„Mert én elmúlok

és te is elmúlsz…”

(Dsida Jenő)

Abban talán egyetértünk, hogy kevés ember van, aki ezt ilyen nyugalommal képes állítani. A halál, elmúlás egy olyan dolog, amit általában gondosan kerülünk, körül porcicázunk, és úgy teszünk, mintha ott se lenne, „a törvény nálunk dől le majd”, nem igaz? Az előttünk élők halála ezt cáfolja. Legyen az ember észvesztően gazdag, eszméletlenül híres-neves, gyönyörű hetven éves korában is, a halált az Ég se tudja kijátszani. Ha eljön, nincs, ki távol tartsa.

Érdekes, egyes tudósok szerint nem is kellene megélnünk az időkort. Bizony, szerintük a középkor végén meg kellene halnunk, így nem ismernénk a betegséget, mint olyant, hiszen – ahogy a természetben – legyőznének minket a nálunk erősebbek. Vagy nem tudnánk élelmet szerezni, mert gyengék lennénk. Egyik sem szép halál. Velük biztos nem tudok vitába szállni, inkább azt mondom, tegyük széppé azt, amit lehet, és örüljünk annak, hogy él az ember, amíg boldog.

A halálról olyan nehéz írni. Persze, a regényekben mikor meghal valaki, az is lehet megrendítő, meg mikor megyünk el egy temetési menet mellett, de valljuk be, legjobban a saját halálunk gondolata riasztó. Egyáltalán: biztos, hogy ez lesz? Mi van, ha nem? Hogy lehet ép ésszel belegondolni abba, hogy a lelkem majd szépen elmegy oda, ahonnan jött – bárhol is van az -, a testem pedig lekerül, a ne is beszéljünk arról, hogy hova. Az egyik volt osztálytársam már nincs köztünk (21 lenne most). És egész egyszerűen a temetésén úgy vettünk részt, mintha nem az övé lenne. Ki volt téve a képe, de nem tudtuk elhinni, hogy halott. Egyrészt ugye nem láthattuk bizonyos okokból kifolyólag, másrészt nem olyan kevéssel korábban köztünk volt. Aztán egyszer csak… azt hiszem, értitek. A halál nincs azzal lerendezve, hogy puff, meghalsz. Nagyon nehéz dolog, amit nem könnyű kezelni, és megélni… el sem tudom képzelni, milyen lehet.

Riasztó ez az egész, nem? Vagyok valaki, mint ahogy te is, aki ezeket a sorokat olvassa. Lehet, hogy lesz olyan, aki 2100-ban fog idetévedni (kétlem), és álmélkodni fog, hogy van olyan, aki az 1900-as években született (születési dátumom: 1989.), mint ahogy mi vagyunk megütközve az 1800-as évek szülöttein. Már az önmagában félelmetes, hogy tovatűnik az ifjúság, de ehhez hozzá, hogy meg fogunk halni (egyszer)… áh. Erre mondják azt, hogy jobb nem belegondolni.

Elég sok módja van annak, hogy leküzdjük a haláltól való félelmet. Van, aki nem gondol rá (cseles), van, aki nagyon erősen egy túlvilági képhez kötődik. Utóbbiról szólnék pár szót. Nagyon tetszik az a túlvilági elképzelés, amit az Öten a mennyországban tár elénk: e szerint öt már halott ember lelke fog várni minket és megnyugtatnak, elmesélik, miért volt értelme életünknek. Miután lenyugszik lelkünk, mi is megvárjuk azt, akit nekünk kell megvigasztalnunk, majd továbbmehetünk… a Paradicsomba? Oda, ahol várnak ránk. Tudom, hogy kissé naivan hangzik, de a Titanic végén ábrázolt mennyország is igazán szimpatikus nekem. Visszamenni az életünk sorsfordító pontjára, oda, amit nem csinálhatunk vissza, pedig annyira, annyira szeretnénk, ott jól döntenénk, és örökké boldogak lennénk… Igen, ez határozottan megnyugtató gondolat. Még egy van, ami ehhez hasonló: hogy eljutunk egy kertbe, ahol a házi kedvenceink, előttünk meghalt kutyáink, cicáink várnak és velük együtt megyünk be az Édenbe. Tudjátok, ők hűségesek, megvárnak… ezen én úgy meghatódtam, azt hiszem, nagyon örülnék valami ilyesminek. Jó ilyenben hinni, még akkor is, ha a túloldalon fekete lyuk van… mert az emberre mosollyal arcán hal meg, és mi vigasztalhatná a hozzátartozókat, ha nem ez?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés