|
16. Távoli tánc
16. Távoli tánc
Lassan sétáltak a kastély felé.
Perselus meglepetésére Miss Granger nem vonta ki karját támogatásából, de tartotta a távolságot. A férfi nem volt az a fajta, aki értelmetlen fecsegésbe kezd, csak hogy elűzze a csöndet, és úgy tűnt, a lánynak évekre elment a kedve a parttalan beszélgetéstől. Vagy csak túl fáradt volt hozzá.
Amikor elérték a rózsakert határát, jobbra fordult.
- Meg kell kerülnünk a kertet – magyarázta. – Népszerű azon diákok körében, akik eldobva agyukat szeretnének kettesben maradni, és bár egyikünk sem vonzza az érdeklődésüket, jobb, ha nem látnak minket együtt.
- A rózsakert – mormolta Perselus érdeklődve. – Soha nem látok senkit az éjszakai ügyelet alatt.
- Valószínűleg azért nem, mert nem ismeri a sövénybe jobb oldalon vágott nyílásokat. Részem volt abban a szerencsétlenségben, hogy Padma Patil és Lavender Brown által fel lettem világosítva róluk – sóhajtott, és arcából kisimított egy tincset. – Soha nem értettem meg azokat az embereke, akik nem tudnak várni az alkony leszálltáig, hogy kilopakodjanak a kastélyból. Minden alkalommal boldog vagyok, amikor sikerül visszajutnom a szobámba.
- Nos, ezen is látszik, hogy valami baj van magával, a többi diák sokkal jobban élvezi az éjszakai kalandokat.
Perselus abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyták száját, pofon tudta volna vágni magát. Nézd, milyen állapotban van, te meg jössz neki a szarkazmusoddal!
Megdöbbenésére Miss Granger felnevetett. Üres visszhangja volt ugyan a nevetésnek, amit egyszer hallott a visszhangzó csarnokban, mindennek ellenére nevetés.
- Bármi javaslat, hogyan változtathatnék ezen, professzor? – kérdezte. – Talán, hogyha a következő találkozóra vásárolnék egy üveg lángnyelv-whiskyt? Az valószínűleg lenyugtatná őket egy kicsit.
- Vagy esetleg egy pizsama parti – javasolta Perselus elgondolkozva. – Végül is ki tudja, mit viselnek a talárjaik alatt.
Hermione elvigyorodott az ötletre, Voldemort flanelpizsamás alakja határozottan szórakoztatta.
Elérték a titkos átjáró ajtaját, amely nemcsak bokroktól volt takarva, de azok számára is láthatatlan volt, akik tudtak létezéséről. A lány elővette pálcáját, megkocogtatott néhány követ, miközben halkan kántálni kezdte a nyitóbűbájt.
- Ki mesélt Önnek a titkos ajtóról? – kérdezte a férfi, ahogy követte befelé. – Albus?
- Olvastam róla – felelt Miss Granger. – A Roxfort története egy régi kiadásában volt egy térkép a rejtett folyosókról és titkos ajtókról. A 18. században adták ki, nem több, mint negyvenöt példányban. A legtöbb járat mostanra eltűnt, és az újabb kiadásokba már nem tették bele a térképet, de a könyvtár tart belőle egy példányt, abban láttam.
- Figyelemreméltó – felelt Perselus elképzelve, ahogy a lány átrágja magát a könyv úgy háromszáz különböző kiadásán. Nagy volt az esélye, hogy Miss Granger minden egyes lábjegyzet módosításra emlékezett.
- Ugye? – értett egyet a lány. – És mégis mindenki mit hangoztat? Azt, hogy az élet fontos dolgait nem a könyvekből tanulja az ember.
Perselus némán elfintorodott, míg visszaemlékezett a végeérhetetlen tréfálkozásra és szurkálódásra, ami végigkísérte iskolás éveit. Társai hasonlóképpen éreztek a fiatal Perselus iránt, mikor látták, hogy szinte állandóan könyvekbe temetkezik. A gyerekek úgy tűnik, azóta se változtak.
- Úgy hiszem, kevésbé művelt barátainak mostanra fel kellett figyelniük eszének hasznosságára.
- Semmi sem rövidebb, mint a fiúk emlékezete, amikor a tanulmányi teljesítményéről van szó – válaszolt a lány szárazon, és Perselus egyet kellett, hogy értsen vele.
Mire elérték az irodáját, Hermione kifulladt és ereje végéhez ért, de a tőle telhető legtöbbet megtette, hogy ezt a tényt eltitkolja társa ellen.
