Többszörös szerencsém volt. A fél évfolyam jelen volt a lelátós teremben, ahol a szintkülönbség nélküli két középső sor hátulsójába kerültem, így az előttem lévő lány takart a fizikatanár elől. Évfolyamom java azt hitte, másnapos vagyok, azért hajtom a fejem a padra, így szabadon ejtőzhettem. Máshoz nem is nagyon volt kedvem. Amikor a tanár elengedett minket, szívesen maradtam volna a padon fekve.

Bella a másik osztály lelátóit figyelte Destin után kutatva, így volt pár másodpercem összeszedni magam. A leggonoszabbak se foghatták rám, hogy pocsékul festek, hosszú ujjú, kivágott felsőm és csizmához húzott fekete nadrágom a legkisebb hibát se engedték mozgás közben. Felálltamban beleigazítottam nadrágomat a csizmába, majd a többiekkel együtt szedelőzködtem.

Eltettem maradék pizzás csigámat, mobilomat és a cetlit, amit Georgine küldözgetett nekem óra közben. Ez utóbbit kidobtam az előadóterem ajtaja melletti kukába, majd kimentem a folyosón várakozó fiúkhoz.

Destin olyan mozdulattal ölelt át, mint mindig, én meg ugyanolyan semmilyen arcot vágtam, mint mindig, ezért a fiúk is ugyanolyan sokat hecceltek, mint mindig. Néhány figyelmünkre vágyó csaj csatlakozott hozzánk, és elindultunk a pizzériába.

Az iskolai pizzéria mindenki kedvence volt, hírének mit se ártott az alakjukat féltő lányok folytonos nyavalygása. A tulaj, Al betett a menübe három salátát, ezzel letudta őket. Sikerült volna becsalnia a libákat, ha a fiúk nem csúfolják azzal őket, hogy három saláta a világ, így továbbra is inkább csak az állandó, nagyétkű törzsvendégek jártak ide, aminek Bellával külön örültünk.

Ahogy betértünk, máris jobban lettem. A pulthoz mentünk, ahova méret szerint halmozták a pizzákat. Volt hagyományos kerek, amilyet mi is rendeltünk, meg téglalap alakú, ami a ritkán betérő madárkák részére volt fenntartva.

- Mindegy, csak ne gombásat – mondtam Alnak, aki a fiát leszámítva saját maga szolgálta ki a diákokat.

Az egyik legjobb fej volt a világon, bekapcsolódott a Föld napja miatti szervezkedésbe, és a bolygó védelmére a figyelmet egy hétig kontinenseket formázó pizzákkal próbálta felhívni. Emellett mindig benne volt különleges pizzák készítésébe, ha mondjuk szülinapról vagy évfordulóról volt szó.

- Akkor csirkemájas lesz – mondta, hogy még időben ellenkezhessek, ha mégis más mellett döntenék. Rábólintottam.

Destin a haverjaival a sarokban lévő asztalnál zajongott. Pár percen belül mi is megjöttünk, beültem Destin mellé, és kicsit megrugdostam Aident, hogy adjon helyet Bellának. Destin a hátam mögé tette a karját. Bella táljára esett pillantása, akinek ma salátához volt kedve.

- Ez meg?

- Éltető zöldségek – vett villájára Bella egy fél szelet paradicsomot.

- Élet az élet, ahol ez éltet? – kérdezte Vinnie, majd nagyot húzott vizéből.

- Hogyhogy nem pizza? – kérdezte Destin.

- Ma valahogy nem – vont vállat Bella.

Saját pizzámat szeleteltem kockákra, mikor Theo észrevette pizzás csigámat.

- Te aztán nagyban csinálod – nevetett.

- Kell? – kínáltam felé a fél csigát.

Míg átadtam, a fiúk a havi sporteseményekkel voltak elfoglalva. Főleg a hoki és a röplabda megbeszélése folyt, nagy elánnal tették a fogadásokat, hogy lesz-e előbbinél olyan mezőnyjátékos, aki tovább bírja negyvenöt másodpercnél, Destinnek pedig megemlítették, hogy lehet, a másik kapus ki kell, hogy hagyja a meccset. Destin magabiztosan mondta, hogy semmi gáz, a csapat, ami ellen kiállnak, nem ellenfél.

