtam az asztali díszbe, majd megmutattam neki.
- Ennyi telt tőlem.
- Majd a kelyhek mögé tesszük, senki észre nem fogja venni, mégis ott lesz, ha valaki hiányolná – fonta össze karjait, és a hivatalos papi pózban állt meg előttem.
Erről eszembe jutott valami. Letettem az asztali díszt.
- Jó lenne beszélnünk.
- Gyónni szeretnél? – kérdezte azonnal. Már várta.
- Nem, mert akkor csak én beszélnék, és válaszokra van szükségem.
- Az Úr válaszolni fog neked.
- Az, hogy hívő vagyok, nem jelenti azt, hogy elvárom, az Úristen ugorjon le a festett üvegről, és tartson nekem életvezetési tanácsadást – mondtam. Az rendben volt, hogy hiszek egy Istenben, a mennyországban, a pokolban, de ezt most nem úszta meg. – Ha akarja, tehetünk úgy, mintha gyónnék.
- Ha így látod jónak – mondta kis tétovázás közepette. Minden bizonnyal csak és kizárólag rendeltetésszerűen használta a gyóntatófülkét, szimpla csevejre sose.
Így láttam jónak, ezért míg a két lány belemerült a másik virágcsokrának dicséretébe, beültem a gyóntatófülke kínosabb felébe. Fogadok, hogy még a szék is kényelmetlenebb volt, mint az atya oldalán.
- Hallgatlak, Romy – mondta.
- Mostanában gondjaim támadtak a szexszel – kezdtem, majd amikor rájöttem, mit mondtam egy papnak, úgy gondoltam, kiigazítom magam, mielőtt felesleges kiselőadást tart egymás biztonságos szexről. – Semmi olyasmi, amire gondol, egyszerűen szeretném tudni, mi a jó szex.
- Nem gondoltam semmire – mondta az atya a másik oldalról kötelességtudóan, éreztem, hogy nem haragszik, inkább kitárja lelkét felém. – A paráznaság és a bujaság bűn, a szeretkezés azonban olyan teremtőerő, amit az Úrtól kaptunk. Nem vethetjük el.
- Ilyen problémám nincs is – gondoltam arra, hogy tegnap este lefeküdtem Destinnel, pedig nem terveztem. – A bujaságról szeretnék többet megtudni.
- Egész pontosan mi érdekel ezzel kapcsolatban?
- Hogy mennyi szex a normális – mondtam ki kerek perec. Azt hiszem, az atya a homlokát kezdte törölgetni erre a válaszra.
- Huzamos ideig a testi vágyat hajtani nem a legszerencsésebb.
- Honnan tudjam, hogy a testi vágyat mi okozza? Hogy tényleg szeret, azért akar szexelni velem, vagy azért akar engem, mert jól nézek ki?
- Úgy érzem, sokat töprengtél már ezen. Nem gondolod, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a testi résznek?
- Az előbb mondta, hogy a szex egy szent dolog, ne mondja nekem, hogy nem fontos! – mondtam ingerülten.
- Amikor a téma szóba kerülésénél az indulatok uralnak, jobb egy időre felhagyni vele – jegyezte meg csendesen az atya.
- Nem vagyok indulatos – nyeltem vissza éledő dühöm.
- A vágyakban értelem van, Romy – kezdte lassan. – Meg kell találnod bennük a jelentést.
- Erről van szó! Ahány srác, akivel lefeküdtem, mind azt lihegte a fülembe, hogy így meg úgy szeret, ez alól Destin sem kivétel. Próbálok nem hinni „csalárd szavaiknak”, ahogy az egyház hirdeti!
- Ne ess az ítélkezés bűnébe – felelt az atya. – Attól, hogy létezik csalárd ember, nem lesz mindenki az.
- Köszönöm, atyám – hunytam le szemem. – Az emberek nem egyformák. Ez lenne az egyház évezredes tapasztalata?