Megbotlott, mikor követte a férfit a faliszőnyegen át, Perselus alig tudta elkapni, mielőtt elesett volna.
- Miss Granger, szüksége van segítségre sérüléseinek ellátásában? – kérdezte magára erőltetve a semleges hangnemet.
- Nem, köszönöm – reagált a lány sietve, arrébb húzódott tőle, és megújult idegességgel nézett rá. – Magam is el tudom látni.
A férfi némán bólintott, és íróasztalához sétált, adva Miss Grangernek egy kis időt, hogy magára találjon szobája láttán. A legutóbbi alkalommal, amikor itt voltak, bántotta őt, és úgy vélte, nagyon nehéz volt visszajönnie.
Egy vagy két perc elteltével a talár susogása figyelmeztette, hogy a lány elindult, de nem tudja, merre menjen. Perselus visszafordult felé.
- A szoba, amiben a legutóbbi alkalommal elszállásoltam, mostantól az Ön szobája – tájékoztatta röviden. – Azt csinál vele, amit akar. Tettem némi Hopp port a kandallópárkányra, így akkor lép kapcsolatba az igazgató úrral, amit csak kíván. Szintén vettem a bátorságot, és kikészítettem néhány bájitalt, az asztalon találja mindet. Lényegesen jobb minőségűek, mint azok, amiket rendszerint… kölcsönöz Madame Pomfrey-től. Csak szóljon, ha szüksége van valamire.
- Honnan tudja? – kérdezte a lány habozva, mintha nem akarná megerősíteni, hogy hónapok óta „kölcsönöz” bájitalokat.
- Én vagyok a felelős a kórházi készletért – válaszolt Perselus, ismét meleg mosoly játszott száján. – Ügyesen elrejtette ténykedéseit, de még így is észrevettem a fiolák megváltozott sorrendjét. A jó bájitalmester mindig pontosan tudja, mi hol van és mennyi van belőle.
- Nem akartam elvenni belőlük, de én… - Mielőtt Miss Granger magyarázkodni kezdett volna, a férfi félbeszakította.
- Az igazgató gondoskodhatott volna erről. Mostantól minden szükségeset tőlem kap.
Miss Granger bólintott, és a lépcsőhöz sétált.
- Köszönöm, professzor – szólalt meg tétován.
- Perselus – javította ki, majd már vissza is fordult íróasztalához.
- Tessék?
A lány döbbent hangját hallva szórakozott visszanézett rá.
- Perselus. Nyilván ismeri a keresztnevemet.
- Igen – dadogta Miss Granger, a zavar rá volt írva arcára. – De én…
Perselus várta, hogy befejezze a mondatot, de úgy tűnt, a lány túlságosan össze van zavarodva hozzá.
- Komolyan gondoltam, amit mondtam, Miss Granger – mondta végül, már szórakoztatta a dolog. – A partnere szeretnék lenni és a partnerség ilyen. Ezekben a szobákban Ön nem a diákom és én nem vagyok a tanára. Egyenlők vagyunk. És az egyenlő felek általában a keresztnevükön szólítják egymást.
Egy pillanatig a lány nem reagált, Perselus már azon tűnődött, hogy mindjárt kirohan, és soha nem jön vissza, amikor bizonytalan bólintást kapott.
- Időre van szükségem, pro… Perselus – felelt felfelé lépdelve a lépcsőn. – És az Hermione, nem Miss Granger.
Nos, ez jobban ment, mind gondoltam, tűnődött magában Perselus, ahogy figyelte az első szinten eltűnő lányt, csak egyszer próbált megölni.
Tett egy rövid látogatást magánkonyhájában, majd sóhajtva ereszkedett le a kandalló melletti fotelbe. A lány meggyőzése és az agyába tett kirándulás teljesen kimerítette.
Bár a lány meglepően jól fogadta tervét, alábecsülte a probléma másik fő forrását – önmagát. Azt akarta, hogy Miss Granger – Hermione bízzon benne, de ő vajon tud bízni benne?
Rendelkezik kellő türelemmel, hogy tanítani kezdje, kellemetlen jellemvonásait pedig sakkban tartsa erre az időre? Nem volt oda a dédelgetésért – mi van, ha a lány túl sokat vár tőle?
A Potter fiú ilyen eset volt, mindig jött a szüleiről szóló megható történetekkel és minden egyes szava büszkeségének védelmében hangzott el. Nem volt olyan kalandja, ami ne csalt volna értelmetlen könnyeket közönsége szemébe.