- Utána atlétika – szólt oda nekem egy tizenegyedikes lány. Hogy ki kérdezte, azt nem tudom, de igaza volt, jövő szombaton megmérettethettem.

- Futás lesz? – vigyorgott Jaxon. – Megyünk majd, és szurkolunk!

- Gyertek – rágódtam egy szeleten, bár valójában a hátam közepére kívántam az egészet.

A futás jó volt addig, amíg kötelezően választott iskolai edzés volt, ahol mindenki ellehetett vagy magának, vagy csapatban, ahogy tetszett, de a versenyzést kihagytam volna. Még volt elég edzés, hogy rosszul teljesíthessek, úgyhogy nem izgultam.

- Gyakorolhatnál Destinnel, egy kis kergetőzés nem árt – gúnyolódott Aiden cserébe a rúgásokért. Gondoltam, hogy kitalálják, nem olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint általában.

Destin csak magához húzott, és nevetett.

- Nem kell, hogy még előlem is fusson, elég az, hogy a lányok elijesztik.

Ezen mindannyian nevettek, pedig semmi röhögnivaló nem volt azon, hogy a tegnapi buli után nem volt kedvünk találkozni Elle-lel. Bella mesélte, hogy Elle szerint Destinnek és nekem végem, dühös is volt, hogy mégse jött neki össze. Általában nem szokásunk elfutni, de őszintén, a tegnapi után gondolkodni se volt kedvünk, nemhogy beszélni vele.

- Rájöttem, mit kéne beújítaniuk – csapott váratlanul az asztalra Jaxon. – Hokis pizzát. Ha a röpiseknek van, nekünk miért nincs?

Elhúzódtam tőle, annyira ordított, mire a hokisok mind kiabálni kezdtek, hogy tényleg, ennyi jár. Bellára néztem, akit hidegen hagyott a kiabálás, a végzős srácok kishúgaihoz képest labdába se rúgtak.

- Mit mondott az orvos? – kérdeztem rá, az iskolaorvos mit szólt ahhoz a csúnya vállütéshez, ami a tegnap éjjeli medence szélével való találkozására volt hivatott emlékeztetni.

- Mehetek cselgáncsra.

Magamban elhúztam a számat, utáltam, hogy akkor van edzésük Destinnel, amikor nekem nincs, és fordítva, így a közös délutánok szinte mindig kimaradtak. Nem számított, volt jobb dolgom is.

Megvalósításához áttelepedtem Destin ölébe. Hogy ezt megtehessem, ki kellett túrnom Jake-et a helyéről, de ő még mindig tartott attól, hogy a haverja megtudja, mily kicsinység volt köztünk, ezért nem bánta. A többiek fütyülni kezdtek, Bella meg egy másik lány meg is dobálta őket ingyen rágcsával, hogy fejezzék be.

Destin a combomra tette kezét, ami most semmiféle ingert nem váltott ki, csak kellemesen melegített.

- Kicsit hagyjál, oké? – kérdeztem halkan. – Egyedüllétre van szükségem.

- Ha ezt szeretnéd – ment bele, gondolom, mert az egyedüllét egyet jelentett Milo távoltartásával, és különben se nagyon volt más választása.

- Megígéred? – bújtam hozzá.

Attól függetlenül, miért csináltam, jól esett közel lenni hozzá. Átölelte a karomat, és lejjebb csúsztatott. Kényelmetlen volt, lábaim zsibbadni kezdtek, de úgy maradtam.

- Egy férfi nem ígérget! – öklözte hátba Jake.

- Egy férfi? – néztem át rá.

Egy ideig állta pillantásomat, hogy ne tűnjön fel Destinnek, milyen szívesen fordult el aztán.

- Tényleg nem kell ígérgetnem, úgyis betartom – mondta Destin, majd szorosan magához ölelt, és megpuszilta a halántékomat. – Ja, amúgy Rosen megette a pizzád.

- Mindegy, majd veszek valami kaját hazafelé.