- Az én élettapasztalatom – mondta az atya, éreztem a hangján, hogy mosolyog.
Ettől a fura választól különös béke öntött el. Igaz, hogy csak úgy fél percig tartott, de addig jó volt. Utána félresöpörtem a függönyt, felálltam, és kijöttem.
Napi jótétségem végeztével már kint kesztyű nélküli, hideg kezemmel túrtam bele a hajamba. Hátrasöpörtem, amikor eszembe jutott, hogy még mindig száraz. Haza akartam menni, és megmosni, de ahhoz túl messze voltam, Destinékhez meg nem akartam visszamenni, így a plébániáról elmenet bementem egy bank mosdójába, és gyors kontyot csináltam belőle. Így nem melegítette a fülemet, ami eléggé idegesített, de ez még csak a nap eleje volt.
Utána mehettem a meccsre.
Mire odasétáltam, majdnem fél tíz volt, az összes fiú az öltözőben zajongott, barátnőiket az előtte lévő folyosórészen hagyták. A hokisok barátnői szendvicses tálcákat tartottak, és egymás között dumáltak.
April nem volt hokis barátnő, de máris betagozódott közéjük. Mikor meglátott, felém fordult. Csütörtök óta jópofizása nem ismert határokat, most például bemutatott egy lánynak. Arról fogalma se volt, hogy a többivel se beszéltem soha, azért bemutatta Theo titkos barátnőjét, egy barna hajú, fehér kötött pulcsit és nagyon vékony, nagyon rövid barna szoknyát viselő lányt. Nem volt egy homokóraalkat, inkább mondtam volna boros pohárnak: nagy mellek, húsos has, vaskos combok, vékony térdek és kicsi lábfejek.
- Kikka vagyok – mutatkozott be kötelességtudóan, amikor April intett neki.
A szép név miatt sajnáltam, hogy úgyis elfelejtem.
- Kikka az úszócsapat tagja – fecsegett April, miközben Milo után leskelődött. Én is így tettem, közben úgy csináltam, mintha érdekelne az úszócsapat.
Valójában szimpatizáltam tagjaival, mert az egyedüli csapat volt az atlétikázókon kívül, amit koedukáltan tartottak. Emiatt a két csapat lojálisan viselkedett egymással, és kölcsönösen támogatta a sulinkban nem éppen dívó fiú-lány versenyeket, amik azért is voltak nehezen leszervezhetőek, mert alapvetően a futás és az úszás terén a lányok nehezen kelhettek versenyre a fiúkkal. Mi azért próbálkoztunk.
Ezért nem nehezteltem, amikor Theo barátnője velünk maradt. A többi lánnyal amúgy se tudtam volna mit beszélni. Senki se tudott velük, külsősek voltak, és annyira se érdekelték őket a sportok, mint minket, azt mesélték egymásnak, kinek milyen gyűrűt vett a barátja, meg hogy milyen szexis, mikor egy jó pasi kisbabát tart a kezében.
Bella jókor jött, hogy megmentsen. Majdnem nekiütköztem, annyira siettem felé. Ma piros felsőt és szürke farmert viselt, táskáját hanyagul átdobta a vállán, ami miatt az megrekedt derekánál. Nem zavarta se ez, se az ajtónyitogatástól beáramló hideg.
- Gyönyörű nap ez a mai – dőltem neki mellette az oszlopnak.
- Mit műveltél? – harapott a szendvicsbe, amit útban befelé szerzett valakinek a tálcájáról.
- Az atya mit se tud a szexről – tettem karba a kezem. - Azt hiszi, perverz vagyok, és nem értem a dolog érzelmi részét.
- És az vagy?
- Csak sokat gondolok rá.
- Ha már a vétkeknél tartunk, azt hiszem, a falánkság bűnébe estem. Itt egy hari, mindketten jobban járunk – tört le a szendvicsből, így enyém lett a tojásos-borsós rész.