Keményen meg akart dolgozni ezért a partneri kapcsolatért, de nem akarta megjátszani a lánynak az atyai Albust. Beleborzongott a gondolatba.
Legalább van humora, emlékeztette magát. Ez aztán a megkönnyebbülés. Perselus érezte, hogy nem sokáig lesz képes távol tartani magát a szarkazmustól.
Halk hangok tájékoztatták, hogy a lány elhagyta a szobáját. Fiatal korához képest feltűnően csendesen járt, az átlagos diákok úgy trappoltak a folyosókon, mint az üldözőbe vett elefántok. De Perselusnak a kémként való működés miatt kitűnő hallása füle és éles szeme volt.
Arra számított, hogy Hermione zuhanyt vesz, és összeszedi magát, de arra a hűvös fölényre nem, ami áradt belőle, amikor elfoglalta a szemközti helyet, egyenesen a szemébe nézett, és beszélni kezdett.
- Gondolkodtam, Perselus – kezdte Miss Granger alig tétovázva a szokatlan névhasználat miatt. Valószínűleg gyakorolta. – Ha valóban a partnerem akar lenni, fel kell állítanunk néhány fontos szabályt.
Szóval máris szabályokat alkot? Azt akarja tisztázni, hogyan kell bánnia vele? Ez érdekes lesz.
Kezének egyszerű mozdulatával biztatta, mondja csak, arca semmit nem árult el.
- Első: titkosság. Az igazgató úrnak épp az imént számoltam be arról, amit ő szövetségnek nevez és McGalagony professzor is hamarosan tudomást szerez róla, de kettejük Rendnek fontos személyének kivételével köztünk kell maradnia mindennek, ami ettől kezdve történni fog.
- Elfogadható – felelte Perselus. Természetes, hogy a lány nem akarta, más meglássa gyengéit vagy értesüljön éjszakáinak finomabb részleteiről.
- Kettes és hármas – és ezek a szabályok a legfontosabbak -, nincs kényeztetés. Nincs szánalom.
A lány áltatosan nézett rá. Újra a fejében olvasott volna? Elértve Perselus zavarát Hermione sietve folytatta a kettes és hármas szabály megmagyarázását.
- Nagylány vagyok és elég jól tudom kezelni a fájdalmat. Nincs szükségem olyasvalakire, aki azzal dicsér vagy szid, hogy ilyen bátor és olyan rossz vagyok, olyanra van szükségem, aki visszatart a széteséstől, vagy újra összeszed, ha úgy alakul. Ha valamiről nem akarok beszélni, nem fogunk. Nem lesznek terápiás üléseink, sem empatikus nyavalygásaink. Megtanítja, amit tudnom kell, elmondja, miket hibáztam, de erőlevessel vagy csokoládéval vigasztalnia hasztalan. Ha bármikor valami olyat látok a szemében, ami egy kicsit is hasonlít a szánalomra, mondjuk „milyen bátor lány, meg kell mentenem ettől az iszonyatos sorstól”, elmegyek és soha többé nem jövök vissza. – A lány bólintott, ahogy nyomatékosításképpen még hozzátette. – Ezek azok a feltételek, amikben hiszek. De semmi többen.
Hermione szavait hallgatva Perselus úgy érezte, hatalmas kő gördült le szívéről. Nem kell tehát az apa figura szerepében tetszelegnie. Nem kell éjszakába nyúlóan beszélgetnie vele női problémákról, nem lesznek titkos félelmekről szóló könnyes vallomások. Csak két kém, akik együtt dolgoznak a közös cél elérése érdekében.
- Úgy vélem, könnyen igazodni tudok ezekhez a szabályokhoz – bólintott beleegyezően.
- Remek. – Váratlanul Hermione elmosolyodott, méghozzá olyan huncutul, hogy a férfit teljesen lefegyverezte mosolyának őszintesége. – Utáltam volna itt hagyni az indiai tea előtt.
- Egy pillanatba kerül csak – mosolyogott Perselus is.
Csend lett, de amolyan baráti csend, amit egyikük se tartott fontosnak megtörni. Aztán Hermione egy kis sóhaj kíséretében kinyújtotta karjait feje fölé és megropogtatta pár csontját. Úgy nézett ki, mint egy macska, ahogy üldögélt Perselus könyvtárszobájában, és itta magába a hangokat, illatokat és színeket.