- Hazamész? – lepődött meg. Ritkán mentem haza anyámhoz, az utóbbi pár hetet is Bellánál töltöttem, de ideje volt hazaruccannom. Egyébként is untam az azóta vásárolt ruhákat, ki akartam őket cserélni újra. – Ott is alszol?

- Hacsak össze nem veszünk anyámmal.

- Reuge edző duplázni akar, ma már nem látjuk egymást – biccentette feljebb a fejem államnál fogva.

- Aztán jó legyél a meccsen.

Akármilyen mérges voltam rá, abban mindig bíztam, hogy hozza a tőle elvártat, és nem sérül le. A csapat sokat jelentett neki, kapusként pedig nélkülözhetetlen volt.

- Ott leszel? – tartott közel magához.

Vele ellenben tehettem ígéretet, szóval megígértem neki, hogy ott leszek. A csengő szakította félbe beszélgetésünket, úgyhogy üres gyomorral mentem be utolsóelőtti órára.

Utolsó óra után búcsút vettem Bellától, és gyalog indultam haza. Georgine a suli előtt már kocsijában ülve rákérdezett, vigyen-e el, de mondtam neki, inkább gyalog megyek, annyira nincs rossz idő. Pedig hosszabb volt az út, mint számítottam rá, rég nem tettem meg a sulitól, és még rosszabb lett, mikorra odaértem, már bántam, hogy nem vettem sapkát, és kapucni nélküli kabátomban mászkáltam. Már biztos voltam, hogy éjszakára maradok, reggel pedig elvitetem magam valakivel a suliba.

Mary, anyám házvezetőnője rossz szokásának megfelelően a vasalót otthagyva már megint azt kémlelte, ki jött. Elég szűk száma volt azoknak, akik kulcsot kaptak ehhez a házhoz: anyám, maga Mary és én, úgyhogy nem tudom, miért fontoskodott folyton.

- Helló, Mary – köszöntem a csizmámat levéve, végigszaladva a körfolyosó hideg csempéjén, be az étkezőbe, aminek asztalán vasalt. Nem felelt, csak felnézett, és újra kézbe vette a vasalót. – Az anyám?

- Házon kívül van – válaszolt olyan hangnemben, hogy abból tudtam, ez őt mennyire hidegen hagyja. Én is csak azért kérdeztem rá, hogy fel kell-e készülnöm szülőanyám hárpiaszerű támadásaira. – Itthon vacsorázik?

- A szobámban.

- Mindent kivasaltam, amit találtam, de azt hiszem, összekeveredhettek az anyja ruhái meg a magáé – tette csípőre a kezét. A másikkal feltartotta a vasalót. – Én ugyan meg nem tudom különböztetni őket egymástól.

- Úgyis átválogatnám – hagytam rá, és felmentem a szobámba.

Az ágyamon nagy kupac ruha várt rám. Egyből kiszúrtam anyám tapadós ruháját, és a padlóra dobtam. Ülőhelyet csináltam magamnak, aztán nekiestem a ruháknak. Akartam szerezni egy nagy adagnyit, amivel elleszek egy ideig, aztán újra beakartam magam fészkelni Belláék vendégszobájába, ahol senki nem tört rám az idegbajával.

Annyira zavart a csönd, hogy betettem a kedvenc számomat, és ismétlésre állítottam. Mire a ruhák felét szétválogattam – anyám ruhái erős többségben voltak, de lenyúltam belőlük pár visszafogottabb darabot -, eszembe jutott, mi van, ha anyámhoz meg az enyémek kerültek, kinéztem belőle, hogy elhordja kedvenc cuccaimat.

Felnyaláboltam a ruháit, és átvittem őket a hálójába. A ruhásszekrényében annyira nagy zűr volt, hogy egyáltalán nem láttam át, nem is álltam le megkeresni a kedvencemet. Ahogy mentem kifelé, észrevettem, hogy az ajtóhoz közelebbi kávézóasztalon a fényképek közül már megint lefelé van fordítva kettő. Odamentem, és felállítottam őket. Az egyiken az apám volt, a másikon Maddy és a két gyerek. A kávézóasztal többi fotóján anyám barátai vagy ismeretlenek voltak.