- Nem értem, miért nem lehet egy kicsit nyíltabb. Tudod, mi van? Az egész rendszer rossz. Úgy értem, a városunk. A papoknak támogatniuk kellene, nem piszmogni meg asztali díszt csináltatni a végzősökkel.
- Mondd ezt Billnek. Mostanában egyre inkább félti az állását.
- Ő se a régi, valljuk be.
- Sose volt egy régiség, pont ezért kapta meg ő, hm? – mosolyodott el.
Milyen igaza volt. Csak, amikor tizenöt voltam, valahogy olyan öregnek láttam, ezzel jött a tekintély. Most már a köztünk lévő röpke húsz év mit se nyom a latban.
- Inkább maradjon, így kényelmesebb.
- Neked mindenképp – értett egyet, és bekapta szendvicse végét.
- Most kárhozzak el?
- Ha a plébánián nem tetted, itt már felesleges.
Bár figyeltem rá, nem mulasztottam el annak észrevételét, hogy April nézelődni kezdett. Kezdett határozottan idegesítő lenni, de volt vele szemben egy nagy előnyöm: sokkal gátlástalanabb voltam. Vivát a rossz tulajdonságoknak.
- Foglalnál helyet? – kértem Bellát, miközben indultam a folyosó felé.
- A meccs után már szabad verekedni! – figyelmeztetett, de ekkorra teljesen hátat fordítottam neki, és elsiettem.
Milóval megbeszéltük, hogy a hármas lelátó legfelső sorában találkozunk. Ahogy számítottam rá, senki se ült a hátsó néhány sorban, mindenki próbált előre tömörülni. Láttam a nekem foglalt, üresen maradt helyet Bella mellett. Mellette a lányok egészséges rágcsákkal és nézelődéssel foglalták le magukat, időnként hátrapillantottak, hogy a mögöttük ülőket is szemrevételezhessék. Leültem balról a második székbe.
Hamarosan jött Milo. Odaszóltam neki, hogy itt vagyok, és fel akartam állni segíteni neki hozzám találni, de céltudatos lépésekkel jött, határozottan megragadta a szélső szék támláját, és leült mellém, röviden rátéve a kezét a térdemre.
- Nem is drukkolsz a barátodnak? – kérdezte, miután meghallgatta mazsorett csoportunk öncélú biztatását.
- Az apám szeretője szerint nem vagyok nagy drukkoló tehetség – ittam bele a pocsék ízű szénszavas üdítőbe, amit pár perce vettem a körbejáró árustól.
- Tudod, azért sűrűn változik az érdeklődésed. Hol Destin vonja el a figyelmed, hol én. Ki lesz a következő?
- Még nem tudom. Különben még mindig Destin barátnője vagyok, nem igaz?
- Gondolom.
Nagyokat hallgattunk, így eljutott hozzánk az első gól híre. A hazai csapat rossz passzban lehetett, ha már a negyedik percben beengedtek egyet, de mindig jobban kedveltem az izgalmas meccseket. Elnéztem a jégen profin sikló nagydarab srácokat, akik elzuhanva simán eltörhették volna egymás lábát, de nem estek el, biztosan álltak lábukon. Destin se volt kivétel, kevéssé törődött a jéggel, ütőjén tartotta a szemét. Egyszer se pillantott fel a lelátókra, amikor a korong a pálya mások részén volt, a kijelzőn csekkolta az időt.
A szünetben hokicsapatunk biztosra vette, hogy nemcsak ezt a meccset nyeri meg, de a szezon győztese lesz, a szurkolók a vállukon vitték le őket a pályáról. Nem vártam el, hogy Destin figyeljen rám, sőt örültem neki, hogy oda se jött, mert amint csatlakoztam a lányokhoz, April szúrós tekintete szegeződött rám. Eddig tartott a barátnőség.
- Remélem jól mulattál – mondta élesen.