- Már hiányoltam a lakókamráit, professzor – szólalt meg a lány becsukott szemmel, arckifejezésébe mély elégedettség vegyült. – Olyan csend van itt. És olyan békés.
Perselus felhorkantott.
- Valószínűleg ez nem lesz sokáig így. Mihelyt Jane megjön… - Az ajtó kinyílt, ő meg felé fordult. – Tessék, így kell falra festeni az ördögöt…
- Hallottam. – Egy éles, tiszta hang jött a nyitott ajtón át. – És egyetlen ördög lakja csak ezt a helyet, Perselus!
Egy kis, fekete talárba öltözött alak jelent meg az ajtóban a teáskészlettel. Hermione felismerte, hogy egy házimanó az, de egy pillanaton belül teljes volt a zűrzavar, ugyanis ennek a házimanónak semmi köze nem volt fajtájának átlagos tagjához, kivéve a küllemét – meglehetősen nagy fülét és szemét, bőrének zöld színét.
- Jane – szólalt meg Hermione úgy, mint aki nem bízik a saját hangjában.
- Igen – felelt a házimanó, a tálcát a kis asztalra helyezte, majd megigazította a kis gyöngysort, ami a kis talár feketéjével szemben csak úgy ragyogott. – Valaha nekem is ostoba házimanó nevem volt, de nem állhattam. Úgy szólítanak minket általában, mintha olyan hasznavehetetlenek lennénk, mint a nevünk, részben ez okolható azért, amiért ma ilyen helyzetben vagyunk.
Tetőtől talpig megnézte magának az igencsak szótlan Hermionét, majd Pitonhoz fordult, és élesen bólintott.
- Szóval végül helyesen cselekedtél és idehoztad a lányt. Már vártam, mikor eszmélsz fel.
- Miért kizárólag olyan nőktől vagyok körülvéve, akik mindent jobban tudnak nálam? – kérdezte a férfi mogorván, de Hermione kihallott hangjából egy csepp mulattatást. – A szüleinek el kellett volna adnia téged a Malfoyoknak!
- Ahogyan el kellett volna küldeniük téged az Azkabanba jó modort tanulni! – válaszolt Jane, azután visszafordult Hermione felé, és felajánlotta kicsi, zöld kezét.
Hermione bizonytalanul megrázta.
- Örülök, hogy végre találkozunk, kedves. Egyszer vagy kétszer már rád néztem, amikor aludtál, de Perselus úgy gondolta, bölcsebb, ha nem tájékoztat a létezésemről. Kevesen tudják, hogy itt élek.
- Jane lakókamrái az enyémmel szomszédosak, a konyha köti össze őket – magyarázta Perselus, akit nyilvánvalóan szórakoztatott látogatójának döbbenete.
- Szóval te… neki dolgozol? – kérdezte Hermione Piton felé intve, aki elkezdte kitölteni a teát.
Jane bólintott.
- Bizonyos értelemben. Valamikor a családjához tartoztam, de kidobtak, mikor túlságosan határozottan hangoztattam a házimanók és a varázslók kapcsolatára vonatkozó aggodalmaimat. Amikor Perselus itt kezdett olvasni, felajánlotta nekem ezt az állást. Jó fizetéssel és könnyű munkával. Az egyetlen hely, ahol állandóan rendetlenséget hagy, az a laboratórium, és azt ő maga fel is takarítja.
- Köszönjük a rövid betekintést szokásaim tárába, Jane – vágott közbe Perselus. – Van kedved velünk teázni vagy ma estére megkímélsz minket társaságodtól?
- Nyugodj le, kedves. Ne feledd az esti órákat – felelt Jane mindkettejüknek kiutalva egy-egy búcsú biccentést. – Nos, Hermione, kedves, gondolom nemsokára találkozunk. Hallottam a kampányodról, M.A.J.O.M. volt a neve, ugye? Egyszer le kellene ülnünk teázni és megbeszélni az elképzeléseinket. Igazán jó ötlet volt, némi finomítással valóra váltható… - Intett egy utolsót, majd eltűnt a konyhában.
- Esti órák? – kérdezte Hermione Perselust.
- Fiatal házimanókat tanít írásra, olvasásra, történelemre és politikára – mesélte a férfi. – Megtanulnak kérdéseket feltenni és vitatkozni. – Elmosolyodott. – És amikor a szüleik szolgálatba akarják állítani őket, Jane odamegy, és jól rájuk ijeszt.
- Igazán erős akaratúnak tűnik.