A délután további részét Maryvel töltöttem, mielőtt végleg meggyűlöl, amiért itthon vagyok, de nem megyek le hozzá. Este nyolckor eszembe jutott, hogy új kabátot kell vennem magamnak. Ehhez a művelethez előkerestem egy másik kapucnis kabátot, és ideiglenesen abban maradtam, míg Bellát elhívtam vásárolni. Azt mondta, csak akkor jön, ha beülök a kocsijába. Az öt perces utat kibírtam, aminek nagyon örült. Lett új kabátom, neki pedig új magas sarkúja, aztán beugrottunk megnézni a legújabb huszonnégy órás salátabárt, már boldogan mehettünk haza hozzá éjfélkor. Úgy döntöttem, kibírok egy napot az otthoni ruháim nélkül, úgyhogy hagytam a fenébe az egész hazamenősdit.

*

Időről-időre szerettem tesztelgetni Destin rátermettségét, elég jó lesz-e Bellának, mégse adhattam át neki selejtes példányt. Hogy ezt megtegyem, kissé be kellett melegítenem, amit leggyorsabban csókolózással oldhattam meg.

Akkor is épp ezen ügyködtem, a hajába túrva, amikor az igazgatóhelyettes, Miss Sonnet a közelünkbe libbent. Nem zavarta, hogy az iskola folyosóján smárolunk, de utált minket, így kihasználta az alkalmat, hogy belénk köthessen.

- Romy Hapeford, Destin Bury, lesznek szívesek visszafogni magukat!

Miss Sonnet enyhe utálkozással mondta ki a nevünket, nagyon nem tetszett neki, hogy nem vagyok mondjuk Romilda vagy Rosemary, és szólíthatna így, ezzel hangsúlyozandó a helyzet szigorát. Muszáj volt úgy szólítania, ahogy a barátaim és az engem kedvelő tanárok tették. Na, igen, mindennek megvan a maga tragédiája.

- Meg fogom nézni, hány strigulát gyűjtöttek – sietett el mellettünk hosszan utána lobogó kardigánban.

Felnyögtem, és Destin vállának támasztottam a homlokom.

- Összegyűlt? – kérdezte ő minden együttérzés nélkül.

- Neked nem?

- Múlt héten kaptam elzárást.

- Ezek szerint nem mehetünk együtt – méláztam el, átgondolva lehetőségeimet.

Ahogy megemeltem a szememet, hogy felnézzek rá, elkaptam a pillantását. Azt taglalta, nem így akarok-e Milo közelében lenni. Ideje volt, hogy jöjjön a besértődök pillanat.

- Miket gondolsz te rólam?

- Csak, ami rád vall.

Jöhetett a nyűgösség többi módozata.

- Olyan fáradt vagyok!

- Igyál sok vizet.

- Fáj a fejem!

- Jó éjt, kis bársonyvirág.

- Még vánszorogjak fel két emeletet? – kérdeztem leküzdve egy becézése miatti komolyabb dührohamot.

- Reuge edző szerint a levegőzés az élet sója, bőszen nyeld.

Ugyanolyan jól teljesített, mint máskor. Hárított, szelídített, humorba fordított. Áttértem a neked könnyű- és a nem értesz meg-üzemmódok keverékére.

- Te bezzeg jól elleszel!

- Én bezzeg igen.

Észrevettem, hogy közelítenek a csapattársai, köztük Jake. Következett a hisztis picsa-üzemmód.

- El vagy bocsátva – jelentettem ki jó hangosan.

Jake „ez a csaj” nézéssel emelte a sötét égre a szemét.

- Jól van már – akadt le Destin rólam. – Légy jó, és ne keveredj összetűzetésbe.

- Mikor csináltam ilyet utoljára?

- Azt hiszed, nem tudok róla? – kérdezte, majd csókot nyomott a számra, úgy engedett el. Jake-kel köszönés nélkül léptek le.

Amilyen könnyű volt kezelni Destint, olyan problematikám akadt Griffin edzővel. Tudtam, hogy nem lesz elragadtatva tőlem.