A hokisok barátnői kíváncsian néztek ránk, az ilyen pillanatoknak éltek.
- Köszönöm, jól – feleltem, majd Bellára pillantottam. Őt sem találtam jó hangulatban.
- Foglaltam neked széket – nézett vissza rám, és már nem is tudtam, mit látok tekintetében, csalódottságot vagy haragot.
- Tudom – mondtam, de a szünet után ismét Milóhoz csatlakoztam.
April újfent későn vette észre, és az a szép az első helyekben, hogy nehéz odakerülni és nehéz onnan eljönni. Nyugodtan beszélgethettem Milóval a meccs végéig, majd csatlakoztam a serleget egymás között adogató, kifelé induló csapattal. April nem mert beárulni Destinnél, amikor már mellette álltam. Gondoltam, adok neki rá esélyt.
A csapat hangoskodott vagy nyolc utcányit, majd Destin előremutatott összekulcsolt kezeinkkel.
- Billiárd? – nézett körül csapattársai körében. Engem nem érdekelt, örültem, hogy győzelmi partit nem adnak, mert ahhoz ma nem sok kedvem lett volna.
A fiúk belementek, előre is mentek a csajokkal, csak Bella és Destin maradt velem. Szívesen mondtam volna Bellának, tartson csak Destinnel, nekem edzésem lesz, de szorosan összezárt szájából tudtam, valamit meg akar beszélni velem. Előbb Destint tudtam le.
- Később – mondtam burkoltan nemet a billiárdra.
- Edzés után – csókolt meg.
A tengeri páráról úgy tartják, nem kímél semmit. Nem hiába Romy a nevem, én se kímélek semmit és senkit. A ritka kivételek közé tartozik Bella, de azt ő se várhatta el, hogy ne csókolózzam ki magam Destinnel, főleg, mert ez fontos részt vállalt további terveimben. Így nem törődve vele és a járókelőkkel addig csókolóztunk, amíg el tudtunk válni a másik szájától.
Csak mikor Destin a többiek után ment, fordultam Bellához.
- Mondd!
Bella szemben állt velem. Hangja hétköznapi volt, ahogy megszólalt.
- Amíg nem voltál, a szünet utolsó perceiben bepróbálkozott nálam.
Csendben néztem rá. Mindketten tudtuk, hogy hazugság, ő is, én is. Ahogy szemébe néztem, mégis tudtam, nem tisztán azért csinálja, hogy szakítsak Destinnel. Azért is, mert úgy hitte, nem tudnám érte teljes szívvel vállalni a felelősséget, így viszont, hogy ő kész volt engedni, hogy rákenjem, meg tudtam tenni.
- Értem – feleltem egyszerűen. – Mennem kell atlétikára.
- Ne bánj el vele nagyon – kérte komolyan.
Már korábban is gondolkodtam rajta, ha nem mással kap rajta, hogyan legyen az elválás. Egyetlen ötletem volt rá, egy olyan, ami megérteti vele, hogy ne a testére hallgasson örökké, hanem becsülje meg azt, aki a következő lesz nála a sorban. Vagyis Bellát.
Atlétikára vegyesen jártak fiúk-lányok, úgyhogy előre számítottam rá, hogy szóba hozzák Destinék mai meccsét. Meg is tették, gratuláltak hozzá, mintha lenne benne bármi szerepem. Kevéssé érdekelt, arra koncentráltam, nehogy Griffin edző bármilyen rezdülést észrevegyen rajtam, amikor a versenyt említi.
Az edzés remekül lement, rontottam, és majdnem elestem, mindezt úgy, hogy véletlennek tűnjön. A végére annyira felgyorsítottam, hogy edzőnk kifejezetten elégedett volt velem, még ha nem is írt fel noteszébe az öt legjobb közé. Leizzadva, nagyokat fújtatva ültük körbe mi, lányok az edzőt az öltöző előterében, míg a fiúk elmehettek zuhanyozni. Rájuk később kerített sort, mert mint mondta, edzés után mi illatozó virágok vagyunk mellettük. Egyesével végigvett mindenkit.
- Sarah, negyedik esély – mondta anélkül, hogy felnézett volna legjobb futónkra, a kocogás közben zörgő csontú Sarah-ra.
Az előző félévben háromszor vette lazára a kör végét, ez volt a negyedik alkalom. Még egy kellett, és akármilyen jól futott, az edző megtanította volna repülni.
- Maisie, előnytelen a hajad – mondta egy élénkvörös hajú lánynak. Maisie arca kipirosodott, mindig is oda volt Griffin edzőért a szó klasszikus értelmében, ez a mondat pedig különösen csengett a fülnek, még ha tökéletesen praktikus értelme is volt. – Vagy vágasd három centivel rövidebbre a frufrud, vagy találkozunk akkor, amikor már hátra tudod fésülni.
- Levágatom – felelt neki tisztán Maisie. Az edző nem tűrte a nyegleséget.
- Romy – szólított Griffin edző, és ezúttal felnézett rám, mintha tudná, hogy a többieknél jobban hazudok. – Több iskolán kívüli gyakorlás kéne ide.
- Tudom – feleltem nyugodtan. - Szakítani fogok a barátommal, úgyhogy lesz időm futni.
Biccentett felém, mintha az okok nem érdekelnék, csak csináljam azt, amit mond, és tovább ment Anára, akit a beszélgetésért szidott le.
- Vizet kért kölcsön – védte Anát Sarah.
- Mindenki hozzon magával – ikszelgetett valamit a napló alján az edző.
- Az egészséget miért nem rangsoroljuk? – firtatta továbbra is Sarah.
- Minden épeszű sportoló tudja, hogy az egészség a nulladik. Elmehettek – fejezte be velünk a mait, hogy átmenjen a fiúkhoz.
Az atlétikaedzés legjobb és egyben legrosszabb része a vége volt. Belépni a langyos zuhanyba, és hagyni, hogy lehűtse tested a víz mennyei, istenibb, mint akármilyen habfürdő, a vele járó locsogás azonban megőrjít. A lányok törölközőt csavarva maguk köré, víztől csöpögve rohangáltak ide-oda, kiültek az ablak melletti tükörhöz, hogy a teniszes fiúk megbámulhassák őket, és sminkcuccokat cserélgettek.
- Mit értettél azalatt, hogy szakítasz a barátoddal? – kérdezett kíváncsian Demi magát púderozva. Még nyirkos volt a bőre.
- Mit nem lehet ezen érteni? – elégedetlenkedett Harmony, míg lábát masszírozta.
- Azt, hogy akkor miért vár ott – mutatott az ablakon át egy pontra Rea.
- A) válasz, még mit sem tud róla, mert Romy rossz kislány – ült le mellénk Sarah. – B) azért jött, hogy beszéljenek, végül C) ő akar szakítani, csak Romy megtudta valahonnan.
- A) – feleltem.
- Ne változtassuk Destin számára B) válasszá a helyzetet, lányok? – nézett körül Sarah.
- Ma nyertek – vágott fintort Jordyn, aki rendszerint mögöttem van a váltóban, ezért utálom. – Miért kell elrontani a napját?
- Inkább szakítson vele, minthogy tovább boldogtalanítsa – sóhajtott mélyet Sarah. Ő mindig az egyenes beszéd híve volt. Mint általában az atlétikára járó lányok.
- Nem szakítanál vele itt és most? – merült ábrándozásba Demi. – Kimehetnénk vigasztalni.
- Nem öt percre gondoltam – árultam el nekik.
- Ó, mit tervezel, előtte még kizsebeled? – nevetgélt Ana, aki tett az egészre.
- Azt, azt – zártam le ezzel a beszélgetést, és gyors mozdulattal kihúztam a szememet. A pepecses smink nem volt a stílusom, Destin egyébként is szerette, amikor tudta, hogy egyenesen a zuhanyból jövök.
Amikor tíz perccel később elé léptem, végighúzta tenyerét az arcomon.
- Milyen volt? – kérdezte a megszokottat. April mégse fecsegett volna?
- Griffin edző ma is meg akart ölni.
Elmosolyodott, és a fejemnek döntötte fejét.
- Szösszencsem nekem.
- Nem kapsz csókot! – ütöttem a vállára.
- Visszavontam. – Kurta csókot nyomtam a szájára, mire elvigyorodott. – Kis cókmók!
Dühös horkantásomra ügyet se vetve húzott magával a parkolóba.
- Hozzám vagy hozzád? – kérdezte, amint beültünk kocsijába.
- Hozzád – nyújtózkodtam ki. Gondolatban elköszöntem a tobozemberkétől. – Van egy olyan érzésem, hogy mire megérkezünk, tobzódni fogok az energiában.
*
Induláskor elejtett megjegyzésem megtette a hatását, Destin bármit megtett volna, amit kérek. Míg laza csomóra kötöttem a szemére tett sötétkék selyemszalagot, amit először magamon próbáltam ki, eszembe jutott az, amikor először együtt voltunk a szobájában. Óriási ablakain világos függöny volt, ami nem sötétítette be eléggé, innen jött ötlete, hogy más eszközökkel is dolgozhatunk.
Miután rajtam volt a kendő, rájöttem, mennyivel izgalmasabb így a szex. Először is ki voltam szolgáltatva neki, amiben ritkán volt részem. Másodszor szeretett játszadozni, és ott érinteni, ahol a legkevésbé várom, állandóan meglepetéseket okozott. Harmadszor akkor még hittem benne, hogyha minden élvezetes vele, nem muszáj, hogy bele legyünk nyekkenve a másikba, kettőnk sóhajai időről-időre emlékeztettek, így is mennyire szeretjük egymás társaságát. Felülmúlhatatlan élmény volt, és tudtam, ha engem ennyi idő után feltüzel, ő se lehet vele máshogy.
- Amikor a nemzetköziben nyertünk, valahogy elfelejtetted átnyújtani az ajándékot – utalt arra, hogy még soha nem szexeltünk azért, mert valami jól sikerült.
- Ne mondd, hogy nem kísérletezgethetek – nyomtam puszit szájára. – Különben is hogy van az, hogy te azt tehettél velem, amit csak akartál, én meg nem veled?
- Tudtam, hogy egyszer még visszavágsz – nevetett, de hagyta magát, amikor hátrébb toltam, hogy üljön le az ágyra.
Mindent kigondoltam, és volt rá esély, hogy nem fuccsol be a tervem. Beleéltem magam abba a látszatba, hogy szenvedéllyel teli mozdulattal ölelhessem át nyakát.
- Nem bízol bennem? – súgtam a fülébe.
- Nem – felelt őszintén.
- Próba-szerencse – csókoltam meg, majd elhúzódtam.
Szex közben nagyon ritkán beszéltünk, maximum, ha fájt valami, azt tudattuk a másikkal, máskülönben részéről becenevek és egymás nevének kimondása volt a maximum. Ez azonban bőven benne volt az előjáték kategóriában.
- Jó lesz? – simogattam pólóján át bőrét.
- Attól függ, mit akarsz.
- Hogy élvezd – mondtam az igazat.
Tűrte, hogy tegyek vele, amit akarok. A fején keresztül lehúztam pólóját, és hosszan simogattam, hogy komolyan vegyen. Megpróbálta levenni felsőmet. Rácsaptam a kezére.
- Nem látsz, nem emlékszel?
- Attól még kitapogathatlak – siklott fel két tenyere övemről hasamra a ruha alá nyúlva.
- Az egy másfajta játék.
- Mifajta?
- Mikor mindkettőnk szeme be van kötve – susogtam, miközben övemmel vacakoltam. Utáltam, mikor sietni kellett, mindig ő vette le rólam.
- Áttérhetnénk arra a verzióra.
- Ma nem – mondtam határozottan, és kibújtam nadrágomból.
Gondosan félretettem közelembe, majd lehúztam felsőmet. Közel léptem Destinhez, érezze meztelen bőrömet. A karomat és a hátamat simogatta, miközben kikapcsoltam melltartóm pántját. Amint érezte, hogy a hátam teljes egészében szabaddá vált, újonnan ébredt vággyal húzott közelebb.
- Romy – suttogta olyan elfulladón, ahogy szex mentes övezetben sose.
- Tetszik? – kérdeztem próbálva minél kevesebb malíciát használni.
- Gyere ide – húzott magához durvábban, nem tudva kiszámítani, pontosan hol vagyok, majd amikor érezte, hogy nekivágódok, megtartott.
Aprót löktem rajta, hogy tudja, még nem szabad a vásár, majd hátrébb lépve melltartómat a földön hagyva visszakaptam felsőm. Igyekeztem úgy állni, hogy míg lehúzom a nadrágját, ne vegye észre, hogy felülről felöltöztem, meztelen lábamat nyomtam övének, majd sietve elhúztam. Innentől fogva könnyen ment a dolog, nem nyúlt értem, türelmesen hagyta, hogy levetkőztessem. A selyemszalag továbbra is rajta volt, amikor két combja közé nyúltam.
- Feküdj mellém – kapta el karom ezúttal ügyesebben. Hangjában volt valami, amire felserkentem volna, ha nem fogom vissza magam.
- Úgy volt, hogy én dirigálok – emlékeztettem rá.
- Jobb lenne.
- Neked.
- Teszek róla, hogy neked is – szorított továbbra is.
- Itt most én vagyok az aktív fél, nem emlékszel?
Végre megértette.
- Ezt az egyet, és utána – követelőzött kissé.
- Igen, utána – mondtam, és lehúztam róla a gatyát. Többi ruhájához dobtam a fotel mögé.
Két méterre hátráltam tőle, úgy néztem meg még utoljára. Az ágyán üldögélt teljesen meztelenül, bekötött szemmel, láthatóan vágyakozott utánam, míg én magam teljesen fel voltam öltözve, egyedül melltartómat tettem a táskámba, azt macerás lett volna újra felvennem.
- A színpad készen áll, a színésznő távozik – mondtam hangosan, és kijöttem szobájából. A lecke fel lett adva, a szex nem minden, még az előzetes se. Reméltem, emlékezni fog rá.
Elismerésem érte, hogy nem rohant utánam egy szál semmiben. Helyette amint kiléptem a teraszra, ablaka nyitva állt, onnan keresett engem. Amennyire láttam, semmit nem kapott magára. Fújtatott, ahogy észrevett. Azt hittem, mocskolódni fog – sose tette, de a fiúk akkorát tudnak változni pár másodperc alatt, ezt tudtam jól -, helyette őszinte csodálkozással nézett rám.
- Elmész?
- Ha kezelésbe veszed magad, te is el fogsz – vettem fel a napszemüvegem. Destin arca vörösbe váltott. Nahát, el lehet kapni a nagyfiút? Kísértő mosollyal néztem fel rá. - Ha akarod, behívok neked valakit az utcáról, maradj csak itt, ha meglát, rohan hozzád. Milyen legyen? Szőke? Barna? Vagy mindegy, csak magas, sovány?
Az erkélye alatti kaktuszkert némán meresztgette tüskéit.
- Romy.
- Viszlát, Destin – fordultam el, hogy kilépjek a virágágyásokkal övezett teraszról.
- Szakítasz velem, édes? – kérdezte a következő pillanatban józanabbul.
- Ajánlom figyelmedbe Bellát, édes – válaszoltam oda se fordulva, majd kiléptem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