- Majdnem meghalt. – Perselus hangjában már nyoma sem volt a humornak. – Húsz évvel ezelőtt a varázslók közel sem voltak olyan megértőek más fajokkal szemben, mint napjainkban. Gúnyolták, éheztették és verték. Amikor rátaláltam, nem volt több rongyokba öltözött csont-bőrnél, de bámulatra méltó önérzettel közölte velem, hogy neki nem kell a sajnálatom.
Csak most, hogy Hermione érdeklődve előredőlt karosszékében, vette észre a férfi, mennyire hasonlít egymásra a két jelenet – az a régmúltban, amikor Jane a az egyik varázslófalu szemétdombján hevert, és az este, amin Miss… Hermione elfogadta a támogatását. Próbálta kitalálni, hogy változtathatna a témán, de már késő volt.
- És mit mondott neki? – kérdezte a lány, a szemébe költöző komorság jelezte, hogy ő is észrevette a párhuzamot.
- Azt mondtam, hogy én senkit nem szánok. Ez egyike azon kevés elvnek, amit az évek folyamán sikerült betartanom. Valójában nekem volt szükségem az ő segítségére, és nem fordítva. Ez a mai napig áll. Nem bírom elviselni Roxfort kíváncsiskodó házimanóit, akik fel-alá járkálnak a szobákban győzködve arról, hogy egyek valamit, amikor mással van tele a fejem. Jane békén hagy, ahogyan én is őt. Remekül kijövünk.
Hermione elgondolkozva bólintott.
- Örülök, hogy a terrorizálásomon kívül is talált magának hobbit – jegyezte meg Piton pillanatnyi hallgatás után. – Egyébiránt végképp őrületbe kergetne.
A lány elmosolyodott, de nem válaszolt.
- Még meg sem kóstolta a teát – vette észre hirtelen vendéglátója. – Pedig, mint ahogy az imént meg is erősítette, ez volt a legeltaláltabb mézesmadzag.
- De korántsem az egyetlen – felelt Hermione csillogó szemmel. – Ott volt még a magánkönyvtárába való belépés is.
Perselus gazdag, mély nevetése, ami meleg, megnyugtató nyári szellőként érte, meglepte a lányt.
- Ravasz, amilyen csak egy kém lehet – nevetett. – Hát, a nyeremény magára vár. Vegye kölcsön, amelyiket csak óhajtja. Gondolom arra nem kell figyelmeztetnem, hogyan kell tisztelettel adózni egy könyvnek?
- Nem igazán – válaszolt a lány, máris felállt, és a polcok felé lépett. Ujjai bizseregtek az izgalomtól, ahogy kiválasztott egy kötetet és kinyitotta.
Csend következett, ahogy Perselus elnézte a könyvtárában böngésző Hermionét. Volt szeme az igazán érdekes címekhez, és nemsokára a legkülönbözőbb olvasmányokat szedte össze, amelyek legalább egy hónapnyi olvasnivalót biztosítottak számára.
- Válasszon ki egy kedvenc helyet és használja ki a helyet – javasolta Perselus. Hermione bólintott, és máris takaros toronyba felhalmozta a köteteket egy régi, vörös brokát kárpitú karosszék körül.
A könyv borítóját és gerincét megsimítva nyitott ki egy kisebb méretű könyvet, lágyan simogatta meg a megsárgult lapokat.
- Ha szabad, ezt kérném kölcsön először – szólalt meg végül szégyenlősen. – Sun Tse írása. Nem volt lehetőségem végigolvasni, pedig rettentő érdekesnek találtam.
Perselus bólintott, szemét egy pillanatra se vette le róla. Valami megváltozott a levegőben, és a lány érezte, hogy kishíján elfeledett idegességre újra felszínre tör. Jobb, ha megy, döntött, mielőtt valami még tönkretenné az első kellemes estét, amiben hosszú ideje része volt. De Perselus nem engedte csak úgy elmenni.
- Mielőtt távozna – mondta, amikor a lány a faliszőnyeg felé lépett. – Lenne szíves elárulni, miért volt olyan elégedetlen az elmúlt héten?
Egyik pillanatról a másikra a lány maszkja visszabillent helyére. Ujjai olyan szorosan kulcsolódtak a könyvre, hogy enyhén napbarnított bőrén feltűnt az ízületek fehére.
- Kicsoda? – kérdezte színtelen hangon. – Nem értem, miről beszél.
- Ne sértegesse az értelmi képességeimet, Hermione – szólt rá Perselus nyugodtan. – Ha nem akarja elárulni, ne tegye. De ne próbáljon meg hazudni.
Csend. Aztán a lány ujjai ellazultak a könyv körül, felnézett a másikra, pillantásuk összekapcsolódott.
- Honnan tudja? – kérdezte.
- Észrevettem a bűbájait. A körülményekhez képest egészen jóra sikeredtek.
- Ó… - A lány hangja elhalt az éjszaka mélyében. – Rendben van – folytatta, majd leült a Perselusszal szemközti kanapéra. – Ha azt akarom, hogy működjön ez a partneri kapcsolat, meg kell szoknom, hogy elmondjak dolgokat.
Mély lélegzetet vesz, nem vette észre, hogyan reagált Perselus a szavaira. Hiszen ő akarta ezt, nem igaz?
- Először Harry és Ron miatt volt dühös. Folyton kimászkáltak a kastélyból, hihetetlen kockázatot vállalva ezzel. Egyik éjjel egyedül mentek ki a kviddicspályára. Voldemort értesült róla.
- Nyilván ez az oka annak, amiért kibírhatatlan barátai felfüggesztették az Önnel való kommunikációt, jól mondom?
- Nem kibírhatatlanak – mondta gyorsan a lány, de inkább megszokásból, mint meggyőződésből. – Akkor hát észrevette?
- Lehetetlen volt nem észrevenni – jegyezte meg Perselus szárazan. – A kibírható barátai nem éppen a diszkréciójukról híresek.
Hermione elmosolyodott, de mosolya nem terjedt ki szemére.
- Nem tudtam, hogyan állíthatnám meg őket – vallotta be. – Szóltam róla az igazgató úrnak, de nem rohanhattam hozzá abban a pillanatban, amikor elhagytál a klubhelyiséget. Egyébként sem vette volna olyan komolyan a helyzetet, mint én.
- Tehát nem beszélt Albusnak a… kis kaland következményeiről?
- Nem. Én…
- Megértem – biztosította Perselus csendesen. – Nehéz mesélni egy vidám, idős varázslónak a sötétről, a horrorról és a fájdalomról. Olyannak látszik, mint akit tejből és cukorból gyúrtak össze, a fény fia, aki túl tiszta a homályokban úszó alkonyhoz.
- Én sem árultam el neki soha.
- Soha? – A lány hangját meglepetés homályosította el. – Akkor fogalma sincs róla, mi…
- Valóban nincs. Anélkül is elég nehéz neki, hogy elképzelné a… részleteket. Néha a tudás dönt romba.
Ez alkalommal a mosoly bearanyozta Hermione szemét.
- Idézhetem ezt a következő órán?
Perselus elvigyorodott.
- Mindent tagadni fogok, Hermione.
- Nem is vártam mást – bólintott a lány, pillantása a kijárat felé vándorolt. – Mennem kell. Holnap iskola…
- Természetesen – értett egyet a férfi, érezve, hogy a kettejük között támadt közelség ismét eltűnik. – De mielőtt menne, mondja el a másik dolgot, ami feldühítette őt.
Ezt már nem is próbálta tagadni Hermione.
- Azt akarja, hogy mérgezzem meg az áruló Pitont.
Csend. Meg sem merte megkérni a férfit, hogy engedje ki, az annyira elveszett gondolataiba ezen szavak hallatán.
- Nos – szólalt meg végül felemelkedve székéből, és a faliszőnyeghez vezetve a lányt. – Akkor hát meg kell mérgeznie. Holnap estére büntetőmunkát szabok ki Önre, akkor majd megbeszélhetjük. Ez remek ürügy lesz arra, hogy miért csúszik meg a keze a kupám fölött.
Perselus a faliszőnyegre helyezte tenyereit, elsuttogta a jelszót. Hermione felfigyelt rá, hogy az nem változott a legutóbbi alkalom óta, amikor itt járt.
- Holnap, Hermione – búcsúzott Perselus, a hangja olyan volt, mint a bársony. – Aludjon jól.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
még még még ennyi nem elég:D imádom ezt a párost,így ahogy vannak..ez a fejezt pedig negyon jó lett. Jane..anyám kegyetlen jó ez a manó,kiváncsi vagyok mi lesz vele az elkövetkezőkeben:) és köszönöm,hogy olvashattam csak így tovább:)
Fent van az új. :) Én is nagyon szeretem őket, és a házimanó mögött is komolya történet van, szépen rávilágít Piton gondolkodásmódjára. Szívesen, jön majd még több és több. :) Szerencsére átmegyünk mostmár aktívba történeti téren is.