Azonnal levágtattam az alagsorba, hogy a rövidebb úton érjem el a tornacsarnokot. A függönyökkel négy részre osztott pályán egyszerre röpiztek, kötelet húztak, magas ugrottak és gimnasztikáztak az osztályok, egyetlen szusszanás se hallatszott, egyedül a tanárok vezényszavai. Az utolsó sávnál megtaláltam az edzőt, akit kerestem.

- Tessék – nézett rám rosszat sejtve.

Griffin atlétikaedző nyersen bánt a női nemmel. Akik nem voltak benne a csapatban, azokat jóformán emberszámba se vette. Amikor figyelt, mindig összevonta szemöldökét, ami miatt a kívülállók azt hitték, állandóan ki van akadva, pedig ritkán volt mérges, dicső belenyugvással fogadta életképtelenségünk újabb bizonyítékát. Mint most azt, hogy engem büntetésbe tettek.

- Mit mondtam? – volt első kérdése hozzám.

- Az első a csapat – feleltem. – A második az edzés. A harmadik a győzelem. A huszadik én.

- Az iskolai botrányok hányadik helyen állnak?

- Úgy a századikon.

- Hát a fiúk?

- Kétszáz.

- Akkor miért kell azt hallanom, hogy egy fiú az oka annak, hogy büntetésbe kerültél?

- Nem úgy egy fiú, hanem nos, a tanárnő nem nagyon… -  kezdtem, de félbeszakított.

Neki erre nem volt ideje, mert amíg velem beszélt, addig se tudott figyelni a mellettünk magasugró lányokra. Igaz, nem sok fegyelmezést igényeltek, másodpercnyi szünet után ugrottak egymás után váltogatva a bal és a jobb szélről ugrókat. Olajozottan ment az óra.

- Szombaton, ha Destin felnyalja a padlót, kitörik a foga, eltörik a nyaka, te akkor is ott leszel a délutáni edzésen, értve vagyok? – kérdezte továbbra is nyugodtan.

- Ott leszek – fogadkoztam.

Griffin edző bólintott. Az óra tovább folyt, én pedig távoztam.

A suli kihalt volt így utolsó órán, visszamenni eszemben se volt, csengetés előtt pedig nem mehettem semerre, nem is beszélve az elzárásról, úgyhogy elhatároztam, hogy a háromhavonta esedékes orvosi vizsgálatot mostanra bepasszítom, úgysincs kedvem egyszer tovább maradni csak ezért. A doktornő épp akkor engedett el egy alsóbb éves gyereket, utána fogadott is engem. Beszédes kedvében találtam.

- Hallottál már a Tiszta iskola-programról? Ha nem, vegyél egy tájékoztatót, és add tovább – intett a ruhafogas melletti asztal felé, míg felsőm ujját tűrtem fel, hogy megmérhesse vérnyomásomat.

- Úgy érti, ha órán eszünk, ezentúl kiküldenek fogat mosni?

- Nem, de ez is egy jó ötlet – mosolyodott el, és a vérnyomásmérő párnázott mandzsettáját a karomra helyezte. – A program elsősorban a sportgimnáziumok diákjainak a teljesítményét hivatott növelni a drogos triász kizárásával. Vagyis ezentúl nemcsak az iskolában, de minden más általatok elérhető helyen igyekszünk csökkenteni az alkohol, cigaretta és kábítószer fogyasztást.

Beindult agyam, Milóval mi lesz, ha valamit találnak nála, tutira az esik a legsúlyosabb elbírálás alá. Gondolhatta volna, hogy valamilyen szinten felkavar a hír, és mondjuk látásélesség nézés közben ejthettük volna meg ezt a kis beszélgetést, mert így vérnyomásnál az átlagon felüli értéket produkáltam, és jöhettem vissza. Legalább a többi cuccot letudtam, azokra nem hatott ki az újdonság.

- Rendben van, akkor egy hét múlva visszavárlak vérnyomást mérni – mondta a doktornő, majd nagy ravaszul rám nézett. – Élsz valamilyen droggal?

- Alkalmanként alkohollal – feleltem.

- Általad ismert diákok keresik a drogos élményeket?

- Hát igen – meredtem rá.

Nem mondott semmit, elengedett, tudta, erőltetéssel úgyse ment volna semmire. Mikorra végeztünk, kicsengettek, a diákok mindenhonnan kisereglettek, elözönlötték a folyosókat, és a nap végét kurjantásokkal üdvözölték. Alig telt bele fél perc, Bella ott találtam szekrényemnél.

- Gondolom maradnod kell – mondta nyugodtan, nekidőlve a szomszédos szekrénynek.

- De még mennyire – csaptam be az ajtót, miután bedobtam összes tanszeremet.

Bella hangulata tovább süllyedt, amikor továbbadtam neki a Tiszta iskola-programot. Szerinte nincs ember, aki képes lenne a nagy huszonnégy órájában megakadályozni a cigizésben, mert ha marad egy szabad félórája, azt cigizi végig. A giminkben a cigizés erősen alulmarad a többi dologgal szemben, szóval azt hiszem, Bella lesz benne a legnagyobb ellenfelük.

Destin bármit is csinált, lemaradt elzárásba vonulásomról, szóval nem köszöntem el tőle. Ma azt találta ki Miss Sonnet, hogy a büntetésben a suli fórumát tisztogassuk. Ki kellett törölnünk a Lejárt fogadások leltárát, az Igaz, hogy összefeküdtél… topikot, és még pár kényes témát. Az Igaz, hogy összefeküdtél… egyébként már nekem is az agyamra ment, örültem, hogy törölték, annyian kérdezték meg benne Destint, hogy volt-e ezzel meg azzal, hogy attól hatvan kiló húsnak éreztem magam.

A csajfogó és pasifogó játékok maradhattak, amíg Miss Sonnet bele nem nézett. Akkor arra jutott, hogy zárolni kell az egész fórumot. Először a törlés mellett volt, de aztán a suli informatikusa azt nyilatkozta, össze nem tud ütni egy ilyen szintű fórumot, úgyhogy maradt, ahogy volt, de nagy törléseket helyezett kilátásba.

Önhatalmúlag zároltam az Bella/Jake körtörténetet, mert már komolyan kezdett pornóregénybe átmenni, méghozzá olyanba, ami kizárólag Jake-nek kedvez. Még az is megfordult a fejemben, hogy más felhasználónév alatt ő írja a mocsokságokat.

A többi páron is végigsiklott pillantásom. Az első lapra mentem, hogy onnan felléphessek a főlapra, és kilépjek, amikor megláttam magamat és Milót egy helyen. Számítottam rá, hogy majd pedzegetni kezdik eredeti számításaimat, azt már nem, hogy Photoshoppal posztert gyártanak nekünk. Senki se írt eleddig a topikba, nem nehéz kitalálni, miért nem. Ahogy elnéztem a képet, arra jutottam, amikor éppen nem hulla, jól nézünk ki egymás mellett.

Ezt nézegettem, amikor April leült a mellettem lévő székbe.

- Elkelne már egy rendszerváltás, hm? – mosolygott rám. – Valaki, aki ad az érzelmekre.

- Azt hittem, az elzárás egy zárt valami – mondtam, majd az oldalról kilépve felkaptam mobilomat, amire jött egy hívás apámtól.

- Ha azt hiszed, hogy nem érdekled, tévedsz. Meg is mondta Destinnek – mosolygott még mindig April. Felé kaptam a fejem. Közelebb csúszott hozzám. – Azt hiszem, itt az ideje együttműködnünk.

- Eszembe sincs neked adni Destint.

Közben, hogy valami hasznot is csináljak, kitöröltem apám nem fogadott hívását.

- Ki beszélt Destinről? Vezérkutyának hiszi magát, közben meg egy a sok közül. Nekem Milo kell – domborított April. Enyhe csömörrel néztem mobilom képernyőjén magam. – Hallottam, hogy ismered. Először úgy voltam vele, ne már, de most nem cuki? Úgy ellennék vele. Azt hittem, neked is kell, de látszik, hogy nem rúgnád fel Destinnel a dolgot. Ha te úgyse akarsz járni vele, majd fogok én.

Hogy nem tudja kivárni semelyik kis ribanc, amíg szakítok a pasimmal?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés